– A Tokióban bronzérmet nyert ausztrál ökölvívó, Harry Garside elárulta, hogy az olimpiai felkészülésében fontos szerepet játszott a balett. Bizonyos szempontból önhöz is mindkettő közel áll: mennyi összefüggést fedez fel a két mozgásforma között?
– A balett valóban központi szerepet tölt be a családban, hiszen most már mind a két lányom a Magyar Táncművészeti Egyetemre jár. Korábban előfordult az is, hogy Apáti Bence balett-táncossal bokszoltam három menetet egy sajtóeseményen. Persze vigyázott rám… Sőt magam is voltam balettórán Solymosi Tamásnál, az Operaház balettigazgatójánál, bár ez inkább csak bohóckodás volt. Egy-két barátommal azért sikeresen elhitettem, hogy próbatáncon jártam… Ahogy általában a komolyzenét, a balettet is nagyon szeretem, a közvetlen kapcsolatot viszont nem látom közte és az ökölvívás között.
– Az ökölvívás régebb óta része az életének. Hogyan fogta meg a sportág?
– 1985-ben néztem a tévében Turu István és Csikós Ábel bajnoki döntőjét. A küzdelem hevében mindketten kiestek a ring felső kötelén, Turu István – aki sajnos idén távozott közülünk – még a levegőben is ütött kettőt. Gyerekként ez annyira megtetszett, hogy utána bokszoló akartam lenni. Egyetlen bökkenő volt: Rakamazon, ahol felnőttem, nem volt bokszterem. Édesapámmal előtte a súlyemeléssel próbálkoztunk, nem is ment rosszul, 43 kilósan 87 kg-ot löktem, 60-at szakítottam. Mégis az ökölvívás mellett döntöttünk, edzettünk, aki akart, bármikor bejöhetett hozzánk bokszolni. Tizenhat évesen ifjúsági bajnoki címet szereztem, pedig a nővérem szobájában készültem fel, másfél méteres szőnyegen.
– Ilyen háttérből érkezve is sikeres volt, így érthető, hogy nem volt gond az önbizalmával.
– Ebből a megközelítésből még nem gondoltam rá. Hozzá kell tenni, hogy az első meccsemet Budapesten elveszítettem Kiss Szilárd ellen, az megviselt, utána elhatároztam, hogy meg kell vernem mindenkit. Teljesen más világból jöttem, a vonaton hátizsák helyett nejlonszatyorban hoztam magammal a cuccaimat. Amikor a gyermekeimnek mesélek arról az időszakról, úgy hallgatják, mintha a középkorról beszélnék.
– Tizenhét évesen már tévékamerába mondta, hogy profi világbajnok lesz, pedig akkoriban magyar ökölvívók nem küzdöttek övekért. Honnan jött a célkitűzés?
– Akkoriban jöttek be a külföldi csatornák, és rengeteg profi bokszot adtak. Akkor tudtuk meg, hogy ez mennyi pénzzel járhat, a csillogás magával ragadott. Úgyhogy eldöntöttem, hogy profi világbajnok leszek, miközben nem ismertem a világot, repülőn is csak akkor ültem, amikor elmentem ejtőernyőzni. Miután 18 éves koromban felmentem a Vasasba, egy verseny előtt kérdezték, ültem-e már repülőn.
Mondtam nekik, hogy tizenkétszer már felszálltam, viszont egyszer sem szálltam le. Nagyot néztek.
– Hogyan értékeli az amatőr pályafutását?
– Húszévesen, a budapesti vb-n ötödik voltam, az életem egyik legnagyobb sikere, mert egy súlycsoporttal följebb, 71 kilóban bokszoltam. A ’99-es houstoni vb balul sült el, bár nyertem egy nagyon kemény meccset egy japán öklöző ellen, majd, mondjuk úgy, nagyon szoros meccsen kaptam ki a román Lucian Butétól. A 2000-es Eb-n megvertem a kétszeres olimpiai bajnok Oleg Szaitovot, aztán az elődöntőben nagyon kitoltak velem. Az ukránt le is ütöttem a végén, mégsem engem hoztak ki győztesnek. Ez életem egyik nagy szívfájdalma, de összességében mégsem érzek hiányt az amatőr pályafutásomban, bár nem voltam olimpián, de nem is az volt a célom. Kaptam egy szerződést a Polish Box Promotiontől, és úgy ítéltem meg, hogy huszonhárom évesen itt az idő arra, hogy a legjobb formámat a profi ökölvívók között érjem el.
– Az amatőr időszakra mindig is csak a profi pályafutás megalapozásaként tekintett?
– Nem, nagyon szerettem azt is. Egyébként sem lehet az életben mindent pontosan eltervezni. Ha megvan az irány, akkor útközben adódnak lehetőségek. Ahhoz, hogy én azzá az ökölvívóvá váljak, aki voltam profiként, végig kellett menni az úton. Sok rossz döntést hoztam az életemben, viszont az, hogy huszonhárom évesen elmentem profi bokszolónak, életem egyik legjobb döntése volt. Manapság sokan harminc fölött váltanak, és levezetésként tekintenek a profi világra. Én jó időben álltam profinak, s jó volt a nemzetközi megítélésem is, mert addigra szereztem néhány nagy skalpot.
– Hogyan lett Kótai Mihály a Tornádó?
