Bíró Attila sikerreceptjét követik a Realnál és a PSG-nél is

Kalandos úton, Svájcon, Olaszországon, Törökországon, Görögországon és Új-Zélandon keresztül jutott el Bíró Attila a női vízilabda-válogatott kispadjáig, amit nála tovább csak Tóth Gyula mondhatott magáénak. De van, amiben senki sem jár a borászat területén is jártas szakember előtt, hiszen a női szakág első olimpiai érme, a 2021-es tokiói bronz az ő csapatának érdeme. A megannyi siker, többek között egy Európa-bajnoki aranyérem és a hazai vb-n szerzett ezüst ellenére tavaly nyár óta nem Bíró Attila irányítja a válogatottat, és bár a sebei még nem gyógyultak be, az 57 éves edző megtalálta az örömöt az ürömben.

20240129 Eger Bíró Attila a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya a Biró és Fia pincészet és szőlőbirtokukon. Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Hogyan ismerkedett meg a vízilabdával?
– A Kemény Ferenc Sportiskolai Általános Iskolában tanultam, onnan jártunk úszni. Bitskey Aladár bácsi poroszos módszerekkel, a fejünket hosszú bottal verve tanított meg rá bennünket. Nekem ez nem tetszett, úgyhogy miután megtanultam, azonnal abba is hagytam az úszást, de aztán a szüleim visszavittek az uszodába Gyergyák Magdi nénihez. Tizenegy-tizenkét éves koromban az egri legenda, Katona Józsi bácsi átcsábított a vízilabdához. Egy ideig egyszerre űztem a kettőt, reggel hatkor úszóedzésre mentem, utána iskolába, délután újabb úszóedzés következett, majd házi feladatot írtam, és este következett a vízilabda-edzés – nem is értem, hogy bírtam ezt a tempót. Tizenhat évesen mutatkoztam be az egri felnőttcsapatban, tizenkilenc évesen ifjúsági Európa-bajnokként egy másik legenda, Szívós István hívására a Ferencvároshoz igazoltam, és egyből bajnokok lettünk 1988-ban. Utána nagy körútra indultam, Olaszországot, Svájcot, Görögországot és Törökországot is megjártam.

– A magyar játékosok gyakran megfordulnak Olaszországban, a többi ország viszont nem megszokott a légiósaink körében. Hogyan jöttek a képbe?
– Amikor befejeződött a magyar bajnoki idény, aki éppen nem készült világeseményre a válogatottal, de elég magas szintet képviselt, annak volt lehetősége Svájcban játszani. Ott májusban kezdődött az idény, júliusig tartott, tehát éppen át tudtunk menni. Luganóban voltam kétszer is, itt már Kemény Dénes keze alatt játszottam, bajnok lettem, megtanultam olaszul, ami megkönnyítette, hogy Anzióban is lehúzzak pár évet. Amikor a Galatasaray képbe jött, akkor született a második fiam, így nem akartunk külföldre költözni, de a BVSC-s Vincze Balázzsal kijártunk két-három hetekre a fontos meccsekre. Görögországnak pedig már akkor is jelentős volt a vízilabda-kultúrája. Remek volt a Panioniosznál eltöltött két év.

– Sikerkorszaknak nem nevezhető időszakban, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt a válogatott tagja. Nehéz volt elfogadni, hogy nagy viadalokon nem vehetett részt?
– Fájó pont, hogy 1992-ben én maradtam ki az olimpiai keretből. Később, szövetségi kapitányként, ezért is tudtam átérezni, mennyire nehéz átvészelni a kerethirdetést. Nem vigasztal, hogy utána Konrád János szövetségi kapitány a szemembe mondta, rossz döntés volt kihagyni engem a csapatból. Ez az olimpia kimaradt, és nem is adatott több a játékoséveim alatt. Később úgymond kárpótolt az élet, bár én úgy állok hozzá, hogy most is elmarad egy olimpiai szereplésem.

– Miben volt más a nyolcvanas, kilencvenes évek vízilabdája, mint a mostani?
 

