A modern kézilabda nem létezhet súlyemelés nélkül

Nagyon lassan és látványmentesen igyekszik magához térni a magyar súlyemelés, amely még mindig a tizenkettedik legeredményesebb sportág, már ami a magyar olimpiai szereplést illeti. Ez azonban tényleg a múlt, a jelen teljesen másról szól. Gyurkovics Ferenc, aki hat éve a Nemzeti Kézilabda-akadémia egyik legfontosabb háttérembere, másodszor lett súlyemelő-szövetségi kapitány. A következő beszélgetésből az is kiderül, hogy miként fér meg ez a két, látszólag homlokegyenest ellenkező sportág egymás mellett, sőt az is, hogy miért kellene szinte minden labdasportban a súlyemelést, mint a felkészülés egyik fontos elemét alkalmazni.

Gyurkovics Ferenc másodszor lett a magyar súlyemelő-válogatott szövetségi kapitánya Fotó: Löffler Péter/Dunántúli Napló

– Van még olyan, hogy magyar súlyemelés?
– Abszolút van, létező sportág a miénk – kezdte lapunknak Gyurkovics Ferenc, a magyar súlyemelő-válogatott szövetségi kapitánya.

Gyurkovics Ferenc a 2017-es országos bajnokságon
Fotó: Dömötör Csaba/Nemzeti Sport

Gyurkovics Ferenc nagy visszatérése

– Ha ugyanezt a kérdést egy olyan ember teszi fel, aki az elmúlt harminc évben nem élt ebben az országban, de annak idején még látta a magyar súlyemelő-válogatottat, Baczakó Péter olimpiai bajnokságát vagy Barsi László világbajnoki győzelmét, neki mit felelne?
– Így már nehezebb a válasz, mert ahhoz képest óriási változáson ment keresztül a sportág. Sajnos negatív irányban. Ez vonatkozik a versenyzői létszámra, a színvonalara, az eredményekre. Innen tényleg csak felfelé vezet az út, mert ahol néhány hónappal ezelőtt voltunk, annál nincs lejjebb. Azzal, hogy Nagy Péter lett a szövetség elnöke, megkezdődhetett a romok eltakarítása és az újjáépítés. 

– Ez olyan, mint amikor a második világháború végén a Vörös Hadsereg katonái kitűzték a szovjet zászlót a berlini Reichstag romos épületére, miközben a városban egyetlen ház sem maradt épségben?
– Szó szerint. A magyar súlyemelésben az elmúlt időszakban nem maradt olyan terület, amelyet ne jellemeztek volna súlyos szakmai hiányosságok. Ilyen a versenyzői létszám, a háttérrendszer, az egészségügyi protokollok, a kommunikáció, az utánpótlás. Néhány értékes elem megmaradt, de a többség gyakorlatilag működésképtelenné vált. 

Sokan nem hinnék el, milyen állapotok uralkodtak: semmilyen szakmai protokoll nem létezett arra, hogyan kezeljük a sérült sportolókat, hogyan követjük a terhelést vagy hogyan építjük vissza őket. Volt versenyző, aki évek óta krónikus fájdalommal küzdött, miközben senki nem foglalkozott vele.

Régen – amikor én is versenyeztem – természetes volt, hogy a fájdalom „majd elmúlik”, és tovább kellett edzeni. Ez rövid távon hozhatott eredményeket, de hosszú távon mindent tönkretett: a sportolókat, a rendszerbe vetett hitet, és magát a sportág alapjait is.

– Kik mennek ma súlyemelőnek – most az élsportra és a versenysportra gondolok – Magyarországon?
– Sokan gondolják, hogy ma már alig jön valaki súlyemelőnek Magyarországon, de ez nincs így. Az elnökváltás óta érezhetően megmozdult a sportág: új sportolók jelentek meg, és hosszú idő után először ismét részt vehettünk a Nagy Sportágválasztón, ami jelentős lökést adott. A súlyemelés újra bekerült a nyilvánosságba, és elkezdődött a sportág újbóli felfedezése. A hagyományos műhelyek közül több helyen továbbra is stabil és értékelhető szakmai munka folyik – Tatabányán, Szombathelyen, Békéscsabán, Pécsen és Budapesten a BKV Előrénél. Az elmúlt időszak valóban számos nehézséget hozott, a jelen még messze nem ideális, de már láthatók a fejlődés első, biztató jelei.

Miért félnek az emberek a súlyemeléstől?

