– Ha kimondom a nevét, Gunnar Prokop, százból száz ember azonnal a kézilabdát kapcsolja önhöz. Rögtön sportvezetői pályafutása kezdetén eljegyezték egymást ezzel a labdajátékkal?
– Dehogy is. Egész életemben sportoltam, de ha visszagondolok fiatal éveimre, akkor nem a kézilabda jut elsőként eszembe, hanem a szertorna és az atlétika. Ez volt az a két sportág, amely akkoriban kitöltötte az életemet. Szabadidőmben pedig a hegyeket másztam, amit a mai napig is szívesen csinálok. A testnevelési egyetem elvégzése után tanár lettem. Később síoktató. Emlékszem, fent voltunk a hegyen, ott kellett vizsgázni. A nap annyira erősen sütött, hogy a ruhával nem fedett testrészeim lebarnultak, máshol meg olyan fehér maradtam, mint egy hóember. Így jöttem le a hegyről, s mentem vissza az egyetemre, Sankt Pöltenbe. Ott láttam meg egy lányt, aki cipő nélkül gyakorolta a magasugrást. Azt hiszem, ezt nevezik villámcsapásnak. Ez a lány később a feleségem lett, Liese Prokopnak hívták. Azonnal felfedeztem, hogy micsoda érzéke van az ugrásokhoz. Hamarosan én lettem az atlétikai szakosztály vezetője. Így ismertem meg igazán életem legnagyobb szerelmét, Liesét. Aki 18 éves kora előtt egyáltalán nem foglalkozott atlétikával. Egy évvel később meg már országos bajnok lett magasugrásban.
Gunnar Prokop Japánban sírt és olimpiai aranyról álmodott
– Néhai felesége az 1968-as mexikói olimpián csaknem aranyérmes lett az ötpróba versenyében. Igaz az, hogy ez az ezüstérem inspirálta önt arra, hogy a sportban valami nagyot alkosson?
– Sikerorientált ember vagyok, de erre egyértelműen nem a válaszom. 1968-ban még semmi közöm nem volt a kézilabdához. Négy évvel korábban, 1964-ben meg végképp nem, amikor Liese és én együtt vehettünk részt a tokiói olimpián. Ennek nagyon kalandos volt a története. 1964-ben mindketten úgy véltük, hogy Liese már Japánban nagy eredményt érhet el magasugrásban. Egy ideig nem sikerült neki a kijutás, de aztán csak bekerült az osztrák olimpiai csapatba. Innentől kezdve az volt a célom, hogy én is ott legyek vele. Ehhez csak annyi kellett, hogy a Japánba akkreditált osztrák konzul épp nálam síeljen 1963 telén, amikor szabadságra hazatért. A vele való beszélgetések adták meg a lökést, hogy eljussak az olimpiára. Liese akkor még nem volt a feleségem, nekem meg nem volt 35 ezer schillingem a repülőjegyre.
Ekkor azt találtam ki, hogy sítanárnak jelentkezem Japánba. Meg is kaptam az állást, kezemben volt a repülőjegy, amit a japánok fizettek ki.
Már csak egy akkreditációra volt szükségem. A bátyám volt akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság doppingellenes bizottságának vezetője. Ő segített az akkreditáció megszerzésében.
– Mi volt élete első olimpiájának legfelejthetetlenebb pillanata?
– A záróünnepség. Felnéztünk a hatalmas villanyújságra, ott láttuk a feliratot: Viszontlátásra 1968-ban, Mexikóban. Ránéztem a szerelmemre, sírni kezdtünk, majd megfogadtuk, hogy Liese négy évvel később megnyeri az olimpiát. Aztán nekem nyolc hónapig ott kellett maradnom Japánban, mert elköteleztem magam síoktatónak.
Azt súgtam Liese fülébe, hogy várjon meg, a nyolc hónap hamar elmegy, utána hazatérek, elveszem feleségül, lesznek gyermekeink, majd jöhet a következő olimpia.
Mexikóban végül az ezüstérem jutott neki, de ez is óriási sikernek számított.
Fizetett a szovjet edzőnek, hogy ne verjék agyon csapatát
– Hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?