– Ég és föld a kettő. A férfiaknál majdhogynem extrém sporttá vált a vízilabda, mert bizonyos méret, lábtempó, úszástudás alatt már nem érnek labdához a játékosok. Emellett mentálisan erősnek kell lenni, labdaerősség, labdaügyesség, taktikai fegyelem is szükséges, így emelkedhet ki valaki a mezőnyből. A nőknél akkoriban szinte csak ejtegettek a játékosok, most pedig férfiakat megszégyenítő erősséggel, pontossággal dolgoznak, kétszáz százalékkal felgyorsult a női vízilabda a régi időkhöz képest. 

Csak három-négy ország versengett az Eb-n, és majdnem mindig Hollandia vagy Magyarország végzett az első két helyen. Ahhoz képest a női vízilabda mezőnye nagyon kibővült, sőt, ma már többszereplős, mint a férfi, ami főképp Európára koncentrálódik. A női vízilabda mára sok országban népszerűbb és eredményesebb, mint a férfi.

A riói olimpia bronzmeccse nem úgy végződött, ahogy azt Bíró Attila remélte (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

 

Fizetős játékosok Új-Zélandon

– Már játékosként eldöntötte, hogy edzőként folytatja, vagy mi vezette a szakmához?
– A húszas éveim során még nem foglalkoztam a jövővel, de harminc fölött, amikor Olaszországban játszottam, már tudatosan készültem, utánpótlás-csapatokat edzettem – még most is megvannak a jegyzeteim az olasz edzésmetódusokról, amelyekből sokat profitálok a mai napig. Aztán amikor még Görögországban játszottam, Dudi, Csapó Gábor a Ferencváros vezetőedzője lett, és másodedzőnek hívott. Bár játszhattam volna még pár évet, akartam egy próbát tenni, és idővel vezetőedző lettem a Fradinál. Sajnos akkoriban pénzügyi problémákkal küzdött a Fradi, nem voltak szponzoraink, a játékosok nem akartak hozzánk igazolni, és az utánpótlás terén sem volt jó a helyzet. Nem voltak könnyű évek, de mindig a maximumot hoztam ki a csapataimból. Ez vonatkozik az azt követő klubomra, az OSC-re is, amely akkoriban egy félprofi csapat volt, szinte minden játékos dolgozott vagy tanult a vízilabda mellett.

– Aztán a klubokat válogatottra cserélte, Új-Zélandon is eltöltött néhány évet.
– Itthon gazdasági nehézségeink voltak a sportban, és bár nem panaszkodom, mert ha akadozva is, de működgetett minden, 

Új-Zélandon egyszerűbb volt a helyzet. Amire megvolt a pénz, az flottul működött, amire meg nem, azzal nem is próbálkoztak. Furcsa volt, hogy a játékosok többségének fizetnie kellett azért, hogy kijusson egy világversenyre – az edzőtáborokat, utazást, szállást is maguknak állták. 

Amikor megérkeztem, választhattam, hogy a férfi vagy a női csapatot akarom-e irányítani. A lányokat választottam, mert erősebb a női vízilabda Új-Zélandon. Ami az előnye, az a hátránya is a legtöbb ottani játékosnak: fantasztikus adottságaik vannak, de gyerekkorban nem kapják meg azt a képzést, amit nálunk igen. Ott később kezdik a vízilabdát, ráadásul több sportágat űznek, és nincsenek meg az alapvető képességeik a vízilabdához, beszéljünk akár a lábtempóról, úszáskészségről vagy a technikai dolgokról. Emellett a vázizmok és az ízületek nincsenek olyan szinten megerősítve, mint a magyar játékosoknál, ezért a sérülések sok fejfájást okoztak nekem Új-Zélandon. Ugyanakkor sokat tanultam, a női vízilabdát ott ismertem meg alaposabban. Az angoltudásom is sokat fejlődött, és nem mellesleg a szabadidőmben sokat jártam borászatokba, szüreteltem, illetve próbáltam ellesni egy-két helyi fortélyt.

