– Áll a Nemzeti Atlétikai Központ, gyönyörű parkkal, és ehhez néhány kapavágással ön is hozzájárult.
– Tavaly ősszel a világbajnokág szervezői szóltak, hogy az épülő Nemzeti Atlétikai Központ parkosítására, afféle kis ünnepségre meghívnak korábbi atlétákat, és rám is gondoltak, többek között Németh Miklós, Szalma Laci, Bakosi Béla és Bagyula Pisti mellett. Mi is ültettünk fákat, megnéztük, hol tart az építkezés, és már akkor láthattuk, hogy nagyon szép stadion lesz. Tényleg gyönyörű lett, és a környezete is, egy ilyen létesítményre nagy szüksége volt a magyar atlétikának. A hét végén ott leszek a magyar bajnokságon, majd természetesen a világbajnokságon is – mondta el Vaszi Tünde.

– Ezek szerint manapság is nyomon követi a sportága történéseit?
– Igyekszem, és az utóbbi egy évben, a világbajnoksághoz közeledve egyre jobban magával ragad a vb-láz, figyelem az eredményeket és a maiakat. Mi több, mostanában én is újra elkezdtem atletizálni, a Syma-csarnokban visszataláltam a rúdugráshoz, de csak amolyan szabadidős sporttevékenységként. Remek izomerősítő, ha pedig megvannak az alapok, elég rácsimpaszkodni a rúdra, a lendület átvisz két, két és fél méteren. És én választhatom meg, hogy a rúd milyen keménységű legyen. A távolugrást viszont nem lehet úgymond „bohóckodva” csinálni. Arról azért egyelőre nincs szó, hogy készülnék mondjuk egy veterán Európa-bajnokságra, bár vannak, akik kapacitálnak rá. Majd meglátjuk.
– Szóval, az atlétika örök szerelem, de hogy kezdődött?
– A magyar határ túloldalán, Romániában, egy alig háromezer fős községben, Piskolton születtem. Emlékszem, hogy egészen kis gyerekként nyaranta mezítláb szaladgáltunk a bokáig érő homokban, a homokbuckák között, élveztük, hogy nekifutunk és ugrunk le a mélybe, a forró homokba. Hatéves voltam, amikor elköltöztünk a húsz kilométerre levő Nagykárolyba, ez már város, itt végeztem el az általános iskolát, és eleven gyerekként sok mindent kipróbáltam. Még a tornát is, Romániában Nadia Comaneci akkor volt nagy sztár. Ötödikes voltam, amikor Nagykárolyba érkezett egy fiatal testnevelő tanárnő, aki elkezdett edzősködni, és nála indult az atléta-pályafutásom. Ő egy év múlva elkerült Bacauba, a románok központi sportiskolájába, és amikor látta, hogy sorra nyerem a korosztályos versenyeket, 1986-ban engem is elvitt oda. Romániában itt épült fel az első atlétikai körcsarnok, lemásolták az 1988-as szöuli olimpia uszodáját, és tulajdonképpen itt készül a román sport utánpótlásának színe-java. Tizenhárom éves voltam, és mintegy nyolc hetet bírtam, akkor szóltam apukámnak, hogy jöjjön értem, mert különben megszököm. A korosztályomban 545 centivel megnyertem a román bajnokságot, húsz centivel előztem meg a második helyezettet, de nagyon rossz volt, hogy hatszáz kilométerre vagyok a szüleimtől. Csak ez volt az oka, hogy eljöttem.