– A közösségi média elárulja, hogy nemrég részt vett a tatabányai felnőttcsapat évzáróján. Beszédet is mondott?
– Nem eresztettem bő lére. Minden játékosnak megköszöntem a szezonban nyújtott teljesítményét.
– Ez a könnyebb vagy annak idején a válogatott csapatkapitányaként egy-egy motivációs beszéd?
– A kettőt nem lehet összehasonlítani. Hatalmas megtiszteltetés volt csapatkapitányként vezetni a magyar válogatottat. A klubmenedzseri munkát nagyon szeretem, nem is sejtettem, hogy ez huszonnégy órás elfoglaltság. Tavaly májusban hagytam abba az élsportot Tatabányán, azóta dolgozom vezetőként, a felnőttek mellett a teljes utánpótlásra is van rálátásom.

– Kőkemény, megalkuvást nem tűrő harcosként hagyott nyomot a magyar kézilabdában. Ezzel az attitűddel hogyan képes elviselni a feltörekvő, sokszor elkényelmesedett sztárocskákat?
– Tisztelet a kivételnek, ez a kortünet részben a kézilabdázókra is igaz. Minket kis túlzással az utca nevelt, a suli után ott vagy a csarnokban játszottunk, amíg beesteledett. Nem volt internetünk, nem nyomkodtuk a telefonunkat, mert nem is volt okostelefonunk. Ma rengeteg csábításnak vannak kitéve a gyerekek, nem irigylem őket. Próbáljuk megtalálni a kivételeket, és abban bízunk, hogy a következő generációban több tűz lesz, nem lesznek motivációs problémáik.
– Számtalanszor elmondta, hogy milyen büszke a székelyudvarhelyi gyökereire. A szülőföld determinálta a karakterét a pályán?
– Részben igen. De csak ismételni tudom magam, ez inkább generációs kérdés. Mi szenvedélyesebbek voltunk, mint a mostani fiatalok.