– Korábban csak férfiakat edzett. Mennyire volt más a lányokkal való munka?
– Alapvetően sokkal egyszerűbb a fiúkkal. Náluk sokkal kézenfekvőbb a taktikai elemek megvalósítása. A lányoknál kevés fiús gondolkodású játékos van, mint mondjuk Keszthelyi Rita, Czigány Dóri vagy Bujka Barbara. Ők vízilabda-családból származtak, és azonnal megértették, hogy mire gondolok, akár egy-egy pillantásból is. A fiúknál nincs szükség a családi vérvonalra ilyen szempontból, ott a zsigerekben van ez. A lányokat többet kell képezni taktikailag, technikailag, mint a fiúkat, és jobban rá kell tudni hangolódni a lelkükre. Viszont a kemény munkába sokkal könnyebben beleállnak, mint a fiúk, akiket noszogatni kell. Nagyon szeretek a lányokkal dolgozni, és most már talán könnyebb is nekem, mint a fiúkkal.

– Az új-zélandi kaland után is lányokkal folytatódott a munka, mégpedig a magyar válogatottal. Hatalmas sikerrel, Európa-bajnoki arannyal nyitott. Nagy volt a kontraszt, hiszen a kinevezését megelőző vb-n csak a kilencedik helyen végzett a válogatott. Mi volt az óriási előrelépés kulcsa?
– Abban a társaságban sok kiemelkedő képességű játékos volt, de korábban valamiért nem sikerült kihozni belőlük a maximumot. A kazanyi vb-n nem játszottak túl jól, görcsösek voltak, amiket én – mások segítségével – fel tudtam oldani. Amit sajnálok, hogy az Eb után, Rióban ötméterespárbajban elúszott az első olimpiai érem. Azt már be lehetett volna húzni, és az akkora lökést adott volna, hogy utána a 2017-es vb-n sem ötödikek lettünk volna.

 

Bíró Attila megihlette a Real és a PSG edzőit

– A görcsök feloldásánál maradva, mindig nagy hangsúlyt fektetett a mentális felkészülésre. Ez emiatt jött, esetleg játékosként érezte, hogy nagy szüksége lett volna erre?
– Ha egy nőt magad mellé állítasz, képes bármit megtenni érted. Ha tizenhármat, ez megsokszorozódik. Azt láttam, hogy mentálisan erősebbé lehet tenni a lányokat, amiben Csernus Imre és az azóta a Real Madriddal, Miami Heattel és Paris Saint-Germainnel is együtt dolgozó Mentors and Partners személyiségfejlesztő cég is a segítségünkre volt. Bár fizikai, taktikai munkában valószínűleg a világ egyik legtöbbet edző csapata voltunk, szerintem a mentális többlettel tudtunk egy olyan válogatottal érmeket nyerni, amelynél több csapat is jobb volt.

– Az erdélyi túrák is a csapatépítés elemei voltak. Miért éppen oda vitte a tanítványait?
– Gyerekkoromban többször jártam ott, és úgy hiszem, hogy egy magyar embernek feltöltődés az ottlét. Reméltem, hogy ez az erdélyieknek köszönhetően a lányokkal is így lesz. Először Csíkszeredán voltunk, tavaly pedig Székelyudvarhelyen. Ez mindig a felkészülés első szakasza volt, nagy szükség is volt rá a véres bajnoki döntők után, hogy kihúzzunk minden tüskét, és újra összecsiszolódjon a csapat. Így nemcsak vizes edzéseket tartottunk, hanem hegyet másztunk, csillagtúrákra jártunk. Ezek annyira jól sikerültek, hogy a mai napig emlegetik a lányok. És az erdélyi túra hozzájárult a 2022-es vb-menetelésünkhöz is – ott semmi sem tudott megtörni minket.

