időjárás -3°C Ágnes 2022. January 21.
logo

Angliában a csőd sem zavarta, Malajziában megállt miatta az élet

Koczó Dávid
2022.01.15. 07:30 2022.01.15. 09:50
Angliában a csőd sem zavarta, Malajziában megállt miatta az élet

Gyepes Gábor karrierje során huszonhat mérkőzést játszott a magyar válogatottban. A Ferencvárossal két bajnoki címet nyert, majd hosszú éveken át Angliában futballozott. Mára viszont a labdarúgás már csak hobbi a negyvenéves Gyepes életében, aki éttermet vezet feleségével, a korábbi magyar bajnok műkorcsolyázóval, Póth Diánával, akivel két gyermeket nevelnek.

– Mióta működik az étterme?

– Az anyósom 2001-ben nyitotta meg, tőle vettük át Diával nagyjából öt éve. Többször mondta nekünk, hogy „átveszitek vagy eladom”. Nekünk jól jött, hogy nem a nulláról kellett felépíteni valamit, persze azóta felújítottuk a helyet a saját ízlésünk szerint.

– Mennyire viselte meg az éttermet a járványhelyzet?

– Nem volt vészes, nem kellett megválnunk senkitől. Kisebb átalakítások voltak, elkezdtünk házhoz szállítani. Anyósom annak idején az elsők között kezdett el menüztetni, ezt megőriztük. Így pedig, hogy az ebédeltetés a fő profilunk, a környékről új vendégeink is lettek a pandémia alatt, miután átálltak a home office-ra.

– Mikor előzte meg jelentőségében az étterem a labdarúgást?

– Amikor átvettük, én még Soroksáron, az NB II-ben futballoztam, ott minden délelőtt volt edzés. Amikor egy osztállyal lejjebb, a III. Kerületben játszottam, már többet voltam az étteremben, de a futball elé talán akkor került a rangsorban, amikor onnan eljöttem. Előtte is működött közöttünk a munkamegosztás, több feladatot elvégeztem, ami nem igényelt személyes jelenlétet.

– Milyen szerep maradt a focinak?

– Tavaly Budakalászon játszottam a megyei első osztályban, de nyáron sok változás volt a csapatnál. Én már minden edzés után úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, és kezdett szenvedéssé válni a futball, így abbahagytam. Akkor még úgy gondoltam, hogy télen visszatérek, volt is megkeresés, de meglepően hamar túlléptem azon, hogy hiányzott a foci. Szabadok lettek a hétvégéim, végre rendszeresen eljutok a gyerekek versenyeire: Kyra teniszezik, Andrej futballozik. Tavasszal azért visszatérek a pályára, de már a Fradi öregfiúkban. Ott hétfőn vannak a meccsek, és biztos jó lesz kicsit nosztalgiázni.

Ma már csak hobbi a futball. Fotó: Mirkó István

– Ha már nosztalgia: mikor döntötte el, hogy futballista akar lenni?

– Kisgyerekként, ha megláttam egy labdának látszó tárgyat, belerúgtam. Ha nem volt labda, kerestem, miből lehet készíteni. Hatévesen kezdtem focizni a Fradiban, és hamar jött a lehetőség, hogy mehettünk az Üllői útra labdát szedni. Ez volt a meghatározó élmény, ahogy állok a pálya szélén, és körülöttem villanyfény, szurkolók, a zöld fű, a morajlás. Akkor eldöntöttem, hogy mindezt a pályán is át akarom élni.

– Milyen élményeket tud kiemelni a Ferencvárosban töltött időszakból?

– Meghatározó emlék, hogy az első bajnoki gólom a forduló gólja lett.

Fontos meccs volt, mert nem kezdtük jól a bajnokságot, a nyolccsapatos csoportban a kiesés szele is megérintett minket, de a győri siker után elindultunk felfelé, annyira, hogy az idény végén bajnokok lettünk. Debrecenben biztosítottuk be a címet telt házas meccsen, ott is kezdtem, jól játszottam, az utolsó utáni pillanatban még gólt is lőttem. Az első évben, amikor az UEFA-kupában csoportkör volt, mi is bejutottunk, erős csapatokkal játszottunk. És persze ott volt a 2004-es bajnoki cím, amit megírni sem lehetett volna jobban.

– Az utolsó forduló előtt DVSC, Újpest, FTC volt a sorrend. Mennyire hittek a bajnoki címben?

– Meg voltunk róla győződve, hogy az MTK ellen, amely meccset is alig nyert tavasszal, az Újpest nyerni fog, márpedig akkor mi nem lehettünk volna bajnokok. Még a szurkolókkal is beszéltünk: melyik a kevésbé rossz, ha az Újpest vagy a Debrecen lesz az aranyérmes? Ők azt mondták, nekik nem az a lényeg, hogy melyik csapat lesz a bajnok, hanem az, hogy a Debrecen az Üllői úton ne ünnepeljen. Nekik is ugrottunk, nyertünk 3-1-re, és éppen nyilatkoztam, amikor jött a hír, hogy 1-1 lett a vége a másik meccsnek. Elkiabáltam magam, hogy „bajnokok vagyunk”, szerintem ott is hagytam a riportert, és futottam ünnepelni.

– Kellemetlenebb emlék is jutott erre az időszakra, 2004 őszén megkapta az öngólkirály titulust. Hogyan viselte?

