– Tavaly igazolt a Hajduk Splitből az NK Solinba. Maradt a Lovrencsics család megszokott spliti bázisa, esetleg költözéssel is járt a klubváltás?
– Annyi történt, hogy tavaly nyáron véglegesen kiköltöztünk Budapestről Splitbe. Jelenleg hat kilométer a távolság a stadion és a lakásunk között.
– A Solinnál labdarúgóként és utánpótláscsapatok mellett edzőként is számítanak önre. Az egész napja a futball körül forog?
– Nagyjából igen. Össze kell egyeztetni a programokat a gyerekek edzésével, nemrég egy kicsit változtattunk is az első félévhez képest az edzésterven. Én két korcsoportot viszek, a 2016-os és 2017-es születésűekét. Van három nap, amikor két edzést tartok, péntekenként pedig egyéni edzést is, olyankor specifikus feladatokat végzünk a kicsikkel.
Menedzsere nyitotta meg az utat Poznan felé
– Hosszú út vezetett a gödöllői agráregyetem sportpályájától Salonáig, idézzük fel ezt! Pályafutása első szakasza Budafoktól Pápáig tartott. Mondhatjuk, hogy akkor érett meg igazán a magyar élvonalra, amikor huszonhárom évesen Pápára igazolt?
– Igen. Előtte kellett az a három és fél év is Pécsen, hogy megerősödjek. Miután az NB I-be kerültem, egy év alatt felvettem a ritmust, jó szezonom volt a kiesés elkerüléséért harcoló Pápában. Ez volt az az idény, amely elhozta a poznani lehetőséget.
– A Pápa sosem volt meghatározó csapat az NB I-ben. Minek köszönhetően figyelt fel önre az akkor nagy előrelépést ígérő Lech Poznan?
– A menedzseremnek, Nagy Michaelnek köszönhető, akivel azóta is együtt dolgozom. Amikor a 2011–2012-es idény végéhez értünk, akkor vált világossá, hogy már korábban is hozott megfigyelőket a Lech Poznantól. Nagyon jó kapcsolatai vannak Lengyelországban, sok klubbal egyeztet. Neki, illetve az én teljesítményemnek is köszönhetjük, hiszen hozhatott volna akármilyen csapatot akkor, ha nem jól játszom, nem lett volna miről beszélni.
– A poznani vezetők pont látták egy kevésbé jól sikerült meccsét is, így elbizonytalanodtak, végül mégis elnyerte a szimpátiájukat, miután lemondott a leendő fizetésének egy részéről. Ez nem szokványos ügymenet.
– Az ominózus meccs előtt a Kecskeméttel játszottunk otthon, akkor vívtuk ki a bennmaradást az én győztes gólommal. Utána mentünk a Videotonhoz, amely meg is nyerte a bajnokságot. Csatárként nagyjából a félpályán sem mentem át az egész mérkőzésen, ezek után találkoztam a Lech sportigazgatójával és vezetőedzőjével, ők azzal köszöntöttek, hogy ha nem lett volna olyan jó a magyar sör, már a huszadik percben hazamennek. Mondták, hogy többször láttak már, szóval át kell gondolniuk a döntésüket. Pár hét múlva sem tudták, hogy mi legyen, akkor én azt mondtam, hogy nagyon szeretnék lehetőséget kapni Poznanban, mert nagyon megfogott, amit akkor tudtam a klubról, a csapatról és a szurkolókról, szerettem volna megragadni a lehetőséget. Meglepődtek, amikor meghallották a javaslatom, mert korábban ilyennel még nem találkoztak. Akkor viszont megszületett a döntés, Poznanban folytattam.
– Ha nem tartja tolakodónak a kérdést: végül valóban kisebb összeg került a megállapodásba?
– A csökkentett, igen. Én megmondtam, hogy nem a pénzért akarok kimenni, hanem a lehetőségért.