Bíró Attila vezetésével Tokióban történelmet írt a magyar válogatott (Fotó: Mirkó István)

– Bár az emlegetett Eb-elsőséget is nagyszerű eredmények követték, aranyakból nem volt olyan sok. Ez mennyire zavarta?
– Zavart, mert az ember mindig nyerni akar. De az olimpiai selejtezőt és az Európa-kupákat is beleszámítva az elmúlt nyolc év alatt tíz érmet szereztünk. Ez nem rossz teljesítmény, és az emberek által kevésbé fontos érmeknek is megvan az értékük, mert az összes versenyre több hónapot készültünk, és végig kellett csinálnunk ezeket. Az amerikai válogatott pedig közben olyan szinten dominálta a női vízilabdát, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik olykor megszorongattuk őket, illetve Tokióban húsz év után először mi vertük meg őket, aztán a bronzzal sporttörténelmet írtunk. A magyar magasan nem a legjobb válogatott a mezőnyben, a spanyolok, hollandok, amerikaiak egyértelműen jobbak. Az amerikaiakat mégis többször megvertük, a spanyolokat ritkábban, a hollandokat majdnem mindig, ahogyan az olaszokat, görögöket és oroszokat is. Stabilizáltuk a helyünket az élmezőnyben, minden versenyre éremesélyesként utaztunk.

Az újabb „elmaradt” olimpia

– Az eredménysorozata láttán a hazai vízilabda-világot egyöntetűen meglepte az ön leváltása. A világbajnoki hatodik hely egyáltalán eszébe jutott, hogy ez megtörténhet?
– Persze. A szerződésünkben benne volt, hogy ha egy világversenyen nem jutunk a legjobb négy közé, akkor leválthatnak. Jogilag ezt meg lehet lépni, és hallottam olyan hangokat, hogy néhányan az elnökségben elbizonytalanodtak az irányomban. Nem gondoltam arra, hogy a múltam megvédene, viszont bíztam benne, hogy azt tudják, egy női válogatottnál a célegyenesben nem szerencsés edzőt váltani. Pláne, hogy 2020 óta építettem a mostani csapatot. A tokiói olimpián a miénk volt a második legalacsonyabb átlagéletkorú válogatott, és a csapat hatvan százalékát már a párizsi olimpiára is összeraktam, kezdtem beépíteni a fiatalabb játékosokat. Három sanszunk lett volna a kvalifikációra, és én előzetesen nem azon gondolkoztam, vajon meglesz-e a kvóta, hanem arra számítottam, hogy az Eb-n vagy a vb-n döntőbe jutunk – mindkettőt nem lehet garantálni. De az eindhoveni Eb-n jó esélyünk lett volna a döntőbe jutásra, mint ahogy a szerencsés sorsolásnak köszönhetően nekik is megvolt. 

Ha az összejön, akkor már most az olimpiai csapatot lehetett volna építeni, és azért sajnálom, hogy nem folytathattam a munkát, mert úgy érzem, még benne lett volna egy szép érem a történetünkben.

– Az ön irányítása alatt a fukuokai vb-n csak a spanyoloktól és az Egyesült Államoktól kapott ki a válogatott, azóta, az eindhoveni Eb-n azonban egy nagy riválist sem sikerült legyőznie. Miben látta ennek okát?
– Ismerem elég jól a lányokat, látszott a testbeszédükön, hogy nem mertek beleállni a lövésekbe, bizonytalanabbak voltak hátul. Ha egy játékos bizonytalanabb hátul, nem jönnek a blokkok, akkor a kapusnak is nehezebb védenie. Ez már az első meccstől örvényszerűen húzta őket lefelé. Sajnos az sem volt kérdés, hogy az olaszokat sem tudják majd megverni. Remélem, hogy az elmúlt hetekben sikerült rendet tenni a fejekben, amit nem könnyű egy-két hét alatt megvalósítani, de nem is lehetetlen. Szakmázásba nem mennék bele, az nem lenne etikus. Olykor minden edző hibázik, én is többször, a játékosokról nem is beszélve. Ugyanakkor picit fájt látni ezt a testbeszédet, mert nem volt meg a korábbi mentális fölény a görög, az olasz és a holland csapatokkal szemben. Pedig korábban olyankor is le tudtuk őket győzni, ha nem játszottunk jól. Nem azért, mert jobb csapat voltunk, vagy én jobb edző, mint a kollégám, hanem mert mentálisan föléjük tudtunk nőni. Ebben rengeteg munkánk volt, ami sajnos most nem köszönt vissza.

