Leégett a háza a magyar csúcstartónak, de ebből is erőt merít

Három egymást követő olimpián (1996, 2000, 2004) végzett a legjobb nyolc között az atlétikai versenyeken női távolugrásban, volt Eb-bronzérmes, világbajnokságokon negyedik helyezett, a magyar csúcsot pedig 686 centiméterrel tartja. Vaszi Tündének a centikkel nem igazán volt szerencséje, sokszor múlt kevésen, hogy még előrébb végezzen, három éve pedig leégett a háza. Ám sokunk számára ezt felfoghatatlan derűvel és pozitív szemlélettel a sors jelének tartja, hogy mindez éppen nagypénteken történt, és új korszakot hozott el az ő életében is.

20230703 Tököl Atlétika Vaszi Tünde Európa-bajnoki bronzérmes atléta. Fotó: Kurucz Árpád CZ Magyar Nemzet MN Fotó: Kurucz Árpád

Vaszi Tünde a három olimpiája közül az atlantaira gondol vissza a legszívesebben

– Tizennyolc évesen, 1990-ben aztán a családjával átköltöztek Magyarországra.
– Így van, de az az igazság, hogy Svédországba akartunk menni, ahol volt rokonunk. Ám a svédek éppen akkor zárták le a határaikat a menekültek előtt, így a bicskei menekülttáborba kerültünk. Akkor még csak román útlevelünk volt. Ausztráliába mehettünk volna, de oda édesanyám nem akart menni. Aztán úgy alakult, hogy én egy évre visszamentem Nagykárolyba, ott fejeztem be a középiskolát, majd egy évre Nyíregyházára kerültem, Magyarországon ott kezdtem el atletizálni, a szüleim pedig a Mátrában, Parádfürdőn jutottak munkához és szolgálati lakáshoz. Vagyis a sors mégiscsak elválasztott bennünket, és én egy év múlva már az UTE versenyzője voltam, három évvel később, 1994-ben pedig a Honvédé.

– Gondolta volna, hogy ilyen hercehurcák után három egymást követő olimpián ott lesz a legjobb nyolc között?
– Hát igen, engem nagyon nagy kihívások elé állított az élet, nem egyszerűen lettem kibillentve a komfortzónámból…

– Atlantában a nyolcadik, Sydney-ben és Athénban Marion Jones utólagos kizárása miatt egyaránt a hetedik helyen végzett. Ha azt nézzük, hogy az első két olimpiáján a selejtezőben negyedik lett, előrébb is végezhetett volna, viszont Sydney és Athén előtt betegséggel küszködött, a döntőbe jutás is bravúr volt. Milyen az összkép az ötkarikás játékokról?
– Atlantára gondolok vissza a legszívesebben, pedig ott a döntőben csak hármat ugorhattam, a versenyben kilencedik lettem, és amikor hazaértem, akkor tudtam meg, hogy nyolcadik vagyok, mert a bolgár Prandzseva fennakadt a doppingellenőrzésen. Kis újoncként a selejtezőben 673-at ugrottam, a döntőben aztán 660-at, az sem volt rossz eredmény. Atlantában meg tudtam ugrani azt, ami akkor bennem volt. Sydney-ben és Athénban nem, ahol 659-cel és 673-mal zártam, azokon az olimpiákon többre kellett volna képesnek lennem. No persze Sydney előtt három hónapig mononukleózissal küszködtem, és nagyon hamar elfáradtam. A selejtezőben 670-et ugrottam, és a döntőre már nem maradt erőm. De utólag azt mondom, az én hitemen múlott, ez a magyarázata annak, hogy miért nem értem el többet a pályafutásom során. Amikor a nagy világversenyek előtt kérdezték tőlem, hogy mi a célkitűzésem, rendre azt mondtam, hogy bejutni a nyolcas döntőbe. Ez nagyon sokszor össze is jött, de az igazán nagy eredmény nem. Meggyőződésem, azért nem, mert nem mertem kimondani, hogy a dobogó a cél. Így aztán csak egyszer lettem dobogós, a 2002-es müncheni Eb-n a harmadik helyen végeztem.

Vaszi Tünde a 2004-es athéni olimpián Fotó: AFP

– De ott is peches volt, hiszen ugyanúgy 673-at ugrott, mint az ezüstérmes brit Jade Johnson, aki azzal előzte meg, hogy jobb volt a második ugrása.
– Így van, amikor pedig a 2001-es edmontoni vb-n a ma is élő 686 centis országos csúcsommal negyedik lettem, a bronzéremhez 688 centi kellett volna. Igazán bosszantóvá pedig az teszi, hogy két dobogós hátszeles ugrással előzött meg, ha a hitelesítéshez szükséges körülményeket nézzük, a legfeljebb 2 m/sec-os ugrásokat, akkor a győztes olasz Fiona May mögött a második legjobb voltam a döntőben. A hátszél itt 3-5 m/sec volt, de nekem csak 1,7-es „jutott”. És az én 686-om ráadásul biztonsági ugrás volt, a deszka közepéről, vagyis valójában 695 körüli.