Nehezen élte meg, hogy elúszott a mainzi lehetőség
– 2012 nyarán került a Poznanba, tehát még a magyar futball újkori sikersztorijának kezdete előtt. Mi volt a legnagyobb kontraszt, amit megtapasztalt a régi stadionokban, más rendszerben zajló hazai ligához képest Lengyelországban?
– Mondhatjuk a poznani stadiont, hiszen akkor volt a 2012-es, lengyel-ukrán Európa-bajnokság, az az aréna arra készült. Illetve az iramot és a szurkolók mennyiségét. A fizikális része érezhető is volt az első félévben, hiába sikerült jól a felkészülésem, 7-8 mérkőzés után kipukkadtam. Hiába voltam jó formában, ez túl nagy volt az előrelépés. Az akkori vezetőedző, Mariusz Rumak mondta nekem a téli felkészülés alatt, hogy ne aggódjak, ha az alapozást sérülésmentesen végig tudom csinálni, ugyanolyan formába lendülhetek, mint a bemutatkozó meccseimen. Igaza lett.
– Két sikeres lengyelországi idény után két ajánlata is volt a német élvonalból. Miként élte meg, hogy önön kívülálló okokból nem jött össze a mönchengladbachi és a mainzi váltás?
– Őszintén? A másodikat kicsit nehezebben. Az elsőnél arról volt szó, hogy ha Patrick Herrmannt – aki azóta is a Mönchengladbach játékosa – eladják Dortmundba, akkor én mentem volna a helyére. Megvolt a szerződés, de végül nem adták el. Felhívott a sportigazgató és elmondta, hogy továbbra is szemmel tartanak. Ez a része korrekt is volt. A második kicsit fájt, mert kifizették volna az akkori áramat, de a poznani sportigazgató többet kért volna, ám a németek közölték, hogy nem fognak többet adni.
– Nagyon megviselte, hogy a 2016-os Európa-bajnokság előtt nem marasztalták Poznanban?
– Remekül éreztem magam, sokan szerettek ott, azóta is vannak kapcsolataim szurkolókkal. Tudva, hogy mit hozott a jövő, örülök, hogy így alakult, de akkor nagyon fájt.
– Kis kitérő: Lengyelországban ismerte meg a feleségét, akivel azt követően fordult komolyabbra a kapcsolatuk, hogy ő követte önt Magyarországra is.
– Ha maradtam volna, valószínű, hogy ma akkor is együtt vagyunk a feleségemmel, de így, hogy ő úgy döntött, hogy feladja az otthoni életét és eljön velem, mondhatjuk, hogy nyertem abban a szituációban.
Ma már nem kavarja fel a kupadöntős horror
– A Ferencvárosnál folytatta, az ott töltött első idénye egy sérülés miatt nehezen indult. Később bejátszotta magát Thomas Doll csapatába, ám a német edzőnél támadóból védő lett. Hamar beilleszkedett?
– Nem volt egyszerű, főleg az első félévem, nagyon kifacsarva éreztem magam. Az Európa-bajnokságon is játszottam, utána öt nap pihenőm volt, az rányomta a bélyegét az első fél évemre. Thomas nem volt megelégedve, ezt szóvá is tette. A téli szünetben átgondolta a dolgokat, leültünk beszélni, mondta, hogy kapok még egy lehetőséget. Ismert, tudta, mire vagyok képes, de ő a poznani Gerit akarta. Úgy gondolta, jobbhátvédként hasznosabb tudnék lenni. Akkor ebben maradtunk, de egy évig kellett szoknom a pozíciót, amíg Szergej Rebrov meg nem érkezett.
– Annak az idénynek a végén, éppen első gyermeke megszületése után három nappal szenvedett szerencsés kimenetelű, de ijesztő sérülést. Ezek a történések mennyiben változtatták meg az életét?