– Nem szolgáltam rá a címre, két öngólom volt ősszel, ami védőként nem kirívóan sok. Jamie Carragher pályafutása során több gólt lőtt a saját, mint az ellenfél kapujába, mégsem öngólkirályként emlegetik. Az én esetemben viszont hozzácsapták a kettőhöz az Izland elleni, megpattant lövést is, amit a világon sehol nem jegyeznek öngólként. Szerencsére nem sokkal utána külföldre igazoltam, így kevésbé voltam kitéve ennek a rosszindulatú megközelítésnek – akik ezeket mondják, általában irigyek, többségük a két kezét összetenné, ha ott lehetett volna azokon a meccseken, hogy legalább egy öngólt rúgjon. Így sem volt könnyű túllépni rajta, de ma már csak nevetek ezen.

– Angliában játszott a Wolverhampton, a Northampton, a Cardiff City és a Portsmouth csapatában is. Melyik állomáshelyre gondol vissza legjobb szívvel?

– Cardiffban sok jó időszakom volt, családi szempontból pedig különösen jó periódus volt. De játékos szempontból a legjobb Portsmouth volt, annak ellenére, hogy nem voltak ideálisak a körülmények. A klub ellen csődeljárást folytattak, ezért havonta új szerződést kellett aláírnunk, és maximalizálva volt a fizetés. Ennek ellenére mi semmiben nem szenvedtünk hiányt, a fizetés időben érkezett, ott voltak az edzők, gondozták a pályát. Családias klub volt, a stadionban hihetetlen atmoszféra uralkodott, és úgy néztek rám, ahogy mindegyik csapatomban szerettem volna. Cardiffban akkor sem kaptam ilyen figyelmet, amikor jól ment a játék.

– A portsmouthi időszakban már nem volt válogatott, de előtte két súlyos sérülés után is visszaküzdötte magát a nemzeti csapatba.

– A válogatott kissé fájó pont az életemben. A legtöbb sportolóhoz hasonlóan én is arról álmodtam, hogy a hazámat képviselhetem, de valahogy sosem jött ki a lépés, nem tudtam nyugodtan játszani, görcs volt bennem. Talán a folytonosság hiánya miatt, de nem tudtam kihasználni a lehetőségeket. Büszke vagyok arra, hogy eljutottam erre a szintre, huszonhat válogatottság nem kevés, de nem is sok. Szerintem akár ötven is benne lehetett volna a pályafutásomban.

– Az angliai légióskodás sok játékos álmában szerepel, de hogy jött a képbe Malajzia?

– Tímár Krisztián dicsérte nekem a helyet, mondta, hogy sokkal jobb, mint Vietnám, ahol ő játszott. Összekötött egy menedzserrel, és egyszer csak eljutottunk oda, hogy előttem volt a szerződés, viszont egy napom volt dönteni. Letettük aludni a gyerekeket, felcsaptuk a laptopot, és utánanéztünk, hova is mehetnénk. Én addig annyit tudtam Malajziáról, hogy Sandokan és ikertornyok, meg hogy van ott Formula–1-es futam. Aztán kiderítettük, hogy van nemzetközi iskola, az angol a hivatalos nyelv, és lehet Európában is ismert ételeket fogyasztani, úgyhogy belevágtunk. Lehet, hogy ha nem megyek ki, még ma is az NB I-ben futballoznék, de családi szempontból életünk egyik legjobb döntése volt, rengeteg új élménnyel lettünk gazdagabbak. Ma is úgy tudok mesélni Malajziáról, mintha az egész életemet ott töltöttem volna, pedig valójában egy év sem volt.

– Európai válogatott játékosként ott sztárnak számított?

– Volt kedvenc a helyiek között is, volt egy bosnyák támadó, aki az érkezésem előtt rengeteg góllal segítette feljutáshoz a csapatot. De népszerű voltam én is, ezt kár lenne tagadni. Ha elmentünk egy bevásárlóközpontba, biztos, hogy az első tíz-tizenöt percben a közös fotó iránti kéréseket teljesítettem. Amikor a családnak nem intézték el a szükséges vízumot a három hónapon túli ott-tartózkodáshoz, elmentünk az illetékes hivatalba. Az összes roló le volt húzva, bementünk a nagyfőnökhöz – katonai ruha, pókerarc. Az összes ügyintéző jött fotózkodni velem, egy órára megakasztottuk a hivatal működését. Délutánra megvolt a vízum is.

– Említette már, hogy a fia focizik. Ha annyit érne el, mint az apja, elégedett lenne vele?

– Andrej még csak kilenc és fél éves. Ügyes, alázatos, idősebbek között játszik, a foci az élete. Megvan az esélye, hogy ebből éljen, de leginkább rajta múlik, mihez kezd ezzel, mi mindenben támogatjuk őt. Engem semmi nem tudott elvinni a futballtól, miután megláttam azokat a fényeket, de ez mindenkinek a saját döntése. Biztosan elégedett leszek, ha eléri azt, amit én, bár a hangulatomtól függ, hogy félig üresnek vagy félig telinek látom a poharat. Van hiányérzetem, a sérülések nélkül több lehetett volna a pályafutásomban. De ha azt nézem, hogy húsz éve együtt vagyunk Diával, boldogok vagyunk, van két gyerekünk, akkor nincs miért azt kívánnom, hogy bárcsak újrakezdhetném az életemet.

Borítókép: Gyepes Gábor (Fotó: Mirkó István)