– Hogyan ismerkedett meg a vízilabdával?
– A Kemény Ferenc Sportiskolai Általános Iskolában tanultam, onnan jártunk úszni. Bitskey Aladár bácsi poroszos módszerekkel, a fejünket hosszú bottal verve tanított meg rá bennünket. Nekem ez nem tetszett, úgyhogy miután megtanultam, azonnal abba is hagytam az úszást, de aztán a szüleim visszavittek az uszodába Gyergyák Magdi nénihez. Tizenegy-tizenkét éves koromban az egri legenda, Katona Józsi bácsi átcsábított a vízilabdához. Egy ideig egyszerre űztem a kettőt, reggel hatkor úszóedzésre mentem, utána iskolába, délután újabb úszóedzés következett, majd házi feladatot írtam, és este következett a vízilabda-edzés – nem is értem, hogy bírtam ezt a tempót. Tizenhat évesen mutatkoztam be az egri felnőttcsapatban, tizenkilenc évesen ifjúsági Európa-bajnokként egy másik legenda, Szívós István hívására a Ferencvároshoz igazoltam, és egyből bajnokok lettünk 1988-ban. Utána nagy körútra indultam, Olaszországot, Svájcot, Görögországot és Törökországot is megjártam.
– A magyar játékosok gyakran megfordulnak Olaszországban, a többi ország viszont nem megszokott a légiósaink körében. Hogyan jöttek a képbe?
– Amikor befejeződött a magyar bajnoki idény, aki éppen nem készült világeseményre a válogatottal, de elég magas szintet képviselt, annak volt lehetősége Svájcban játszani. Ott májusban kezdődött az idény, júliusig tartott, tehát éppen át tudtunk menni. Luganóban voltam kétszer is, itt már Kemény Dénes keze alatt játszottam, bajnok lettem, megtanultam olaszul, ami megkönnyítette, hogy Anzióban is lehúzzak pár évet. Amikor a Galatasaray képbe jött, akkor született a második fiam, így nem akartunk külföldre költözni, de a BVSC-s Vincze Balázzsal kijártunk két-három hetekre a fontos meccsekre. Görögországnak pedig már akkor is jelentős volt a vízilabda-kultúrája. Remek volt a Panioniosznál eltöltött két év.
– Sikerkorszaknak nem nevezhető időszakban, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején volt a válogatott tagja. Nehéz volt elfogadni, hogy nagy viadalokon nem vehetett részt?
– Fájó pont, hogy 1992-ben én maradtam ki az olimpiai keretből. Később, szövetségi kapitányként, ezért is tudtam átérezni, mennyire nehéz átvészelni a kerethirdetést. Nem vigasztal, hogy utána Konrád János szövetségi kapitány a szemembe mondta, rossz döntés volt kihagyni engem a csapatból. Ez az olimpia kimaradt, és nem is adatott több a játékoséveim alatt. Később úgymond kárpótolt az élet, bár én úgy állok hozzá, hogy most is elmarad egy olimpiai szereplésem.