A labdarúgás szentélyeibe cipő nélkül kell belépni – interjú

A feltörekvő fiatal edzőgeneráció egyik legtehetségesebb tagjaként emlegetik. Erős Gábor Kisvárdán, majd Budafokon is megcsillantotta a képességeit, most pedig feljutást jelentő helyen telel az általa irányított Kazincbarcika. A fiatal edzők lehetőségeiről, jelenlegi klubjáról is beszélgettünk, de szó esett arról is, hogy már lényegében eltűnt a hierarchia az öltözőben, játékosként milyen érzés volt bemutatkozni a Ferencvárosban, valamint mennyire hasznos, hogy a magyaron kívül négy nyelvet is elsajátított.

Erős Gábor ambíciózus és sikeres edző, itthon lépcsőfokról lépcsőfokra haladva külföldön is kipróbálná magát. Fotó: Arpad Kurucz

– Annak a tudatában, hogy egy edzőt az eredményei minősítenek, nem kockázatos a karrierjére belemenni egy ilyen sok szempontnak megfelelni kénytelen helyzetbe?
– Úgy éreztem és érzem, hogy a vállalt feladatot teljesíteni tudom, a szakmai közeg pedig pontosan ismeri a körülményeket, így a presztízsem aligha sérül, ha mégsem jön össze a feljutás, amiről ráadásul korábban szó sem esett. Ez a második hely kicsit veszélyes, mert ha a végén mondjuk hatodikok leszünk, akkor néhányan talán csalódásként élhetik meg, holott a rajtnál boldogan aláírtuk volna. Azt a célt, amit vállaltam, egész biztosan elérjük.

– Mi az, amit az előző bajnokságban a tizedik helyen végezett Kazincbarcikához Erős Gábor tett hozzá, és amivel a csapat eredményesebb is lett?
– Attraktív, támadó jellegű futballt igyekszünk játszani, teret engedek a kreativitásnak, szeretem, hogy ha a játékosok az ellenfél tizenhatosánál szabadon alkothatnak, cserélgetik a pozíciójukat, és a futballisták szerintem ezt értékelik, jól érzik magukat ebben. 

Az öltözői hangulat is oldott, a végén én döntök, de mindenki elmondhatja a véleményét minden kérdésben, és ettől még tökéletes a fegyelem, amit bizonyít például az is, hogy az ősszel egyetlen egy piros lapot sem kaptunk. Bármilyen kérésem van, mindig elmondom, mi vele a célom, azaz mindenbe beavatom a játékosokat, akik így könnyebben azonosulnak a feladattal.

 Julian Nagelsmann, a német szövetségi kapitány mondta, hogy egy edző életében harminc százalék a taktika, hetven pedig a szociális kompetencia, és szerintem teljesen igaza van.

– Az elmúlt években megismerhettünk néhány ígéretes fiatal magyar edzőt, akik rövid felfutás után már nincsenek szem előtt. Milyen perspektívát kínál a magyar futball profi közege egy ambiciózus fiatal edzőnek?
– Többet kínálna, ha a klubvezetők jobban elhinnék a magyar edzőkről, hogy ők is tudnak a megfelelő szinten dolgozni. Kevesen lesznek az egyik napról a másikra sikeresek, több türelemre lenne szükség, mert nem vagyunk rosszabbak a külföldieknél. Ez azt jelenti, hogy ha egy vezető látja a minden nap elvégzett munkát, és az jó, akkor időt kellene adni ahhoz, hogy annak meglegyen a gyümölcse, a pillanatnyi eredmény ugyanis sok külső tényezőn is múlhat.

Már kerüli a pániknak az esélyét is

– Kisvárdán megbízott vezetőedzőként mutatkozhatott be az élvonalban. Ott megkapta ezt a bizalmat a szemlátomást igen csak erős személyiségű Révész Attila sportigazgatótól?
– Az speciális helyzet volt. Attilának nagyon sokat köszönhetek, három évig Kisvárdán játszottam, utána hat éven át edzősködtem, és amikor három éve Joao Janeiro az idény közben elment Dunaszerdahelyre, engem bízott meg az első csapat irányításával. Többet nem tehetett, mert nem volt pro-licencem, sőt, még nem is jártam a tanfolyamra, és a bajnokságot a második helyen zártuk. Én ott szocializálódtam edzőként, ezért nem okozott beilleszkednem a klub filozófiájába, tehát illettünk egymáshoz, jól tudtunk egymással dolgozni, az utódaimnak éppen ennek a hiánya lehetett a gondjuk. A végzettség hiányában nem vihettem tovább a csapatot, szerencsére azóta már felvettek, és remélhetően hamarosan meg is lesz a legmagasabb szintű licencem.