– Két becenevem volt. Először First Round Knockoutnak hívtak, mert az első pár meccsemet első menetes KO-val nyertem a profik között. Aztán volt néhány hosszú támadásom, harmincas sorozással, ebből jött a Tornádó. Sosem vettem halálkomolyan, lehettem volna Tavaszi Szellő is. Ezek a nevek hozzátartoznak a profi világhoz, hangzatosabb így a bemutatás, de mindig mosolyt tudott csalni az arcomra a ringben, amikor a meccsre koncentrálva meghallottam.
– Feszültségoldásnak jó volt?
– Arra sosem volt igazán szükség, a mérkőzések kezdetén idegi feszültség nem volt bennem, inkább utána jött ki a felkészülés egész stressze.
– A profik közötti küzdelmek közül melyiket tartja a legnagyobb sikernek?
– Amikor Sebastián Lujánnal, a világranglista hetedik helyezettjével bokszoltam semleges pályán, Angliában. Döntetlenre hozták ki, de ezzel is megvédtem az IBO világbajnoki övemet.
– Volt olyan, akivel nagyon szeretett volna megküzdeni, de sosem jött össze a meccs?
– A legjobb négy-öt bokszolóval lehetetlen volt összehozni a mérkőzést. Magyarország tízmilliós piac, Amerika 360 milliós… Pedig még azt is felajánlottam, hogy ingyen bokszolok, de így sem jött össze a címmérkőzés. Viszont Floyd Mayweather edzéstársa lehettem 2002-ben, az hatalmas élmény volt.
Egy sikeres címmeccs 2004-ből.
– Kétszer zárta le a pályafutását…
– Az első normális volt, harmincévesen abba kellett hagyni. Sűrű éveim voltak előtte, 2001-ben 12 mérkőzésből hoztam 12 győzelmet, 2004-ben ötször védtem meg a világbajnoki címet, elértük, amit lehetett. Amikor viszont abbahagytam, nem tudtam magammal mit kezdeni, hiányzott az edzések adta rendszer az életemből. Elhíztam, voltak magánéleti problémáim is, és egyszer csak belém ütött, hogy tudnám még ezt csinálni. Volt három győztes meccsem Magyarországon, a két külföldi mérkőzésen viszont leléptettek sérülés miatt, bár a második esetben tudtam volna folytatni. Nem voltam jól felkészülve, négy hónap alatt fogytam negyven kilót. Csináltam egy-két hülyeséget az életemben, ez is hozzátartozik. Nem vett el belőle, de nem is tett hozzá a karrieremhez, az kerek úgy, ahogy van.
– Hogyan találta meg mégis az útját a ringen kívül?
– Egyik reggel úgy keltem fel, hogy mi lenne, ha felvételiznék az orvosi egyetemre. Oda nagyon nehéz bekerülni, de nekem elsőre sikerült, kilencven százalék fölötti kémia és biológia emelt szintű érettségit teljesítettem. Persze teljesen másképp ültem be a nappali egyetemre 35 évesen, 10 világbajnoki címvédés után, mint a fiatalok, engem nem tudott felidegesíteni, ha kiabált a tanár. Nagyszerű év volt, és ez volt az, ami kirántott a letargiából és a rossz döntésekből. De miután megszületett a második gyerekem, már sajnáltam napi tíz órákat a tanulásra szánni, úgyhogy nem folytattam.
– Volt néhány tévés kalandja.
– Az exatlont a két lányom nézte, rábeszéltek a szereplésre. Aztán meghökkentek, hogy egy-két hónapra utazom el miatta, de akkor már aláírt szerződésünk volt. Nem vagyok alkalmas ezekre a játékokra, ahogy a feleségem mondja: a bunyón kívül nem tudok komolyan venni semmit. Egyszer megpróbáltam, rögtön le is ütöttem magamat egy vascsővel. Haza kellett jönnöm, aztán kiderült, hogy a lányok nem is nekem drukkoltak.
– A napokban ér véget az amatőr ökölvívó-világbajnokság, de ezúttal nem örülhettünk olyan sikereknek, mint az ön aktív időszakában. Hogy értékeli a vb-szereplést és a sportág hazai helyzetét?
– Tény, nem sikerült a legjobban ez a világbajnokság, a nyolc közé egy súlycsoportban sem jutott versenyzőnk. Hullámvölgyek mindig akadnak, ráadásul volt mostanában változás a szövetségben is. Néhány meccset azért nyertünk, és bízhatunk benne, hogy akik most indulhattak, ők a jövőben jobb eredményeket is elérnek, és csatlakozik hozzájuk néhány fiatal tehetség is.
– Az előrelépéshez ön is hozzájárulhat.
– Öt évvel ezelőtt nagyon nehéz dologba vágtam bele, azóta a Fradi ökölvívó-szakosztályát vezetem a korábbi világ- és Európa-bajnoki érmes Bedák Pállal. Bár versenyezni csak 13 éves kortól lehet, kitaláltam, hogy csináljunk heti kétszer fejlesztő tornát, koordinációs tréninget, így már hatéves kortól bejönnek gyerekek a terembe. Találtunk hozzá nagyon jó szakembert, Sallai Manuelát, és bízunk benne, hogy a gyerekek ott ragadnak a teremben. A Covid miatt egyelőre nem tudjuk lemérni, mennyire sikeres az irány, nagyon remélem, hogy már nem lesz újabb bezárás és haladhat a munka. Ez nagyjából ki is tölti a mindennapjaimat, na meg persze a család a két kislányommal.
Borítókép: Kótai Mihály (Fotó: Mirkó István)