– Sankt Pöltenben éltünk, Liese sportolt, én tanítottam és a versenyzőimből összeállított atlétikai csapatot edzettem. A lányok minden edzés elején kosárlabdáztak. Egyik nap Liese azt mondta, hogy a középiskolában sokat kézilabdáztak, ezt is bele kellene építeni az edzések előtti bemelegítésbe. Így kerültem először kapcsolatba a kézilabdával. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy mindez egy életre szóló elköteleződés lesz. Nem sokkal később Sankt Pöltenben megalakítottuk az atlétákból álló kézilabdacsapatot. A legalacsonyabb osztályból indulva 1976-ban a Kupagyőztesek Európa-kupájában próbálhattunk szerencsét. Bár ebben az esetben a szerencséről aligha lehet beszélni. Az első fordulóban a bombaerős szovjet Szpartak Bakut kaptuk ellenfélnek. Mondanom sem kell, semmi esélyünk nem volt.
Olyan sok idő telt már el, hogy elmondom: az ausztriai mérkőzés előtt adtam egy kis pénzt a szovjetek edzőjének. Annyit kértem, ne verjenek agyon bennünket. A Baku edzője szemrebbenés nélkül eltette a bankjegyeket.
A szovjetek először 21-16-ra, majd a visszavágón 21-13-ra nyertek. Összesen tehát 13 gól volt a két csapat között a különbség. Az osztrák sajtó még így is hatalmas ünneplést csapott, mert szerintük nem hoztunk szégyent az országra. El ne feledjem: a sógorom volt a legfőbb szponzorunk. Az éves költségvetésünk ötezer schilling volt. Miközben teljesen amatőr körülmények között edzettünk.
– Hogyan nőtte ki ebből magát a nyolcszoros BEK-győztes Hypobank Wien?
– Azon az 1976-os bakui KEK-mérkőzésen két lengyel játékvezető bíráskodott. Összetalálkoztam velük, beszélgettünk. A két lengyel mondta nekem először, hogy ha valami komoly dolgot el akarok érni, szerezzek külföldi játékosokat. A szót tett követte, mert a játékvezetők segítségével hamarosan két lengyel kézilabdázó érkezett hozzánk. Ők voltak az első fecskék. Majd hamarosan Jugoszláviára is kiterjesztettem a figyelmemet, de ez már a bécsi Hypo fejlődéstörténetének kezdeti szakasza volt. Én voltam az az ember, aki megépítette az Osztrák–Magyar Monarchia csapatát. Szinte éreztem, hogy ebben hatalmas üzlet rejlik, én pedig szerettem volna a világ legjobb csapatát létrehozni.
Ott ültem a bakui szállodaszobában, és azon merengtem, hogy a női kézilabda szédületes sportág. Hiszen ellenünk is ötezer ember jött ki a csarnokba. A teremben vágni lehetett a füstöt, mindenki szívta a cigarettát.
De én csak azt láttam, mekkora szenvedély rejlik ebben a játékban. Rabja lettem a kézilabdának és ennek a víziónak.
Meccselemzés helyett egy nőről áradozott a Hypo edzője
– Azonnal sikeres lett ebben a sportágban?
– Egyáltalán nem. 1977 őszén a Bajnokcsapatok Európa-kupájában a norvég Il Vestar Oslo ellen játszottunk. Úgy gondoltam, lehet sanszunk, ezért elküldtem az edzőt, Willi Wintert Norvégiába, nézze meg az ellenfelet. Akkoriban ez még nem volt szokás, hogy egy edző csak azért utazzon el, hogy előzetesen feltérképezze a riválist. Willi Winter három nap után visszatért, de egy szót sem szólt az Oslo játékáról.
Helyette egy norvég játékosról áradozott nekem, azt mondta, ilyen gyönyörű lányt még soha nem látott. Ódákat zengett a lány összes testrészéről.
Ettől persze nem lettem okosabb az oslói csapat játékát illetően. Ki is estünk annak rendje és módja szerint. Viszont azt is láttam, hogy ausztriai meccs utáni banketten az edzőm és ez a norvég játékos eltűnik. Csak másnap kerültek elő, amikor indult a norvég csapat repülőgépe. Később ebből szerelem lett, összeházasodtak.
