– A film is megerősíti a személyes benyomást, az elmúlt bő évtizedben mintha nem öregedett volna…
– Valószínűleg azért, mert már 2012-ben is rohadt öreg voltam már… Érdekes kérdés. A második két olimpiai ciklus nagyon megkínzott. Két aranyérem után magasan van a mérce, és nehéz a feszültséget jól kezelni. Azt gondolná az ember, hogy hozzá lehet szokni a stresszhez. S valóban, lehet, hogy idővel csökken az embert feszítő feszültség, ám összességében mégis egyre csak gyülemlik, egyre nyomasztóbbnak érzed, mert rárakódik a korábbi terhekre, benne marad az emberben a korábbi évek gyötrelme. A családi életem akkor vált a legboldogabbá, amikor 2012-ben lemondtam a szövetségi kapitányi tisztségről. Valószínűleg azért nem látszik, hogy azóta öregedtem volna, mert korábban bőven előre dolgoztam…
– A film is azt bizonyítja, a mindenkori keretszűkítés, az utazó csapat kijelölése volt a legnehezebb feladat. Valóban?
– Akár elengedtem, akár behoztam valakit, az az illető sportpályafutásának komoly aktusa volt. S erről nekem kellett döntenem. Bármennyire is megindokolható szakmailag egy-egy döntés, attól még emberileg nagyon nehéz meghozni.
A kapitányi munkának a keretszűkítés a legkeményebb része, amikor a csapat kihirdetésekor, két hónap közös munka után négy-öt-hat játékos nem hallja a nevét. Egy-egy ilyen esemény már előre fájt.
A stábtagokat sem avattam be a dologba, ők is mindig csak akkor tudták meg a döntést, amikor a játékosok. Nekik nem volt feladatuk, hogy ezt átéljék. Akartad a biciklit, hát pedálozzál. Ez a szövetségi kapitány feladata. Markovits Kálmán mondta régen, hogy a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányának lenni a világ legjobb dolga, nyugdíjas állás, csak ne kellene válogatni és nehéz meccset játszani. De ezeket persze nem lehet megúszni. Hosszú távon felőrli az embert, szerencsére a sikerek azért segítenek továbblépni.
– Vitán felül áll, hogy az eredmények önt igazolták. Mégis, van olyan döntése, amit utólag megbánt, s ma már másként cselekedne?
– Minden olyan világverseny után, amelyet nem nyertünk meg, megkérdőjeleztem a döntéseimet. Bezzeg aranyérem után veregetik az ember vállát, milyen jól döntöttél, hogy ezt a játékost magaddal vitted, azt pedig nem, ám azt senki sem tudja, mi történt volna fordított helyzetben. Egy meccset nem lehet újra, másként lejátszani.
– A forgatás során milyen érzés volt újra átélni a korábbi eseményeket?
– Amit kértek tőlem, azt megtettem, de nem vettem részt aktívan, úgymond tanácsadóként, lektorként a film készítésében. Annak idején előzetesen szívesen meghallgattam minden véleményt, de utólag én sem díjaztam, amikor okoskodtak, mit kellett volna másként csinálni.
Ahogy Fecsó (Kemény Ferenc, Kemény Dénes szintén vízilabdaedző édesapja – a szerk.) mondta, meccs után még a kabinosnak is igaza van.
Nem etikus beleszólni abba, amiben nem vagyunk benne, amihez végső soron nem értünk.
– A döntései közül három kapuscsere örökre emlékezetes marad. Sydney-ben az elődöntőben Kósz Zoltán helyett Szécsi Zoltánt, Pekingben az elődöntőben Szécsi helyett Gergely Istvánt, a döntőben aztán Gergely helyett Szécsit küldte be. Mindhárom mérkőzést megnyerte a csapat. Iskolát teremtett?
– Igen, talán mondhatom. Sydney előtt ördögtől való húzásnak számított, hogy a padon köpenyben üldögélő „hideg” kapust beküldjenek, legfeljebb sérülés esetén cseréltek kapust, vagy ha előre megbeszélték, hogy mindkét kapusnak két negyed jut. Meg akartam változtatni a meccs menetét, amire ez egyszerre volt kockázatos és logikus lépés. Azóta a kapuscsere beépült az edzői repertoárba, a tavalyi, budapesti világbajnoki döntőben az olaszok például a büntetődobásig sem jutottak volna el, ha nem vetik be a papíron gyengébbik kapust. Az olimpiai tornákon a létszám tizenkét főre csökkentése éppen ezért alapjaiban változtatja meg a vízilabdát. A legtöbb edző erre úgy reagált, hogy csak egy kapust nevezett a mérkőzésekre, úgy gondolkozva, még mindig jobb egy kapussal játszani, mint ha kipontozódás miatt kapust kellene beküldeni mezőnybe. Ha tizenhárom a létszám, nem kizárt, hogy Tokióban teljesen más eredmény születik.