Fotó: Meder István

– Ezek szerint Budafokon kikerült a komfortzónájából.
– Igen, de nagyon jó érzéssel gondolok vissza arra az időszakra. Sokat tanultam, és jó volt együtt dolgozni az ottani vezetőkkel, annak ellenére, hogy úgy éreztem, a kelleténél hamarabb fogyott el a türelem. Nagyszerűen kezdtük a bajnokságot, de az adatokat elemezve láttam, hogy az eredmények nem mindig tükrözik a valós tudásunkat, néhányszor a szerencsének vagy a kapusunk jó napjának köszönhettük a sikereket, és tudtam, hogy hosszú távon ez nem lesz tartható. A téli felkészülés nem sikerült jól, a folytatásban négy meccsből csak egy pontot szereztünk, és a vezetés úgy gondolta, váltania kell, és most is azt mondom, a bennmaradás velem is meglett volna. Nagyon jól esett, hogy amikor most a Kazincbarcikával elmentünk Budafokra, a hazai szurkolók skandálták a nevemet, ami jelzi, hogy rossz munkát biztosan nem végeztem ott.

– Azt mondta, sokat tanult Budafokon. Tud mondani konkrétumot?
– Igen. Előfordult, hogy a mérkőzés előtt arról beszéltem, hogy ha nem nyerünk, akkor nehéz helyzetbe, a kiesés közelébe kerülünk, és ezzel felesleges nyomást tettem több játékosra is, hiszen ők is látták a tabellát, és tudtak számolni. Kazincbarcikán ezt már nem teszem meg, kerülöm a pánik legkisebb lehetőségét is.

– Egy volt edzőjével és játékostárásával beszélgettem önről az interjú előtt, és mindkettő az első mondatában kimondta, hogy Erős Gabi tisztelettudó ember. Igazuk van? És ez fontos önnek egy olyan szakmában, amelyben olykor torkokat kell elharapni?
– Nem fontos, hanem a legfontosabb. Otthonról is ezt hoztam, és amikor fiatalon bekerültem az ETO öltözőjében, alap volt, hogy tiszteletet kellett tanúsítani az idősebb játékosok felé. 

Az én korosztályomnak és a nálam idősebbeknek rengeteg története van erről. Én még pucoltam a nagyok cipőjét, ezt ma már el sem lehet képzelni. Kicsit bánom, hogy ez elveszett, mert a mai fiatalok nagyon sok mindent ajándékba kaptak. Én Győrött felfeküdtem a gyúrópadra, Orosz Laci bácsi megpaskolta a combomat, és mondta, menj kicsi, játssz jól, rúgjál gólt! A többit ki kellett érdemelni.

 Nem azt mondom, hogy ez így tökéletes volt, de létezett egy hierarchia, amelyben mindenki tudta a helyét, amit muszáj volt kiharcolni. Én több mindent betartatok, de ma már ez a koron és a meccsszámokon alapuló hierarchia nem magától értetődő.

– Amikor a Ferencváros játékosa lett, átélte ezt a tiszteletet?
– Teljesen. Olyan szabály uralkodott, hogy nem lehetett belépni az öltözőbe utcai cipőbe, mondván, otthon is levesszük az előszobában, és magától értetődött, hogy egy szentélybe cipő nélkül megyek be. Apró dolgok ezek, de a sok apróság sokra megy, és hozzáteszem, nem nyeretlen kezdőként, hanem csaknem száz NB I-es meccsel a hátam mögött kerültem a Fradihoz. Ugyanakkor talán éppen a tisztelettudásomnak köszönhetem, hogy a mai napig remek a kapcsolatom az akkori társaimmal, Szűcs Lajossal, Lipcsei Petivel, Rósa Dénessel, Tímár Krisztiánnal, Gera Zolival és még sorolhatnám a neveket.

– Talán a legnagyobb a név, akivel együtt játszott, azt mondta nekem, hogy Erős Gabi szorgos játékos volt, akinél emellett jó helyen is volt a labda. Sejti, ki ő?
– Lipcsei Petire tippelek.