– Rengeteg világsztárral dolgozott együtt. Magyarokkal is, Rácz Mariannal vagy Gódorné Nagy Mariannával. Ki volt a kedvenc játékosa?
– Ezen sokszor komolyan elgondolkodtam, de mindig ugyanarra a válaszra jutottam: Milena Foltinova, az akkori csehszlovák válogatott legjobb játékosa. 1980-ban a moszkvai olimpián még hazája válogatottjában játszott, négy évvel később, Los Angelesben a Laurencz László irányította osztrák nemzeti csapatban szórta a gólokat. Ő már igazi világklasszisként érkezett Bécsbe, majd őt követte a jugoszláv Jaszna Merdan-Kolar.
Az emberek nem hitték el, hogy ilyen képességű játékosokat tudok megszerezni.
Ám ahhoz, hogy Foltinova a mi játékosunk legyen, névházasságot kellett kötnie egy osztrák emberrel. Erre is találtam valakit. A zsolnai frigy megköttetett, nem sokkal később pedig Foltinova is jöhetett Bécsbe a kedves „férjével” együtt. Nekem akkor egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a Bajnokcsapatok Európa-kupájában megtörni a legyőzhetetlen Szpartak Kijevet és edzőjét, Igor Turcsint.
A Szpartak Kijev edzője vonatra ültette Prokop csapatát
– Legendák keringenek erről a párharcról. Igaz az, hogy a szovjetek nagyhatalmú edző-diktátora nem tűrte el a vereséget?
– De mennyire nem! Háromszor játszottunk a Kijev ellen a BEK-döntőben a Hypobank Wien csapatával. 1987 tavaszán esélyünk sem volt, a szovjetek kettős győzelemmel, összesítésben 13 góllal voltak jobbak nálunk. 1988-ban már nem volt ekkora különbség, mert egy 17-17-es döntetlent követően a Kijev csak két góllal vert meg bennünket. Így jött el 1989 tavasza. Az első meccsen, az akkor még szovjet városban két góllal legyőztük a verhetetlennek hitt Turcsin-csapatot.
Fotó: R. JAGER / APA-PictureDesk
A bécsi visszavágón ugyancsak mi nyertünk két góllal, ezzel sikerült a lehetetlen, megvalósult az álmom, a Hypobank Wien lett a világ legjobb női kézilabda klubcsapata. A kijevi első mérkőzés után Turcsin elkérte az összes játékosunk útlevelét, meg a repülőjegyeket is. Azt mondta, a szovjet hatóságoknak valami pecsétet kell beütni az útlevelekbe.
Mire visszakaptuk az okmányokat, a repülőjegyeink eltűntek, ellenben kaptunk pár másodosztályú vonatjegyet. Ez volt Turcsin bosszúja, nem bírta elviselni, hogy megvertük őket.
Mi persze vonattal is boldogan jöttünk haza. El ne feledjem: Rácz Mariann minden idők legjobb kapusteljesítményével rukkolt elő a szovjetek ellen. Nélküle aligha nyerjük meg ezt a BEK-döntőt.
– Miért nem Csík János dirigálta a csapatot a Hypo történtének első BEK-döntőjében?
– A fináléig Csík János vezette a csapatot, de a döntőben már nem ő, hanem a jugoszláv Vinko Kandija ült a kispadon. Pedig Csík Jánost tényleg nagyszerű edzőnek tartottam. Csík nem akart belemenni, hogy a csapat védekezést váltson. Tudtam, hogy a Kijev ellen csak a 3-2-1-es védekezési formációval nyerhetünk. Akkoriban csak a jugoszlávok játszották ezt, mindenki más a hatosfalat favorizálta. Kértem Csík Jánost, hogy álljon át a csapattal erre a védekezésre. Nem akarta elfogadni ezt, mennie kellett.
Így ülhetett le Vinko Kandija az első BEK-győzelem alkalmával a kispadra.
Pedig Angyal Éva, Csík János felesége is belement a védekezés megváltoztatásába.
Csak a magyar edzőt nem tudtam meggyőzni. Nem volt, nem lehetett maradása, mert azt mondta: ha erre áll át a Hypo, ő elmegy innen. Ennyin múlnak a dolgok olykor a világ sportjában.
