Legenda – Kemény Dénes beleborzongott a játékosa elismerésébe

Egyszerre főszereplő és hétköznapi néző. Kemény Dénes szerepét így jellemezhetjük A nemzet aranyai (12) című filmben, amely a magyar férfi-vízilabdaválogatott 1997–2008 között elért sikereinek, mindenekelőtt a három olimpiai aranyéremnek állít emléket. Szövetségi kapitányként természetesen ő felelt a ma már a legendás jelzőt kiérdemlő csapatért, ám a film készítésében, az alkotás folyamatában nem vett részt, hiszen anno ő sem szerette, ha beleokoskodtak a munkájába.

Fotó: Kurucz Árpád

– A forgatás során milyen érzés volt újra átélni a korábbi eseményeket?
– Amit kértek tőlem, azt megtettem, de nem vettem részt aktívan, úgymond tanácsadóként, lektorként a film készítésében. Annak idején előzetesen szívesen meghallgattam minden véleményt, de utólag én sem díjaztam, amikor okoskodtak, mit kellett volna másként csinálni.

Ahogy Fecsó (Kemény Ferenc, Kemény Dénes szintén vízilabdaedző édesapja – a szerk.) mondta, meccs után még a kabinosnak is igaza van.

Nem etikus beleszólni abba, amiben nem vagyunk benne, amihez végső soron nem értünk.

Kemény Dénes Kásás Tamás, Hosnyánszky Norbert és Varga Dániel társaságában a pekingi olimpián. Fotó: Europress/AFP/William West

– A döntései közül három kapuscsere örökre emlékezetes marad. Sydney-ben az elődöntőben Kósz Zoltán helyett Szécsi Zoltánt, Pekingben az elődöntőben Szécsi helyett Gergely Istvánt, a döntőben aztán Gergely helyett Szécsit küldte be. Mindhárom mérkőzést megnyerte a csapat. Iskolát teremtett?
– Igen, talán mondhatom. Sydney előtt ördögtől való húzásnak számított, hogy a padon köpenyben üldögélő „hideg” kapust beküldjenek, legfeljebb sérülés esetén cseréltek kapust, vagy ha előre megbeszélték, hogy mindkét kapusnak két negyed jut. Meg akartam változtatni a meccs menetét, amire ez egyszerre volt kockázatos és logikus lépés. Azóta a kapuscsere beépült az edzői repertoárba, a tavalyi, budapesti világbajnoki döntőben az olaszok például a büntetődobásig sem jutottak volna el, ha nem vetik be a papíron gyengébbik kapust. Az olimpiai tornákon a létszám tizenkét főre csökkentése éppen ezért alapjaiban változtatja meg a vízilabdát. A legtöbb edző erre úgy reagált, hogy csak egy kapust nevezett a mérkőzésekre, úgy gondolkozva, még mindig jobb egy kapussal játszani, mint ha kipontozódás miatt kapust kellene beküldeni mezőnybe. Ha tizenhárom a létszám, nem kizárt, hogy Tokióban teljesen más eredmény születik.

– A filmben Alessandro Campagna mondja ki a végszót. Sporttörténelmet ír, aki olimpiai aranyérmet szerez, aki pedig zsinórban háromszor győz, az legendává válik. Szembesült már ezzel az elismeréssel?
– Egyetlenegyszer volt szerencsém ezt társaságban magamról hallani, méghozzá az egyik játékosom szájából. Nem a közönségnek szólt, hiszen magunk között voltunk. Természetesen beleborzongtam, hogy így gondolja, mert egy játékos, hát még egy sikeres, meghatározó játékos,  elég kritikus az edzőjével szemben. Nem csak a kudarcok, még a sikerek esetén is gyakran úgy látja, egyes esetekben ő bizony másként döntött volna. Aztán amikor ő maga is edző lesz, akkor már sokkal kevésbé kritikus.

A játékosaim közül kevesen lettek edzők, talán éppen azért, mert szembesültek azzal, nem is olyan hálás ez a szerep, inkább más vigye a bőrét a vásárra. Mert a sport egyik örök igazsága, hogy a csapat nyer, az edző viszont veszít.

– A film hármas célt szolgálhat. Emléket állít a felejthetetlen sikereknek, szórakoztat és példát mutat a jövő nemzedékeinek. Mivel a legutóbbi három olimpián nem mi győztünk, ez utóbbi is fontos feladat.
– A tehetséges vízilabda-palánták tíz-tizenkét évesen mindannyian olimpiai bajnokok akarnak lenni. Kamaszkorban aztán azzal szembesülnek, hogy az iskolában ők a menő pólósok, olyan népszerűek lesznek, hogy az eredeti célok már nem olyan fontosak, örülnek a mindennapok sikereinek. A film remélhetőleg inspirálja őket, hogy visszataláljanak az eredeti céljaikhoz és beteljesítsék azt, amire születtek.

Borítókép: Kemény Dénes a világ legjobb állását töltötte be… (Fotó: Kurucz Árpád)