– Nyert. 
– Nagyon szeretem és tisztelem őt. Ugyanabban az osztályban edzősködünk, rendszeresen küldünk egymásnak felvételeket meccsekről, nem tagadjuk meg a segítséget, és ennek a gyökere a kölcsönös tiszteletben található. Ez remek visszajelzés, mert ha egy Lipcsei Péter ezt mondja, akkor ez nemcsak a barátságnak szól, hanem így is gondolja.

Fotó: Kurucz Árpád

– A külföldi szerződés miatt hagyta el a Fradit 2006-ban?
– Éppen fordítva. Azon a nyáron kizárták a klubot az NB I-ből, és egy világ omlott össze bennem, és eldöntöttem, többé én itthon nem futballozom, ha kell, játszom inkább az osztrák harmadosztályban vagy a világ túlsó felén. Pedig a Fradi csaknem félévnyi pénzzel tartozott, amit később részletekben ugyan, de megkaptam. Nem milliókról volt szó, háromszázötvenezer forint volt a havi fizetésem. Fontos elmondanom, hogy megtiszteltetés volt a Ferencvárosban játszani, de győriként nekem az ETO a minden, és ennek ellenére sokkolt a legnépszerűbb magyar csapat kizárása. Görögországba szerződtem, ami eleinte jó volt, ám aztán a kétezres évek végének a gazdasági válsága igen csak megrengette a görög futballt is, ám ennek ellenére hasznos volt az az időszak is.

Jó végigjárni minden szakmában a lépcsőfokokat

– Az igaz, hogy öt nyelven beszél?
– A magyarral együtt, és a német csak alapfokon megy. Hat év alatt viszont felsőfokon megtanultam görögül, hasonlóan tudom az angolt, és jól beszélek bolgárul is, hiszen ott is játszottam. 

Eredetileg nem akartam az utóbbit megtanulni, de egyszer elhívtak a társak meccset nézni, és zavart, hogy nem értem őket. Nekiduráltam magamat, és ez jól is jött. Egyszer a bolgár–macedón határon elkezdték szétszedni a kocsimat, én pedig bolgárul megemlítettem, hogy a Lokomotív Plovdiv futballistája vagyok, az edzőm pedig Dragan Kanatlarovski, egykori jugoszláv és macedón válogatott játékos, mire a határőr mindent visszapakolt, és tisztelegve köszönt el.

– Ferencvárosi edzője, Gellei Imre azt mondta, talán kevesebb lehetőséget kapott tőle, mint kellett volna, ezért lehet önben némi hiányérzet. Van?
– Gellei Imrét nagyon tisztelem, nála lettem U21-es válogatott, és bár van hiányérzetem, de nem miatta. Nagyon jól indult a karrierem, de alig múltam húsz éves, amikor súlyos sérülést szenvedtem, letapadt a lábam a műfüvön, ami a lábból normálisan előre áll, az nálam száznyolcvan fokot megfordult, a minden szalag elszakadt a bokámban, eltörött a szárkapcscsontom, a rehabilitáció itthon még nem volt fejlett 2001-ben, két évig nem játszhattam. Ki tudja, ha ez nincs, mire vihettem volna, de ezen már nem lehet segíteni.

– És mi okozna hiányérzetet, ha húsz év múlva beszélgetnénk, és az edzői karrierjéről kérdezném?
– Hiszek abban, hogy jó végigjárni minden szakmában a lépcsőfokokat. Kisvárdán elindultam úgy, hogy játékosként már edzettem gyerekeket, ez később a felnőttcsapatnál dolgozva is megmaradt egy ideig, és amikor megbízott vezetőedző lettem, az nem volt sem korán, sem későn. Szeretném, ha majd a Kazincbarcika után is jönne egy újabb lépcsőfok, olyan klub, ahol kimondott cél a feljutás vagy az élvonalban egy komoly célokkal rendelkező csapat. Nyelveket beszélve szívesen kipróbálnám magamat külföldön is, és persze nem a Premier League-ről beszélek, de ha egy magyar NB I-es csapattal meg tudnánk mutatni magunkat a nemzetközi porondon, mondjuk Görögországba vagy Bulgáriába szívesen visszamennék edzőként is. Ha ez nem sikerülne, akkor húsz év múlva azt mondanám, nem lett teljes az edzői karrierem.