– Óriási ellentmondás: azok az edzőtermek, ahol az oda járó lakosság súlyt is emel, telt házzal üzemelnek, vagyis rengetegen emelnek súlyt Magyarországon. Hogy létezik az, hogy ebből a hatalmas tömegből nem tudott a sportág profitálni?
– Valóban nagy az ellentmondás: miközben az edzőtermek tele vannak olyan emberekkel, akik rendszeresen emelnek súlyt, a versenysportnak ebből alig jutott utánpótlás. A súlyemelés egyszerűen nem volt felkészülve arra, hogyan szólítsa meg ezt a hatalmas bázist. Ehhez hozzájárultak a régi, máig élő tévhitek is – például hogy a súlyemelés tönkreteszi az ízületeket vagy lelassítja az embert. Ezek teljesen megalapozatlan hiedelmek. Az edzőtermekben senki sem fél a súlyemeléstől; a versenysportba való belépésnél viszont még mindig élnek ezek a sztereotípiák. Ennek egyik oka, hogy hosszú időn keresztül nem volt egységes szakmai szemlélet, és gyakran képzetlen, nem megfelelő módszerekkel dolgozó edzők alakították ki a sportág megítélését. A sérülés nem a súlyemeléstől van, hanem a rossz technikától és a rossz edzéstől. A súlyemelés valójában az egyik legegészségesebb és legfejlesztőbb mozgásforma: erőt, robbanékonyságot, stabilitást ad. Hat éve dolgozom a Nemzeti Kézilabda-akadémián, ahol időben felismerték, hogy a modern kézilabdában a súlyemelés rendszeres és tudatos integrálása elengedhetetlen. Minden sportágban, ahol robbanékonyságra, erőre és stabilitásra van szükség, a súlyemelés jelenti az alapot. A skandináv kézilabdamodellben – amelyre gyakran példaként tekintünk – már nyolcéves kortól elkezdik a súlyemelés technikájának oktatását.

Nálunk sokáig az a szemlélet élt, hogy tizenhat éves kor előtt nem kerülhet súlyzó a fiatal kezébe. Ez óriási lemaradást okozott, és korlátozta a fejlődési lehetőségeket.

Hadd említsek egy konkrét példát: Palasics Kristófnak, a férfi-kézilabdaválogatott tehetséges kapusának ma már mélyguggolásban 200 kilogramm a rekordja. Korábban 110–120 kilogramm fölött nem tudott stabilan dolgozni. Ez pontosan mutatja, milyen szintű fejlődés érhető el, ha valaki szakszerűen, fokozatosan sajátítja el a súlyemelés alapjait.

– Ez valóban meglep, de miért van szüksége Palasicsnak erre?
– Ha megnézünk egy mérkőzést, pontosan látszik, milyen összetett mozgásokat végez Palasics. Amikor a jobb alsó sarokra tartó lövést hárítja, majd azonnal felpattan, sprintel, irányt vált, fékez, újra gyorsít – mindezt néhány másodpercen belül teszi meg. Ezek a mozgások egy tehetetlen tömegnek, vagyis a saját testének a robbanékony, kontrollált mozgatását igénylik. 

A magyar férfi-kézilabdaválogatott kapusa, Palasics Kristóf, aki 200 kilóval is tud guggolni
Fotó: DAMIR SENCAR / AFP

Ehhez elengedhetetlen az a fajta erő és technikai alap, amelyet a súlyemelés ad. Ugyanezért guggolnak hatalmas súlyokkal a 100 méteres sprinterek is: az indulás és a gyorsulás képessége az erőalapból fakad. Palasics képes egy lábon mélyre süllyedni és onnan stabilan, robbanékonyan visszatérni. Ezt a képességet csak akkor lehet biztonságosan és hatékonyan felépíteni, ha a súlyemelés alapjait következetesen, szakmailag felépített rendszerben rakjuk le. 

És ez nemcsak a kapusokra igaz: a modern kézilabdában minden poszt fizikai teljesítményét az erő, a robbanékonyság és az irányváltások minősége határozza meg

– ezek alapját pedig ma a világ élvonalában mindenhol a súlyemelés adja.

