A Zidane-hasonmás visszatérne a magyar futballba

Kispesten Zidane-nak hívták, Vácon bajnok lett, a Fradiban megégett, később háromszor behívták a válogatottba. Aranyos Imre a kilencvenes évek elejétől tíz éven át futballozott az NB I-ben, azóta eltávolodott a labdarúgástól, pedig a képesítései alapján nyugodtan dolgozhatna a sportágban. Az Aranynak szólított játékos szabadidejében a fiával teniszezik, és szeretettel gondozza törpenyulát a zuglói házában.

20231110 Budapest Aranyos Imre Labdarúgás Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Ragaszkodott ahhoz, hogy lehetőleg Angyalföldön találkozzunk. Még mindig ennyire kötődik a Vasashoz vagy a helyismeret döntött?
– Tavaly vettünk egy szép házat Zuglóban, de előtte huszonöt évig laktunk Angyalföldön.

– Miért költöztek el?
– A kertes házzal beteljesült egy régi álmom, arra pedig nem is gondoltam két éve, hogy ennyire megszeretem a nyulakat. Mármint az én lógó fülű törpenyulamat, Zsebikét. Sokat játszom vele, ha éppen otthon vagyok.

– Elfoglalt?
– Eléggé. Egy építőipari cégnél dolgozom ügyintézőként. A vezérigazgatónk is élsportoló volt egykor, tudja, milyen nehéz belecsöppenni a civil életbe. Ez a melóm már tizenhat éve, és a főnök beleegyezésével néha alkalmi munkát is vállalok. Valahogy össze kell szedni a pénzt, most éppen a tetőfelújításhoz.

Az Ikarusz előtt Balassagyarmaton is edzősködött. Fotó: Mirkó István

– És a foci?
– Az 54 évnél idősebbek között, a veteránbajnokságában játszom a BVSC csapatával. Két éve befejeztem az edzősködést. Utoljára az Ikarus U14–U15-ös csapatánál dolgoztam. Nem voltam túlfizetve, de ilyen szinten nem is várná el az ember, hogy ebből meg tudjon élni. Jó szájízzel váltunk el egymástól. Az Ikarus a szívemhez nőtt, jólesik, hogy visszavárnak.

– Ha visszatérne a futballhoz, gyerekekkel szeretne foglalkozni?
– A felnőtt korosztállyal is megtalálom a hangot, mégis jobban örülnék, ha egy labdarúgó-akadémia csapatánál lehetnék a szakmai stáb tagja. A TF-en szereztem középfokú edzői végzettséget, a B licencet a pályafutásom vége felé csináltam meg, az A is megvan. A Prót nem akarom elvégezni, isten ments! Nem is edzősködöm, akkor meg minek? 

Úgy érzem, a mi korosztályunkat elfelejtették a magyar futballban. Az NB I-ben és mintha már az NB II-ben is ez lenne a helyzet. A mi generációink tagjai, a mai 50-60 éves korábbi labdarúgók nehezen tudnak érvényesülni a profi pályafutásuk végén. Ez az igazság.

– Bizony az ön korábbi mentora, felfedezője, Csank János is kifelé megy az edzői szakmából, vagy éppen már kint is van. Fel tudja idézni az első találkozását Csankkal?
– Egerben nőttem fel, ott kezdtem a pályafutásomat, tizennégy éves lehettem, az idősebbekkel edzettünk a később válogatottságig eljutott kispesti játékossal, Sass Jánossal és a későbbi váci bajnokcsapat középpályásával, Simon Antallal. Csank nem értett egyet azzal, hogy feljebb játszunk, visszarendelt a saját korosztályunkhoz. Iszonyú kemény edzéseket tartott, megadta az alapokat, szinte ebből éltem a pályafutásom végéig. Már katonakoromban kis híján az ő játékosa lettem Békéscsabán: küldött értem egy embert, hogy menjek, de a Szarvas is érdeklődött. Azt mondtam, amelyik csapat vezetője hamarabb ér a laktanyába, hogy beszéljen velem, annak mondok igent. A Szarvas lett a befutó. Három és fél évet töltöttem ott, megnősültem. Ott lettem felnőtt futballista. Még visszatértem Egerbe, mert visszahúzott a szívem. Eger után jött Vác, Csank János újra jelentkezett. Szalai Attila, a mostani válogatott védő édesapja keresztszalag-szakadást szenvedett, nem volt bal oldali védő a csapatban, a mester megkeresett Egerben. Tartoztam neki annyival, hogy igent mondjak.