Nem felejti el a magyarországi botrányait
– Eljutott önhöz az, hogyan vélekedtek sportvezetői munkásságáról Magyarországon?
– Persze. Tudom, hogy az én személyem Magyarországon megosztotta az embereket. Én ezzel soha nem foglalkoztam. A sikereket Bécsben hajszoltam, itt építettem fel a világ legjobb csapatát, más nem nagyon érdekelt. Azzal persze tisztában voltam, hogy máshol nem szeretnek, de ez a sport velejárója.
Hogy lehettem volna közkedvelt ember Magyarországon, amikor a magyar csapatok ellen sikeresen vívtuk meg a nemzetközi mérkőzéseket? Persze az, hogy a Fáy utcában a Vasas elleni BEK-döntőben a lelátóról csúzlival fejen lőttek, nem éppen kellemes emlék.
Tudom, sokan azzal vádoltak, hogy szimulálok, de ilyet soha nem tettem volna meg. Mint ahogyan az sem mesekönyvekbe illő jelenet volt, amikor Dunaújvárosban 1999-ben az öltözőfolyosón egy rendező megvert. Az idő azonban ezekre a sérelmekre is tökéletes gyógyír, ma már tényleg senkire sem haragszom.
– Azért ne legyünk álszentek, az ön viselkedése sokszor irritálta a magyar drukkereket is.
– Elismerem. Valljuk meg, kinek ne ment fel volna a vérnyomása akkor, ha azt látja, hogy az ellenfél menedzsere a pálya közepén a meccs közben beszélget a játékvezetővel. Ezt gyakran tudatosan csináltam, mert tudtam, hogy így lehet hatni a bírókra. Hogy volt olyan játékvezető, aki ezt hagyta és nem állított ki? Erről nem én tehettem. De van egy fotóm, amikor az egyik nemzetközi tornán berontottam a pályára, s valamit számonkértem a bírókon.
Azonnal előkerült a piros lap, amit kitéptem a fekete ruhás kezéből és messzire hajítottam. Ebben a pillanatban villant a vaku, a fotós remekül kapta el ezt a pillanatot.
Ezeket a megmozdulásokat azzal tudtam megmagyarázni, hogy spontán fickó voltam, aki nem sokat gondolkodott bizonyos dolgokon. Ezen sem.
– Sokan a mai napig nem tudják eldönteni, mi volt ön valójában. Hiszen gyakran olyan dolgokba is beleszólt, amelyek egyértelműen az edzők feladatai lettek volna.
– Tudom, velem kapcsolatban mindig azt találgatták, miért ugrálok ott a kispad mellett, mit értek én ehhez a játékhoz? Elsősorban menedzser voltam, másodsorban meg a játékosok fizikai állapotáért felelős edző. Azért csak elvégeztem az egyetemet, sokat foglalkoztam az atlétákkal. Hogy néha én cseréltem? Megesett ez, főleg akkor, amikor egy-egy nem annyira rutinos edző ült mellettem. Én akkor mindig segíteni akartam. Ez vezetett, nem az, hogy feltűnősködjek.
Egy magyar edzőnek köszönhette a barcelonai olimpiai részvételt
– 1984-ben még Laurencz László vezetésével került ki az osztrák női kézilabda-válogatott Los Angelesbe az olimpiára. A szereplést a bojkottnak és annak köszönhették, hogy a szocialista országok nem mindegyike utazott el Amerikába. Nyolc évvel később viszont már önerőből lehettek ott a barcelonai játékokon. Milyen emlékeket idéz fel önben ez?
– A legszebbeket, ráadásul a barcelonai kijutást Vass Sándornak is köszönhettük. Őt azért hoztam edzőnek Bécsbe, mert szenzációs dolgokat csinált a grazi férficsapattal. Ő volt az az edző, aki minden őrültségemet szinte szó nélkül fogadta el. Az 1990-es szöuli női világbajnokságot is együtt csináltuk végig. Ötödikek lettünk, ezzel kijutottunk az 1992-es barcelonai olimpiára. Soha nem fogom elfelejteni az első vb-meccsünket, amelyet a házigazda Dél-Korea ellen játszottunk. Az éppen regnáló olimpiai bajnokkal csaptunk össze az ő országukban. A végeredmény 19-18 lett a mi javunkra.