– A leváltásakor arról beszélt, hogy nagyszerű csapatot adott át az utódjának, nem jelent majd gondot az olimpiai kvóta megszerzése. Az Eb fényében is így gondolja?
– Most egy fokkal nehezebb a helyzet, de ezek a játékosok már sokszor bizonyították, hogy képesek bravúrokra. Nem ördögtől való, hogy megverjék a hollandokat vagy az Egyesült Államokat a vb negyeddöntőjében. Én annak idején nem féltem ezektől a meccsektől, sőt, örültem, amikor a hollandokat kaptuk a nyolc között. Nehéz meccs volt, de nem volt kérdés, hogy mi nyerünk, akár két-három góllal is.

 

Világbajnok borok, Rossi és könnyekbe torkolló futballmeccsek

– Amíg a válogatott a vb-n vitézkedik, önnek mivel telik az ideje?
– Per pillanat csendes vízilabda nézéssel, tanulással, a családommal, borászkodással töltöm az időmet. Szőlész-borász szakon, illetve a Testnevelési Egyetemen is tanulok, edzői képzésen veszek részt. 

A legnagyobb örömöm pedig az, hogy a családommal lehetek, ami az elmúlt években többször hiányzott, emiatt nem éreztem teljesnek az életem, és ezúton is szeretném megköszönni a páromnak, legkisebb gyermekem édesanyjának, Ipacs Barbarának az elmúlt nyolc év támogatását! De mindennek megvan az ára, a felkészülésnek és a világversenyeknek is. Ha még szövetségi kapitány vagyok, januárban és februárban sem láttam volna őket, ehelyett most éppen szülői értekezletre megyek. Ez is örömteli, arról nem is beszélve, hogy világbajnok borokat csinálok. Ha annyi energiát beleteszek a borászkodásba, mint amennyit a vízilabdába, akkor itt is érmesek leszünk.

– A borászat csak hobbi marad?
– Az mindig hobbi, attól függetlenül, hogy ez egy gyönyörű családi történet. De borászkodni akkor is tudok, ha már nem lesz kedvem üvöltözni és vörös fejjel rohangálni a medenceparton.

Világbajnok borok között (Fotó: Mirkó István)

– Tehát még van kedve, pedig korábban azt nyilatkozta, hogy aki sokáig akar élni, az ne ezt a szakmát válassza...
– Ez az életem, hét-nyolc éves koromban kezdtem. Az talán borítékolható, hogy nem ülök majd hatvanöt, hetvenévesen a kispadon, de a tavalyi leváltásom annyi pluszenergiát és motivációt adott, hogy biztosan végigcsinálok még egy olimpiai ciklust valahol. Voltak már informális megkereséseim, viszont még annyira frissek a sebek, hogy nem szívesen vállaltam volna el egy munkát sem. Előbb vagy utóbb mindenképp folytatom, ha nem Magyarországon, akkor külföldön, de annyi biztos, hogy egy szint fölött nem megyünk egy szint alá.

– Akkor elképzelhető, hogy hamarosan újra mellett fog állni a színpadon Az Év Sportolója Gálán?
– Fura, hogy tavaly ilyenkor még ott voltam, idén már nem, pedig szerintem azóta nem lettem annyival rosszabb edző… De a sors útjai kifürkészhetetlenek.

– Kapott Rossitól visszajelzést a neki adott borról?
– Nem, nem találkoztam vele azóta. Pedig voltam kint válogatott futballmérkőzésen, a Carpathian Brigade szurkolói csoport meghívott a csehek elleni találkozóra. Nem sejtettem, hogy készülnek valamire, aztán megleptek egy molinóval és a nevemet skandálták a stadionban. A női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként ez komoly dolog. Mondanom sem kell, könnyes este lett belőle.

Borítókép: Bíró Attila (Fotó: Mirkó István)