– De egyszer-kétszer, talán még Egerben, összecsattantak.
– Előfordult… Tizenhat évesen bekerültem a Heves megyei válogatottba, a Komárom-Esztergom megyei válogatott ellen az én góljaimmal 3-0-ra nyertünk. Megkeresett a Videoton egyik megfigyelője, szerette volna, ha a nyártól hozzájuk igazolok. Mondtam magamban, Csongrádiéknak jó csapatuk van, szívesen mennék hozzájuk. 

Másnap Egerben, az edzés előtt, közöltem Jani bácsival, hogy elmennék Székesfehérvárra. Azt mondta, hogy amíg ifista vagyok, nem megyek innen sehova. Akkoriban sértődékeny voltam, kapásból rávágtam, hogy akkor abbahagyom a futballt. Két hétig le is álltam, amikor megjelent nálam a serdülőcsapat kapitánya, a ma ügyvédként dolgozó Jacsmanik Erik, és átadta a mester üzenetét: Arany, azonnal gyere le edzésre, mert szétrúgom a s…ggedet. Ekkor tértem magamhoz.

Volt egy másik, igazán vicces sztori: tizenhét évesen Egerben a felnőttcsapattal edzettem. Az egyik vasárnapi meccs előtt kiderült, hogy foghíjas a csapat. Csank feljött hozzám a lakásra, én épp vettem fel a kabátomat, indultam volna a szombati éjszakába. Ő bekopogott, ajtót nyitottam, mire megkérdezte: Arany, most mész? – Dehogy, most jöttem meg – válaszoltam. – Jó, akkor holnap kispados vagy – közölte velem. Vácon is együtt dolgoztunk az aranyérmes csapatban.

Vácon nyert bajnokságot. Fotó: Mirkó István

– Az volt a pályafutása csúcsa. Miben rejlett a Vác titka?
– A klub korábbi szakmai igazgatója, László Attila nyilatkozta, az volt a Vác szerencséje, hogy közel volt a fővároshoz, és Budapestről nagyon sok jó futballista, Nagy Tibor, Hahn Árpád, Puglits Gábor, a gyerekkori egri csapattársam, Simon Antal, Füle Antal, Répási László, Nyilas Elek jött oda játszani. Senkit sem akarok kihagyni, ráadásul a keret legtöbb játékosa több poszton is tudott futballozni. Az elején nehéz volt beilleszkedni, mert azt éreztem, hogy a többiek szerint csak a mester miatt kerültem ide. Három-négy hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjenek, én csapatjátékos vagyok. Hála Istennek, ez az összetartás eredményekben, bajnoki címben is megmutatkozott. Csankot nagyon szeretem. Sok jó edzőm volt, például Mezey György a BVSC-ben. Ha rá hallgatok, nem biztos, hogy a Fradiba igazolok… Talán a mai napig Ausztriában élek. Ő azt mondta, hogy játsszam le a Barry Town elleni UEFA-kupa-mérkőzést, és utána elad Ausztriába.

– Ausztria helyett jött a Ferencváros és a Göteborg elleni rémálom. Megbánta, hogy a Fradihoz igazolt 1996-ban?
– Nem szoktam megbánni dolgokat. Én futballozni akartam, a teljesítményemmel hívtam fel magamra a figyelmet, ezért hívtak a Ferencvároshoz. Más kérdés, hogy a ’96-os BL-selejtező idején valami megtört a Fradinál: kikaptunk az IFK Göteborgtól idegenben 3-0-ra, az egyik gólt rám verték, de a szakma másképp látta. Itthon 1-1-et játszottunk. Kiestünk, nem jutottunk a csoportkörbe. Megjegyzem, a Göteborg végül a legjobb nyolcig jutott. Nem akarom összehasonlítani az akkori és a mostani Ferencvárost. 1996 nyarán is sok játékos érkezett, pél­dául Horváth Ferenc és Vasile Miriuta, de hiányoztak a meccsek a felkészülési időszakban, nem volt idő arra, hogy összeszokjon a csapat. Aztán beleszaladtunk a késbe… Megjegyzem, idén hasonló volt a forgatókönyv, amikor a Fradi 3-0-ra kikapott a Feröer szigeteki Klaksvík ellen a Bajnokok Ligája-selejtezőjében. Már a helyükre kerültek a dolgok, láttam a Fradit élőben játszani, és a szurkolókkal is beszéltem.