„Nekem a hitemmel volt egy hosszú utam”

– Az 1998-as budapesti Eb-n önt is segítette a hátszél, a 682 centis eredménye ezért nem lehetett országos csúcs – pedig egy centivel jobb volt, mint Vanyek Zsuzsa 1983-as rekordja –, a Népstadionban negyedik lett, s itt messze volt az éremtől. De a hazai közönség, húszezer magyar előtt nagy élmény lehetett versenyezni.
– Emiatt felejthetetlen ez az Eb. Nemrég találkoztam Ajkler Zitával, aki hatodik lett a távolugrás döntőjében, és fel is elevenítettük, milyen szuper volt a hangulat és a rendezés is. De itt is volt egy nagy szívfájdalmam, ugyanis indulnom kellett a 4x100-as váltóban is, pedig nem akartam. Ennek a selejtezője a kánikulában délben volt, a távolugrás döntője pedig este hat órakor kezdődött. A váltóval nem jutottunk be a fináléba, én pedig nem tudtam teljesen a távolugrásra koncentrálni, rápihenni. Azonban azt mondták, ne legyek önző, aki csak magával törődik…

– Kanyarodjunk vissza a müncheni Eb-hez, ahol aztán felállhatott a dobogóra.
– A harmincfokos hőség után szakadni kezdett az eső, lehűlt a levegő, az egyik pillanatról a másikra beköszöntött az ősz, és a tipikus esete volt a szabadtéri versenyeknek: az dönt, hogyan tudod megoldani a váratlan helyzeteket. Arra a versenyre nagyon elszántam mentem, vörösre volt festve a hajam, és ehhez mi más, mint bronzérem dukált. Akkor lassan már kezdtem rájönni, hogy az én szavaim, amit kiejtek a számon, és a gondolataim, azok mind megvalósulnak. De mire erre igazán rájöttem, véget ért a pályafutásom. A pekingi olimpiára már nem tudtam kijutni, mert előtte sérülésekkel bajlódtam. Visszagondolva, a karrierem nagy tanulási folyamat volt és iránymutatás. Mindennek megvan a miértje, ahogy mindenkinek a maga útja. Nekem a hitemmel volt egy hosszú utam, amit a sportpályafutásom alatt megéltem. Azt tudtam, hogy a döntőbe bármikor bejutok, de ott már bennem volt a kétely, hogy meg tudom-e verni őt, meg őt vagy őt. És emiatt sok minden „elszállt”.

– Egy időszakban hanyagolta a távolugrást és rúdugrásra váltott, és most visszalapozva régi cikkekhez, olvastam, hogy 2003-ban, amikor hazaérkezett egy dél-afrikai edzőtáborból, a rúdjainak nyoma veszett. Később előkerültek?
– Soha, és biztos vagyok benne, hogy fel sem tették őket a repülőre. Mindenesetre a rúdugrás számomra azért is hasznos volt, mert olyan fizikális képességeket szereztem meg, amiket a távolugrásban is kamatoztatni tudtam, és visszalendített a fő versenyszámomhoz. De bármennyire is szerettem a rúdugrást, a távol- mellett erre nem lehetett úgy ráállni, hogy abban is magas szintre jussak. A rúdugrás mindenesetre azért is tetszett – és tetszik most is –, mert az állapotomtól függően válogathatok a rudak között, ha fáradtabb vagyok, válthatok egy puhábbra, rövidebbre. Ahogy az elején említettem, egy ideje megint edzegetek, hogy karban tartsam magam. S közben kíváncsi vagyok a fiatalokra, mert azóta, hogy abbahagytam a versenyzést, felnőtt egy új generáció. Van egy fiam, Magor, aki augusztusban lesz tízéves, előfordul, hogy jön velem, és ki tudja, talán atléta lesz belőle is. Bár az iskolában egyelőre kézilabdázik és néptáncol.

Fotó: Kurucz Árpád

– Hol élnek?
– Tökölre költöztünk, és most már kezdünk visszatérni a normális kerékvágásba azután, hogy három éve leégett a házunk. Április 10-én, nagypénteken, reggel nyolc órakor.

„A ház leégésével nekem is új életem kezdődött”

– Te jó ég, mi történt?!
– Ez egy régi ház volt, tudtuk, hogy már elöregedtek a villanyvezetékek, és terveztük is, hogy kicseréltetjük, de éppen előtte beütött a baj. Mint kiderült, az okozta, hogy túl volt terhelve a hálózat. Azon a nagypénteki napon reggel elmentem megnézni, hogy nyitva van-e valamelyik bolt, és már útban voltam hazafelé, amikor apukám hívott, hogy siessek, mert ég a házam, akkor ő is ott volt. Felnéztem az égre, és már láttam is a füstöt. Senki nem sérült meg, azonban nagyon komoly károk keletkeztek, a tetőtér teljesen megsemmisült, lent pedig miden elázott. De majd lehet, hogy valamikor megint lesz felső szintünk.

– Ezt nem lehetett könnyű feldolgozni…
– Az ismerősök, barátok fogták a fejüket, hogy úristen, mekkora katasztrófa, ám én már akkor is azt mondtam, hogy úgyis szerettem volna egy új konyhát, a párom nem akarta, de az ég megoldotta, hogy mégis legyen. A Covid időszaka nálunk azzal telt, hogy nekiláttunk újjáépíteni a házat, én is vakoltam, festettem, burkoltam. S ami történt, azt úgy fogom fel, hogy a ház leégésével nekem is új életem kezdődött, egy korszak lezárult, nagypénteken sorsszerűen megtisztulással, újjászületéssel.

Vaszi Tünde az 1998-as budapesti Európa-bajnokságon:

Borítókép: Vaszi Tündét nagy kihívások elé állította az élet (Fotó: Kurucz Árpád)