– Látom a lelkesedését, hiszen egy magyarországi sikersportág – a kézilabda – olyan háttérembere lett, aki nélkül a komoly szakmai munka elképzelhetetlen. Mi szüksége volt önnek arra, hogy újra elvállalja a súlyemelők szövetségi kapitányi tisztét?
– A súlyemelés számomra nem csupán egy sportág, hanem életforma is. Soha nem tudtam és nem is akartam eltávolodni tőle. 2016 és 2020 között már betöltöttem a szövetségi kapitányi posztot, és bár 2020 után távolabb kerültem a napi feladatoktól, továbbra is ugyanazzal az elszántsággal dolgoztam, készültem, edzettem. Tisztában voltam azzal, hogy a magyar súlyemelés újjáépítése hosszú, türelmet igénylő folyamat, amelyet nem fognak azonnali vagy látványos sikerek kísérni. A párizsi olimpián nem volt magyar súlyemelő – ez reális képet ad arról, honnan indulunk. 

Ha 2028-ban Los Angelesben már lesz egy magyar súlyemelő a mezőnyben, az is komoly előrelépés. Olimpiai éremről vagy pontszerzésről ma még nem lehet felelősen beszélni; először stabil alapokat kell teremteni.

A magyar rövid pályás gyorskorcsolya felemelkedése kiváló példa arra, hogy szinte a nulláról is el lehet jutni a világ tetejére. Telegdi Attila – jó barátom – ott volt a kezdeteknél, és az ő munkája mutatja: ha megfelelő rendszer, szemlélet és következetesség társul a tehetséghez, akkor semmi sem lehetetlen. Ez a gondolat vezet most engem is.

– Na jó, de rövid pályás gyorskorcsolyában Kínából hoztunk olyan edzőt, akihez hasonló egy sem volt Magyarországon, arról nem beszélve, hogy a Liu testvérek révén két olyan talentumot találtak, akihez szintén nem volt mérhető egyetlen magyar rövid pályás gyorskorcsolyázó sem. Súlyemelésben hol talál ilyeneket?
– Amikor Telegdi Attila elkezdett dolgozni, a magyar rövid pályás gyorskorcsolyában sem a kínai edzőnő, sem a Liu testvérek nem léteztek. A lényeg nem az, hogy ma honnan jönnek a tehetségek vagy a szakemberek, hanem az, hogy akkoriban a sportág alapjai sem voltak meg: nem létezett tudományos háttér, egységes szakmai rendszer vagy világos felépítési koncepció. 

Pontosan ott tartottak, ahol most a magyar súlyemelés.

A feladatom ugyanaz, mint amit ők annak idején elvégeztek: megteremteni azt a rendszert, amelyben a szakmai munka kiszámítható, a tehetségek nem vesznek el, és idővel felépül egy olyan struktúra, amelyből kinőhetnek a nemzetközi szintű sportolók. Ez hosszú folyamat, de nem példa nélküli – és már bizonyították, hogy lehetséges.

– Ha ez így van, miért nem csinálta már meg 2016 és 2020 között, amikor szövetségi kapitányként dolgozott?
– Azért nem tudtam akkor megcsinálni, mert nem volt hozzá meg a szakmai és szervezeti háttér. 2016 és 2020 között, amikor el akartam indítani az adatalapú felkészülést és az egységes edzéstervezést, erre a rendszer nem volt felkészülve. A korábbi vezetés részéről nem kaptam meg a szükséges támogatást, és sokan egyszerűen nem értették, miről beszélek. Így a versenyzők egy része sem hitt abban, amit akkor képviseltem. 

Lehet, hogy én is lehettem volna türelmesebb, de abban a közegben folyamatos ellenállásba ütköztem. Minél következetesebben próbáltam bevezetni a szakmai elveimet, annál erősebb volt a visszahúzó erő.

Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer nem támogatja a változást – és ezt el kellett fogadnom. Most más a helyzet. A jelenlegi elnök, Nagy Péter – akivel már a 2016-os riói olimpián is együtt dolgoztunk – felismerte, milyen irányba kell elindulni. Ő hívott vissza, és most végre megvan a szakmai háttér és az egységes vezetői akarat ahhoz, hogy valódi építkezés kezdődhessen. Ezért vagyok itt ma újra.

– Annak idején Nagy Péter is ellenállt a Gyurkovics-féle módszereknek?
– Abban az időszakban voltak szakmai nézetkülönbségek a csapaton belül, Péter is egy olyan közegben volt, ahol többféle gondolkodás találkozott. Ezek a helyzetek akkor nem voltak könnyűek, de hosszabb távon értékes tapasztalatokkal gazdagítottak. Én ott hibáztam, hogy rövid idő alatt akartam olyan változásokat végrehajtani, amire a magyar súlyemelés nem állt még készen. 

