Szávay Ágnes visszatért a gyökereihez, és nem szereti, ha felismerik

Szávay Ágnes juniorként Grand Slam-versenyt nyert, azon kevesek egyike volt a magyar teniszben, aki a felnőttmezőnyben is nagyon messzire, a világranglista 13. helyéig jutott. 2009-ben kiosztott egy 6:0-s szettet Venus Williamsnek a Roland Garros harmadik fordulójában. De ekkor már súlyos fájdalmak gyötörték, később, a 24 évesen lezárt pályafutása után beleegyezett abba, hogy összecsavarozzák a csigolyáját a keresztcsontjával, de megbánta, csalódott az orvosokban. Sajnálja, hogy nem tizennyolc évesen, az első fájdalmai idején szállt ki a versenysportból. Szávay visszavonultan él, gyógynövénytanfolyamra jár, coach-tanfolyamot is elvégzett, és a tenisziskoláját igazgatja.

– Nem jelent hátrányt vidékről bejárni a munkahelyére?
– Leginkább az online térben intézem a tenisziskolám teendőit, de ha nem is napi szinten, természetesen személyesen is jelen vagyok. De nem aggódom: szuper edzői csapat áll mögöttem, megbízom a munkatársaimban, akik lelkiismeretesen intézik a mindennapos teendőket, és azt a szellemiséget képviselik, amit én szeretek, és el is várok tőlük. Ezért is működik ilyen szépen és sikeresen a tenisziskola.

– Egészségileg hogy van? Fájdalmat okozna, ha meg kellene mutatnia egy-két mozdulatot a pályán?
– Sajnos igen. A statikus állás az egyik legrosszabb, fájdalom nélkül legfeljebb két percet tudok állni, utána hajolgatok, nyújtogatok vagy leülök. Sajnos fáj a derekam, a saját szórakozásomra sem tudok teniszezni, mert a forgás is borzasztóan fáj, de találok más elfoglaltságot, ami közel áll a szívemhez. Például imádok síelni.

– A gyereknevelés és a tenisziskola mellett mi az, ami kitölti a mindennapjait? 
– Az utóbbi években számos területen fejlesztettem magam, úgy gondolom, hogy egyre szélesebb spektrumban látom a világot. Épp most kezdtem el egy gyógynövényismereti tanfolyamot, imádok olvasni, nagy szerelmese lettem az Anasztázia könyvsorozatnak. Nem véletlenül lépegetek egyre közelebb a természetközeli világ felé, ami teljesen más, mint amilyen a budapesti, világjáró életem volt.

Ma már ritkán fog ütőt a kezébe

– Mi indította el ezen az úton?
– Mindig is érdekelt az alternatív gondolkodásmód és gyógyászat. Alapvetően gyógyszerellenes vagyok, először mindig a természetes gyógymódokat próbálom ki, legyen az gyógynövényekből előállított tea, krém, olaj, akár homeopátia; csak legvégső esetekben fordulok a hétköznapi gyógyszerekhez.

– A saját élettapasztalata miatt kerüli az orvosokat?
– Biztosan azért is. Minden tiszteletem az övéké, de nem feltétlenül értek egyet azzal a szemlélettel, amit közülük sokan képviselnek. Én elsősorban a holisztikus kezelésekben, a biologikában és a gyógynövények természetes hatásaiban hiszek.

– A fáradásos törése összefügg azzal, hogy a természetgyógyászat felé nyitott?
– Valószínűleg igen. Csalódtam az orvosokban: évekig nem vették észre, hogy mi a bajom, pedig rengeteg szakembernél megfordultam. A mai napig képtelenek enyhíteni a fájdalmaimat, annak ellenére, hogy összecsavarozták a csigolyáimat. Műtétellenes voltam, de rábeszéltek, ehhez képest az operáció óta pontosan ugyanolyan fájdalmaim vannak, mint azelőtt. 

Óriási hibát követtem el amikor beleegyeztem a műtétbe, hiszen az egyik csigolyámat rögzítették a keresztcsontomhoz, így a testemnek ez a része manuálisan kezelhetetlen lett. Így szerintem teljesen érthető, hogy miért tudok kevésbé hinni az orvoslásban. Abban viszont annál inkább hiszek, hogy minden betegségnek lelki eredete van. Ha rendezzük a bennünk lévő konfliktusainkat, könnyebben megoldódnak a testi tüneteink. Aki foglalkozott ezzel, annak nem lesz meglepő, hogy a derékcsigolya-panaszok a terhek cipelésére is visszavezethetők. 

Én hatalmas teherként éltem meg a versenyzést, folyamatos megfelelési kényszer alatt teniszeztem.