– Az első emlékem a történtek után, hogy kinyitottam a szemem a mentőben, hat fej volt fölöttem, és mindenki arról kérdezett, hogy vagyok. Amikor felhívtuk a kórházból a feleségemet, aki az egész horrort látta a tévén, tudtam beszélni lengyelül, így megnyugodtam, hogy nem lesz nagy baj. Viszont utána nagyjából egy-másfél évig úgy mentem minden egyes mérkőzésre, hogy a feleségem kérte, ne ugorjak fel fejelni. Bár kicsik, azóta már a gyerekek is látták a szituációt, el is magyaráztam nekik, hogy történt. Ma már nem kavar fel a dolog. Hála istennek, egészséges vagyok, nem lett maradandó károsodás, és a feleségem is túltette magát rajta.
Magyar csapattal, magyarként a BL-ben - nincs ennél jobb!
– A 2017–2018-as évad végére stabil helye lett a Fradiban, hosszabbítottak is önnel, később pedig jött Szergej Rebrov, akivel újra bajnok lett a csapat, amelynek kapitányává választotta az ukrán tréner. Ott, önnel kezdődött a Ferencváros ma is tartó sikerkorszaka. Rebrov volt a kulcs?
– Szerintem igen. Örülök, hogy elnök úrék megtalálták Szergejt és szerződtetni tudták, mert ott elindult valami. Nagyon sok információt kaptunk tőle csapatszinten, Dibusz Dénestől kezdve mindenkinek elmagyarázták, hogy mikor, hol kell lennie a pályán. Nagyon sok munka volt, mire a taktika összeállt, de ott indult el az, ami a mai napig is tart.
– Rebrovnak hűvös, katonás kiállása volt velünk, újságírókkal szemben is – a játékosaival milyen volt?
– Pontosan ugyanez, de nekem ez szimpatikus volt. Ő mutatta, hogy ő a főnök, aki ezt nem tartotta tiszteletben, az nem játszott nála. Az alapokat letisztázta mindenkivel az elején, szemtől szemben, megmondta, hogy a bajnokságot meg kell nyerni, mert neki az a dolga, hogy visszavezesse Európába a csapatot. Persze, mi is ezt szerettük volna, ki ne akarna Európa-liga- vagy BL-csoportkörben játszani?
– A Ferencvárossal szerepelt az Európa-liga és a Bajnokok Ligája csoportkörében is. Ez volt klubszinten pályafutása tetőpontja?
– Mondhatjuk. Az Európa-ligában játszottam már a Poznan színeiben is, de magyar csapattal, magyarként a nemzetközi porondon játszani, annál nincs jobb érzés. Az meg, hogy a BL is összejött… Ha kimondom, hogy Barcelona, Juventus, Dinamo Kijev, még most is libabőrös leszek!
Ma is követi a Ferencváros meccseit
– Alighogy lezárult a BL-csoportkörös szereplés, közölték önnel, hogy nem hosszabbítják meg a szerződését, utolsó ferencvárosi fél évét már ennek tudatában teljesítette. Lett volna még több is önben?
– Szerintem igen, de tiszteletben tartom a klub döntését. Nehéz volt az elején, de értem a filozófiát, az eredmények a Ferencvárost igazolják. Megbeszéltük, hogy nem hosszabbítunk, ez benne van a labdarúgásban. Azóta többször is beszéltem elnök úrral, nem haragszom.
– A Ferencváros évek óta stabil csoportkörös szereplő, szombaton zsinórban hatodjára is bajnok lehet. Tud örülni a klub sikereinek?
– Követem a mérkőzéseket, látom, hogy mennyire jól működik a csapat most is. Nagyon örülök neki, hiszen látom azt, hogy a Dinamo Zagreb ebben a régióban húsz év alatt tizenkilencszer volt aranyérmes, és több mint tíz éve folyamatosan a nemzetközi kupaporondon játszik. A Fradi hatodik éve bajnok és csoportkörökben szerepel, ez kell Magyarországon is. Ha lenne még egy-két klub, amely főtáblára tudna jutni, az nagyon jó lenne. Ugyanez igaz Horvátországra is.
– Többeket meglepett, amikor a Fradi után a „kényelmes” hazai közeg helyett a Hajduk Splithez igazolt. Nehéz döntés volt újra légiósnak állni?