– Meddig szól a mostani kapitányi megbízása, és mit tekint reális eredménynek ebben az időszakban?
– A kinevezésem 2026 végéig szól. A célom nem pusztán az, hogy eredményeket mutassunk fel, hanem hogy a magyar súlyemelésben tartós, rendszerszintű fejlődést indítsunk el. Ennek része az utánpótlás-nevelés egységesítése, az edzői képzés korszerűsítése, valamint a válogatottak körüli szakmai háttér kialakítása és megerősítése. Ha 2026 végén azt mondhatjuk, hogy a válogatott sportolók fejlődése mérhető, az edzői közösségben pedig megjelent az egységes szemlélet, akkor azt már reális és értékes eredménynek tekintem.

– A 2025-ös norvégiai felnőtt súlyemelő-világbajnokságon mindössze két magyar induló volt. Ez nem ciki?
– Nem, ez egyáltalán nem ciki. Sokkal nagyobb hiba lett volna olyan versenyzőket indítani, akiknek reálisan nincs esélyük sem eredményre, sem fejlődésre. 

Ki lehetett volna utaztatni több sportolót is, de ennek nem volt meg szakmai alapja.

A világbajnokságon való részvétel nem turisztikai program, hanem a teljesítmény csúcsa – oda csak azoknak szabad menniük, akik készen állnak rá. A helyzet valójában azt mutatja, hová jutott a magyar súlyemelés az elmúlt években: a felnőttválogatott gyakorlatilag eltűnt, sok tehetséges versenyző hagyta el a sportágat, mert a rendszer nem tudott számukra valódi jövőképet kínálni. Ezért volt most mindössze két indulónk. Ma két olimpiai kerettagunk van – ez kevés, de tiszta kiindulási pont. 

Nagy Péter (balra), aki a Magyar Súlyemelő-szövetség elnöke, mellette Gyurkovics Ferenc szövetségi kapitány
Fotó: Facebook

Ami viszont biztató: vannak fiatal tehetségek, és eltökélt szándékunk, hogy a korábbi hibákat ne kövessük el velük. A sikerélményt most nem az adja, hogy mennyire közel vagyunk egy olimpiai éremhez, hanem az, hogy egy működőképes, fenntartható rendszert építünk újjá a romokból. Ez a valódi munka, és ebben hiszek.

– Az előző elnök, Dobos Imre, aki 17 éven keresztül töltötte be ezt a tisztséget, teljesen eltűnt a sportágból?
– A közgyűlés óta nem találkoztunk, és nincs információm róla. Én most a saját feladataimra és a magyar súlyemelés újjáépítésére koncentrálok.

– Már csak az a kérdés, miként fordulhatott elő, hogy 17 éven keresztül elnök lehessen.
– A kérdés összetett. A sportágban hosszú évekig nem volt valódi szakmai kontroll és teljesítményalapú értékelés. Az ilyen helyzetekben könnyen kialakul egy önmagát konzerváló rendszer, amelyben a megszokott működés felülírja a szakmai megújulás szükségességét. Az új szemléletű, tudományos alapú megközelítést sokan félreértették vagy túlzónak tartották.

Ezért lett népszerűbb a crossfit a súlyemelésnél

– Van egy másik sportág, a crossfit, amelynek az egyik – nyugodtan mondhatom – világhírű és nagyon népszerű, ám ami ennél is fontosabb, milliók által ismert élversenyzője, világbajnoka egy magyar lány, Horváth Laura. Ő egyébként a magyar súlyemelő-válogatott tagja, indult már a sportág Európa-bajnokságain is. Lehet, hogy oktondi a kérdés, de ha valaki ilyen alapokkal rendelkezik, ennyire erős és súlyt is emel, abból miért nem lehet vagy lehetett eredményes súlyemelőt nevelni?

– Laurát az elmúlt években több méltatlanság is érte, ennek ellenére kitartott a súlyemelés mellett, ami önmagában is tiszteletre méltó. A crossfit világklasszisaként Horváth Laura súlyemelés nélkül is sikeres és eredményes sportoló lenne, ugyanakkor az ereje és tehetsége alapján alkalmas lehet arra, hogy a válogatott keret tagja legyen. 