– Gondol még a teniszsikereire? Mi jut eszébe arról, hogy tizenöt éve győzött egy jelentős pekingi versenyen?
– Fogalmam sem lett volna erről, ha nem hívja fel rá a figyelmemet. Egyébként ma reggel azon mosolyogtam, hogy piros felsőt szerettem volna felvenni, és egyetlenegy ilyen színűt találtam, mégpedig azt, amelyikben a 2012-es londoni olimpián játszottam. A kisfiam, aki még soha nem látta rajtam ezt a felsőt, rám nézett és azt kérdezte: „Édesanya, milyen póló ez?” Elmeséltem neki, hogy mi az az olimpia, és azt is, hogy én ebben a pólóban képviseltem Magyarországot. Aztán jött a következő kérdés: „Mikor?” Végiggondoltam magamban, és hozzátettem, hogy te jó ég, aztán jót mosolyogva így válaszoltam: tíz évvel ezelőtt.

– Mire a legbüszkébb? A Venus Williamsnek kiosztott 6:0-ra a Roland Garroson, a világranglista 13. helyére…
– A junior Roland Garros-győzelmemre.

A 2009-es bravúr Venus Williams ellen:

– A közvéleménynek ez is fontos, de…
– Biztos arra gondol, hogy sokkal fontosabb volt, amikor megnyertem egy meccset a US Openen 23 ezer néző előtt. Nekem nem.

– Nem is fontosabb, inkább emlékezetesebb.
– Én sokkal jobban élveztem a teniszt, amikor még nem ismertek az emberek. Számomra kedvesebb élmények társulnak ehhez, mint amikor megnyertem egy meccset, mondjuk a US Openen. A Roland Garroson juniorként teljes erőmmel, kiváló fizikai állapotban, mosolyogva, élveztem a teniszt. Szó szerint játszottam. Csak a jóra emlékszem. A US Open előtt a Hew Haven-i torna döntőjében úgy becsípődött a derekam, hogy egy megnyert szett után feladtam a Szvetlana Kuznyecova elleni meccset. Utána két-három napig kezelték a derekamat, sétálni is csak óvatosan mertem, mert annyira rossz állapotban voltam. Aztán elkezdődött a verseny, és szinte minden meccsen nyakig be voltam kötve, rettegtem attól, hogy melyik mozdulatnál fog vajon újra becsípődni a derekam. Na, ilyen állapotban jutottam el a legjobb nyolc közé. Nagy élmény volt, de rengeteg fájdalom és negatív érzés is társult hozzá, pontosan úgy ahogy a pekingi és a budapesti tornagyőzelmeimhez is. Ezért tudom azt mondani, hogy a junior Roland Garrost éltem meg a legboldogabban.

– Venus Williamst hagyjuk?
– Nem, dehogy, az is csodálatos élmény volt a Roland Garros Suzanne-Lenglen pályáján. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha 6:0-ra nyerek ellene egy szettet, és simán legyőzöm őt, aki akkor még top 10-es volt, előtte sokáig a világ egyik legjobb játékosa volt. De a lelkemnek akkor is kedvesebb élmény, amikor ugyanitt, a Roland Garroson a juniorok között versenyeztem és győztem.

– Kivel ápol kapcsolatot a kortársai közül: Viktorija Azarenkával, Agnieska Radwanskával beszél olykor?
– Ha írnék nekik, valószínűleg rögtön fel tudnánk venni a fonalat. Utoljára a korábbi páros partneremmel, Dinara Szafinával találkoztam New Yorkban. Vele néha váltunk üzeneteket.

– Az idei év a visszavonulásokról szólt a teniszben: Serena Williams után Roger Federer is befejezte a pályafutását. Kiváltott bármilyen érzelmet a két legenda döntése?
– Ez érdekes kérdés. 

A tévében láttam Federer búcsúmeccsét, és utána a nyilatkozata alatt kicsordult néhány könnycsepp a szememből, pedig nem vagyok egy Federer-fanatikus, őszintén szólva érzelmileg nehezen tudtam kapcsolódni hozzá és Serenához. Emberileg nekem mindig is Nadal volt a legszimpatikusabb, mert ő mindig mindenkivel kedves és barátságos. Nem annyira szép a játéka, mint Rogernek, mégis közelebb érzem őt magamhoz. Illetve nagyon drukkolok Djokovicsnak is, aki rengeteget változott az előnyére, ahhoz képest, amilyen akkor volt, amikor berobbant az élmezőnybe. Hatalmas sportember, követendő példa lett belőle.

 Az elmúlt egy-két év nem volt fair vele szemben. Több versenyen sem engedték rajthoz állni, és kétséges, hogy a jövőben lesz-e ez ügyben bármilyen változás. Sajnos a politika a sportnak is a szerves része lett. Mindenesetre én nagyon drukkolok Djokovicsnak, hogy elérje azokat az eredményeket, amikre képes. A nők között Ashleigh Barthy játékát imádtam nézni: ő szépen, okosan teniszezett és variálta a játékot, ami a nőknél elég ritka. Sajnálom, de teljesen megértem, hogy visszavonult. Oszakát is nagyon kedvelem, nem feltétlenül a játékstílusa miatt, ő emberileg érint meg engem. Érdemes megnézni a nyilatkozatait, abból is kiderül, hogy lelkileg mennyire kemény az élsport világa.