– Nem, a céljaimat néztem. Tudtam azt, hogy a klubnak mik a céljai. Majdnem két évtizede nem lettek bajnokok, illetve amikor kijöttem, régóta nem nyerték meg a kupát sem. Egy akkora klubnál, mint a Hajduk, ilyen szurkolótáborral, ez nagyon hosszú idő. Ez motivált. A kupa összejött egymás után két évben, a bajnokság sajnos nem.
– A spliti időszak kezdetén megsérült, majd lemondta a válogatottságot. Nem bírta tovább a kettős terhelést?
– Nagyon nehéz döntés volt, viszont ismerem a saját testemet, tudom, hogy mire képes, és azt is, hogy a válogatottnál milyen munka folyik. Ehhez jött volna még légiósként a rengeteg utazás, a távollét a családomtól. Nem bírtam volna fizikálisan olyan szinten teljesíteni, ami elvárható. Ráadásul ott van Bolla Bendi (Bolla Bendegúz – a szerk.), Endi (Botka Endre), Fityó (Fiola Attila), és Loic (Nego), négy jobbhátvéd azon a poszton. A harmadik ok pedig, hogy fiatalabb már én sem leszek. Be kellett látnom, hogy ha szeretnék még olyan szinten focizni, ahogy azt elvárom magamtól, akkor valamelyik ujjamba bele kell harapni. Jó látni, hogy a válogatott azóta nagyon jó úton van, valósággal szárnyal.
Horvátországban építiene karriert
– A Hajduktól a Solinhoz igazolt, ahol már nemcsak játékos, hanem utánpótláscsapatok edzője is. Különleges lehet a fiait edzeni úgy, ahogy az édesapja is tette önnel…
– Ezt nagyon szerettem volna, viszont a nagyobbik fiam, Nathan már nem focizik. Elkezdte, de úgy érezte, hogy nem neki való, és ha nem szeretné, nem kell ezt csinálnia. A kicsi, Tymon viszont ötévesen már az U8-as, U9-es csapatokkal edz, jár tornákra, mérkőzésekre.
– Biztonságban vannak még az otthoni vázák?
– Nem, már ő is rúgott le egy-két dolgot itthon, de ez benne van.
– Kijelenthető, hogy új otthonra leltek Horvátországban?
– A döntésünk meghozatalakor a családot tartottuk szem előtt. Nem volt egyszerű, de megvoltak nekem is a céljaim, nem szerettem volna abbahagyni a játékot a Hajduk után, mert még megvan az erőm és a szeretetem a labdarúgás iránt. Fontos volt továbbá, hogy a Solinnál elkezdhettem edzősködni, és a család is nagyon jól érzi magát. A gyerekek lassan három éve ide járnak óvodába. A nagyobbik fiam tökéletesen beszél angolul és horvátul, mellettük beszél magyarul és lengyelül is, a kicsi pedig ötévesen öt nyelvet tud. Franciául, angolul és horvátul tanul, a szülei által pedig lengyelül és magyarul is beszél. Ez, az itteni emberek mentalitása és a tengerpart közelsége mind szerepet játszott abban, hogy végül úgy döntöttünk, kiköltözünk. Most itt próbálom meg felépíteni a karrieremet.
– Lengyelországban megismerte a későbbi feleségét, gyermekei édesanyját, Horvátországban pedig meglelte második otthonát. Innen nézve rengeteget kapott a futballtól.
– Nagyon sokat köszönhetek a labdarúgásnak. Sok mindent tanultam a futball által, amiket át tudok menteni a privát életemre. A csapatsport nagyon sok mindenre megtanítja az embert.
– Elképzelhető, hogy idővel visszatérnek Magyarországra?
– Meglátjuk, mit hoz a jövő, egyelőre Horvátországban tervezünk. Beleszagoltunk az üzleti életbe, résztulajdonos vagyok egy mobil-autómosó vállalkozásban, tehát készülök a futballon kívüli életre is, de nagy célom, hogy egyszer vezetőedző legyek. Építem magam, semmi sincs kizárva, idővel eldől, hogy miként alakul az életünk.