Nem is akarta senki sem elhinni, hogy Ausztria Vass Sándor vezetésével legyőzte az olimpiai bajnokot? Mi kellett ehhez? Korrekt bíráskodás. Két német bíró vezette a meccset.
Ők voltak azok, akik a koreai támadásoknál az összes lépéshibát befújták. Mert az ázsiai csapat villámgyors támadásainak legfontosabb eleme az volt, hogy a megengedettnél mindig többet léptek.
A bírók többsége ezt elnézte nekik, de ez a két német nem. Vass Sándor talán legnagyobb meccse volt ez osztrák női kapitányként. Az egész világ rólunk beszélt. De aztán jött a jugoszlávok elleni borzalom, hiszen 30-15-re kaptunk ki. Akkor tényleg megtört bennem valami. A mai napig nagyon mélyen megérint ez a vereség, mert az osztrák válogatottban is voltak honosított jugoszláv játékosok.
– Ön szerint az osztrák válogatott jugoszláv játékosai…
– Tudtam, miről szólt ez a történet.
Ha most azt kérdezné tőlem, ezek a lányok mindent elkövettek-e a győzelmünkért, nem tudnék igennel felelni.
De ezen a mérkőzésen óriási pechünk is volt. Iris Morhammer a Korea elleni meccsen megsérült, így az akkor nagyon fiatal cserejátékost, Barbara Strasst kellett bevetni. Ő azonban a szállodában felejtette a mezét, mert nem hitt abban, hogy pályára lép. Rácz Mariann taxival száguldott a hotelbe, s a kezdés előtt tíz perccel érkezett csak vissza. Ez persze nem mentség a szörnyű, tizenöt gólos vereségre, csak azért meséltem el, hogy érezhessék, min mentünk keresztül. Most, hogy erről beszélek, eszembe jut, hogy az Európa-kupában sem ment nekünk jól a jugoszlávok ellen. Nem véletlenül ment az öltözői szóbeszéd a „jugó maffiáról”. Volt ebben valami. A világbajnokság vége azonban jól alakult, a norvégok elleni helyosztón győztünk és mehettünk az olimpiára. Nagyon sajnálom, hogy Vass Sándor ott már nem dolgozott velünk, de mivel nálunk a mindenkori Hypo-edző volt a női szövetségi kapitány, nem volt maradása.
A magyarok törték össze a legnagyobb álmát
– A barcelonai olimpián nem sikerült az áttörés. Nyolc évvel később, 2000-ben, Sydney-ben viszont tényleg egy hajszál választotta el attól, hogy beteljesüljenek az álmai.
– Ha már arról beszéltem, hogy mennyire összetört ez a jugoszlávok elleni vereség, mit mondjak arról, ami 2000-ben, Sydney-ben az olimpiai negyeddöntőben történt Magyarország ellen?
A két cseh bíró elképesztő ítéleteket hozott, ezek a döntések mindig a magyaroknak kedveztek.
Ezt nem lehetett kibírni. Tudom, a magyarok mindig az utolsó ítéletre hivatkoznak, hogy a mi kapusunk, Dzsandzsagava átlépte a vonalat, mikor az üres kapuba lőtt. Tényleg átlépte. Szóval: az az ítélet, az utolsó, rendben volt. Csak az odáig vezető út nem. A kiesés után összevágtunk egy videót arról, mi történt ott.
Ezt sokáig használták a bíróképzéseken. Nem gondolom azt, hogy a két cseh bíró szándékosan csalt volna ellenünk. Az meg eszembe se jutott, hogy ez lenne a játékvezetők bosszúja a korábbi évek konfliktusai miatt. Inkább arról volt szó, hogy a mi kiváló játékunk a bírókat is elaltathatta. Talán a játékvezetők is azt hitték, itt már minden eldőlt. Ez volt az az olimpia, amikor Ausztria női kézilabda-válogatottja érmet nyerhetett volna az ötkarikás játékokon. Úristen, mennyi minden jut eszembe erről.