– Ezt a saját bőrén is megtapasztalta. Utólag belegondolva hibásnak érzi magát, amiért huszonnégy évesen véget ért a pályafutása? Korábban ki kellett volna szállnia az élsportból?
– Sokkal hamarabb kellett volna. 

Tizennyolc éves koromban kellett volna abbahagynom, amikor először elkezdett fájni a derekam. De az élsport mókuskerék, és ebből elképesztően nehéz kiszállni. 

El sem tudtam képzelni, hogy van élet az élsporton kívül, fogalmam sem volt, mi lesz velem a versenyzés nélkül, és gondolom, a legtöbb élsportoló ugyanígy van ezzel.

– A karrierje egyedi. Gondolt már arra, hogy könyvet ír, tartott már motivációs tréningeket?
– Több ajánlatot kaptam, de még nem döntöttem. Szerintem sokat tudnék segíteni a gyerekeknek, elsősorban a teniszező lányoknak és az ő szüleiknek. De senkit sem szeretnék visszatartani vagy befolyásolni abban, hogy végigmenjen ezen az úton, ha erre vágyik. Azt sem tekintem véletlennek, hogy én is végigmentem rajta, hiszen ezáltal lettem az, aki most vagyok. Minden negatívum ellenére sokat adott nekem a tenisz. De visszatérve a kérdésre, nem tudom, mennyire kellene beleszólnom abba, hogy ki hogyan éli az életét.

– Félreérti. Én csak azt vetettem fel, hogy mi lenne, ha közkinccsé tenné a tapasztalatait, mert ezzel sok embernek tudna segíteni.
– Ha egyszer így döntök, akkor az valószínűleg könyv formájában fog megvalósulni. Nem szívesen tartanék motivációs tréningeket nagy közönség előtt, mert kifejezetten utálok szerepelni. Talán furcsa lehet ezt olvasni, de én tökéletes ellentéte voltam a versenyzőtársaimnak. 

Szinte mindenki azért lobbizott a verseny szervezőinél, hogy a centerpályán játszhasson, én azért szurkoltam, hogy a hátsó pályára rakjanak, mert úgy szerettem versenyezni, ha az emberek nem nézték a meccseimet.

 Ez a mai napig megvan bennem: a fellépéseket nem szeretem, mert úgy érzem, nem tudom átadni azt, ami bennem van, és nagyon izgulós vagyok. Jobban szeretek mindent átgondolni, hiszen minden kimondott szónak komoly súlya van. Sokkal közelebb áll hozzám az írás, amikor van időm nyugodtan kifejteni a gondolataimat. Persze kérdés, hogy hány embert érdekelne egy ilyen könyv, amikor ma már sajnálatos módon alig olvasnak az emberek ebben a rohanó, online világban. Tavaly egyébként elvégeztem egy igen elismert coaching-tanfolyamot, hogy ezzel segítsem a versenyzőket, de úgy vettem észre, itthon erre nem igazán van igény, mindenki csinálja a saját dolgát, és ez teljesen rendben van.

– Mi annak az oka, hogy kerüli a reflektorfényt?
– Nem szeretem a sajtót. Sokat bántottak, például amikor állandóan fájt a derekam, teljesen alaptalanul írták, hogy nem edzek eleget, biztosan lusta vagyok… Ez nagyon mély nyomot hagyott bennem. 

A sajtó gyakran a felszínről, a kirakatról szól, a médiában megjelent információk sok esetben nem állnak összhangban a valósággal. Én békés életet szeretnék, ezért húzódtam vissza.

 Sokkal jobban szeretem, ha nem ismernek meg az emberek.

– Korábban csábította a Tiszta Tenisz, hogy vegyen részt a sportág irányításában. Miért nem látjuk a fősodorban? 
– Mert nem egyeztek az elképzeléseink.

– Lenne olyan feladat a magyar teniszben, amiben lát fantáziát?
– Persze. Nagyon sok fantázia van a magyar sportban, nem csak a teniszben, hiszen hihetetlenül tehetséges nemzet vagyunk. Örülnék, ha sokkal több gyermek ki tudná próbálni a teniszt, és arra is lenne lehetőség, hogy sokkal kisebb anyagi ráfordítással tudnának sportolni a fiatalok, így az átlagos jövedelmű családok számára is elérhetővé válna a sportág. De most borzasztóan messze vagyunk ettől. Ahogy hallom a híreket, folyamatosan zárnak be a teniszklubok, télen egyre kevesebb helyen lesz sátorral befedett pálya. Hozzánk több mint száz gyerek jön rendszeresen mosolyogva teniszezni, és nekem az a legfontosabb, hogy ők jól érezzék magukat a pályán, mert így fognak hosszú távon elköteleződni a tenisz mellett. Régebben sokszor okoltam a teniszt, de valójában nem a sportág, sokkal inkább az élsport a hibás azért, amiért tönkrement az egészségem. A tenisz varázslatos sport.

Borítókép: Szávay Ágnes az élsport világán túl is megtalálta a helyét