– A Göteborg elleni BL-selejtező után a legközelebbi hazai meccsét a Váccal játszotta a Fradi, és amikor ismertette a hangosbemondó a két csapat összeállítását, és elhangzott az ön neve, a közönség fütyült. Állítólag a meccs után pityergett az öltözőben. Igaz ez?

– Hát, valóban nem esett jól a fütty. De ennél sokkal összetettebb volt a történet, én csak beleakadtam a hálóba. Szegény edzőnk, Novák Dezső bácsi mondta, hogy te is mész, én is megyek…

– A Vasasban is volt egy balhés meccse: legyőzték 6-0-ra a III. kerületet, gólt rúgott, de aztán a jogosulatlan szereplésére hivatkozva a Kerület óvott, és megkapta a győzelemért járó három pontot 3-0-s gólkülönbséggel. Az volt a gond, hogy a Logrones elleni nemzetközi felkészülési meccsen kiállították, ezt a klubja nem jelentette az MLSZ-nek. A tudósítások szerint elküldte melegebb éghajlatra a játékvezetőt. Milyen nyelven tette mindezt, hogy rögtön piros lapot kapott?
– Gondolom, angolul. A játékvezető tudott szájról olvasni, a nemzetközileg ismert f betűs szót használtam. Kétnaponta, összesen négy meccset játszottunk Spanyolországban. Az utolsó mérkőzésen a második félidőre szálltam be, agyonvertek minket 8-0-ra. A technikai vezetőnk, Antal Péter elfelejtette jelenteni az esetet az MLSZ-nek. Persze a Vasas utólag megbüntetett 300 ezer forintra. Ettől függetlenül szép éveket töltöttem el Angyalföldön.

– Ott érezte magát a legjobban?
– Érdekes kérdés. A Honvédban csak fél évet voltam, ütött-kopott volt az öltöző, minősíthetetlen a pálya, de a játékosok barátok voltak. Dubecz János, Faragó István, Piroska Attila, Németh Norbert, Torghelle Sándor…, remek társaság. 

Nagyon jól éreztem magam, pedig mondom, szinte leomlott a fal az öltözőben. A szurkolók imádtak. A bal oldalról bal külsővel adtam be a labdát, és senki sem szólt ezért. A kopaszodó fejtetőm miatt Zidane-nak hívtak. 

Persze máshol is jó volt: a Vasasnál Váczi Zoltánnal senki sem barátkozott, mi valahogy egymásra találtunk. Egy szobában voltunk az edzőtáborban – remélem, ezt a fiatalok nem olvassák –, az edzők nem mertek benyitni a szobánkba, mert akkora volt a cigarettafüst. A pályán is jól megértettük egymást, Zoli sokkal többre volt hivatott annál, mint amilyen pályát befutott. Hozzá hasonló tudású játékost nem nagyon látok mostanában a magyar pályákon.

– Ő csak kétszer, ön viszont háromszor volt válogatott. Szép emlék?
– Az angolok, az olaszok és az ausztrálok elleni barátságos meccseken is csereként szálltam be, jól játszottam, de mindháromszor kikaptunk. Régen kicsit nehezebb volt kijutni világversenyre. A jugoszlávok elleni 1-7 ma már nem fordulhatna elő. Jugoszlávia szétesett, az utódállamok közül pedig nem mindegyik tud magas szinten futballozni. Ezért is fordulhatott elő az, hogy idén kétszer is legyőztük a szerbeket. Ezzel nem kisebbítem a válogatott sikereit. Dárdai és Storck vezetésével kezdődött az építkezés, és Rossi is nagyon jól dolgozik, szép eredményeket, komoly bravúrokat ért el a csapat az ő irányításával. A magyar futballnak hatalmas szerencséje, hogy a kormány kiemelten kezeli a labdarúgást, szép stadionok épültek, rendezett az anyagi háttér. Állami segítség nélkül nehezebben menne.

Zsebike, a lógó fülű nyúl. Fotó: Aranyos Imre

– Ez a többi sportágra is érvényes. Nemrég egy teniszversenyen láttam. Teniszezik még?
– Szoktam néha, nagy csatákat vívok Márk fiammal. De az időm nem engedi, hogy többet legyünk a pályán, meg hát a tenisz drága kikapcsolódás. Próbálom karban tartani magam, egy-két kiló izom még felkerülhetne a lábamra. Bár nem tudom, hogyan, mert a konditermet játékosként sem szerettem. De nincs nagy baj, még nincsen rajtam súlyfelesleg. És ­amúgy harminchat éve boldogan élek a feleségemmel.

Borítókép: Aranyos Imre (Fotó: Mirkó István)