Egy évvel korábban, az 1999-es norvégiai világbajnokságon a bronzérem átvételekor bebújtam egy nagy zászló mögé, hogy senki se lássa a könnyeimet.
Mert ez is én voltam, de az is, akinek a Sydney-ben elvesztett negyeddöntő után sírni lett volna kedve.
– Igaz az, hogy a legnagyobb világsztárokat is könyörtelenül felsétáltatta az Alpok csúcsaira?
– Persze (nevet). A nyári felkészülések alatt az egyik délután jött a séta a 2143 méter magas Mittagskogel nevű hegycsúcsra. A svéd Mia Höghdal 1992 és 1996 között játszott nálunk. Minden évben elmondta, hogy soha többet nem akar felmenni erre az átkozott hegyre. Azt is hozzátette, ha még egyszer erre kötelezem, lelép. Aztán persze maradt, és minden évben felsétált. Ahogyan a többiek is. Csak Vass Sándor morgott, amikor ő volt az edző. Egy darabig elsétált velünk, addig, amíg az erdőben lehetett menni. Félúton állt egy kocsma, aki elsőnek ért vissza a hegyről, ingyenpálinkát kapott. Vass Sanyi itt várta meg a csapatot. A hegyi sétát, pontosabban túrát azért találtam ezt ki, hogy egyetlen játékosnak se jusson eszébe az év közben nyafogni vagy azt mondani, hogy ezt vagy azt a feladatot nem lehet megoldani.
Nagyon hiányzik neki a felesége
– Ha újrakezdhetné az életét, mindent ugyanígy csinálna?
– Igen. Mert nekem az egész életem a sportról szólt. A szertorna, a hegymászás, az, hogy a mai napig kerékpárral megyek fel a Grossglocknerre. A legszebb dolog az, ha az ember fiatalok között töltheti az életét és megmutathatja nekik a sport szépségeit. Itt, Bécsben is van egy lakásom, de alapvetően visszaköltöztem Annabergbe. Sokat síelek, igyekszem az unokáimmal is minél többet törődni. Nyugdíjas vagyok, ma már nem foglalkozom csapatok menedzselésével. Mindig szomorúan láttam, ha Magyarországon vagy Ausztriában visszaesett a színvonala ennek a játéknak. Márpedig ilyen többször is előfordult mindkét országban.
Amikor az osztrák férfi-kézilabdaválogatott a 2024-es Európa-bajnokságon legyőzte Magyarországot, mindenki arról beszélt, hogy micsoda szenzáció történt.
Valóban így volt ez, miközben az osztrák női kézilabda-válogatott jelenlegi tudása meg sem közelíti azt a szintet, mint amikor az én menedzselésem alatt mentek a dolgok. Ez valóban nem derít jókedvre.
– Mire gondol akkor, amikor belép ebbe a csarnokba? Hiszen ahhoz, hogy ide eljusson, a Liese Prokop téren kell átsétálnia.
– Amikor kinézek a csarnok vagy a lakásom ablakán, mindig Liese nevét látom meg először. A feleségemről, az egykori osztrák belügyminiszterről, minden idők talán legnépszerűbb ausztriai politikusáról beszélek. Aki, ha kilépett az utcára, oda tudott menni az egyszerű emberekhez, mindenkivel szót értett, mindenkihez volt egy-két kedves szava. Liese-ről nem ezt az egyetlen közterületet nevezték el. Iskolák, egyéb létesítmények, utcák és terek viselik az ő nevét – mindörökre.
Egyszer meghívtunk egy baráti társaságot magunkhoz Annabergbe. A reggelinél a feleségem szolgált fel, volt, aki ezt nem bírta nézni, elvégre mégiscsak az éppen regnáló belügyminiszter szervírozta fel a finomságokat. Liese ekkor azt mondta, mindenki üljön le, mert itt ő a házigazda és a vendégek számára a legfontosabbak. S tovább folytatta a felszolgálást. Az én feleségem rendkívüli ember volt. Rettenetesen hiányzik.
– Mit szeretne még elérni az életben?
– A gyerekeim azt mondták, ha százéves leszek, vesznek nekem egy teljes golffelszerelést, hogy végre ezt a sportot is megtanuljam. Mit is mondhatnék erre? Nagyon várom ezt a pillanatot.