Horváth Laura, a crossfit magyar világbajnoka
Fotó: Instagram/Horváth Laura

A súlyemelés világszintű élmezőnye azonban rendkívül erős az ő súlycsoportjában. Fontos látni, hogy az, hogy Laura a crossfit világbajnoka, nem jelenti automatikusan azt, hogy a súlyemelésben is világklasszis szintre érhet. A két sportág fiziológiai és edzéselméleti alapjai ugyanis különböznek: a crossfitben az erő-állóképesség dominál, míg a súlyemelésben a maximális és dinamikus erő a döntő tényező. Ez a két képességrendszer csak részben fejleszthető párhuzamosan. Ahhoz, hogy Laura olimpiai szinten is eredményes súlyemelővé váljon, a felkészülésének középpontjába a súlyemelésnek kellene kerülnie – ami szükségszerűen visszavetné a crossfites eredményességét. Ez egy olyan egyéni döntés, amelyet csak ő hozhat meg. Szövetségi kapitányként én nyitottan és támogatással várom őt a magyar válogatottba, amennyiben a jövőjét részben vagy egészben a súlyemelésben szeretné folytatni.

– A súlyemelésnél miért lett sokkal népszerűbb a crossfit?
– A crossfit valóban látványosabb, mert az amerikai sportkultúra képes bármilyen versenyből energikus, show-elemekkel gazdagított eseményt teremteni. A súlyemelés ezzel szemben hagyományosan konzervatívabb versenyformátum: egyszerre csak egy sportoló áll a dobogón, az ellenfelek pedig a bemelegítő teremben készülnek, ahol a valódi taktikai csaták zajlanak – az emelések megtervezése, az ellenfél kényszerítése, a súlyok variálása. A közönség ebből jellemzően keveset érzékel: időnként üres dobogót lát, és nem feltétlenül érti, mi történik a háttérben. 

A crossfit ezzel szemben dinamikus, folyamatos mozgást kínál, látványos pályákkal, folyamatos zenével és erős helyszíni show-val.

Ez olyan vizuális és emocionális élmény, amelyet a súlyemelés tradicionális, statikusabb struktúrája természeténél fogva nem tud nyújtani. Ráadásul a nézők jelentős része nem ismeri a súlyemelés szakmai finomságait – például a taktikázást, a kísérletek sorrendjét, a súlyválasztás stratégiai jelentőségét –, ezért sokszor nem világos számukra, mi és miért történik egy versenyen.

– A világ súlyemelése nem rokkant bele abba a küzdelembe, amit éveken át azért folytatott, hogy a sportág ne kerüljön le az olimpia műsoráról? 
– Egyrészt nem. Másrészt a crossfit valóban új impulzusokat hozott a nemzetközi súlyemelésbe: sok sportoló az edzőtermekből érkezett át ide – főként külföldön. A súlyemelés és a hozzá kapcsolódó alapgyakorlatok napi szintű sikerélményt adnak, hiszen a fejlődés jól mérhető és látványos, ezért sokan kaptak kedvet a versenysporthoz, akik korábban nem gondolták magukról, hogy erre képesek. Magyarországon ezt a folyamatot most kell újraépíteni, és ebben jelentős lemaradásunk van. Az elmúlt években a fókusz elsősorban az olimpiai részvétel köré épült, miközben a bázisépítés háttérbe szorult. 

Ennek lett a következménye, hogy a 2024-es párizsi olimpián nem volt magyar súlyemelő induló – ilyen legutóbb 1956-ban történt.

A feladat most az, hogy a sportág utánpótlási alapjait megerősítsük, és újra megszólítsuk azokat, akik az edzőtermi közegből léphetnének a versenysport irányába.

– Mi lehet előbb? Olimpiai érmes kézilabdacsapatunk vagy olimpiai érmes súlyemelőnk?
– Ha a realitást nézzük, jelenleg a kézilabda van közelebb ehhez, hiszen óriási fejlődési ívet mutat, és a klubok egyre tudatosabban építik be az erőfejlesztést a felkészülésbe. 

Krutzler Eszter, a magyar súlyemelés legutóbbi olimpiai érmese 2004-ben, Athénban
Fotó: FAYEZ NURELDINE / AFP

Az, hogy több élvonalbeli csapatnál rendszeressé vált a súlyemelés alapú erőfejlesztés és a heti többszöri konditermi munka, közvetlenül hozzájárul ahhoz a fizikai szinthez, amely a nemzetközi siker feltétele. Aki ezt nem követi, óhatatlanul hátrányba kerül. 

A modern kézilabdában nem lehet eredményesen játszani magas szintű erő, robbanékonyság és állóképesség nélkül – ezek fejlesztéséhez pedig a súlyemelés elengedhetetlen eszköz.

Aki az edzőteremben jó szakítást és lökést tud végrehajtani, az a pályán is gyorsabb, stabilabb, dinamikusabb lesz.