Álltunk Puskás Öcsivel a londoni Heathrow-repülőtér útlevélvizsgálatánál, és szemlátomást a háta közepére sem kívánt. Furcsa egyébként így leírni a nevét, hiszen soha az életben nem szólítottam így, dukált neki az Öcsi bácsi, már csak a jelentős, harmincegy éves korkülönbség okán is, a tekintélyéről már nem is beszélve, de utólag valahogy Öcsi maradt. Tényleg mindenki így ismerte, Öcsi vagy Öcsi bácsi – volt olyan futballistája is a magyar válogatottnak, aki tőlem tudta meg, hogy a legnagyobb magyar legenda a Ferenc nevet kapta a keresztségben… (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)

Akkor valamilyen máig is megfejthetetlen okból éppen a magyar válogatott szövetségi kapitányaként koptatta kissé a renoméját, az addigi két meccséből az egyiken a csapat a Népstadionban 2-0-ra kikapott Svédországtól, majd alig két héttel később 3-0-ra Oroszországtól, mindkét találkozó világbajnoki-selejtező volt, és el is dőlt, hogy 1994-ben sem leszünk ott a sportág legjelentősebb sporteseményén, függetlenül az utolsó körben Izlandon elért eredménytől – csak mellékesen, azon is vereséget szenvedtünk 2-0-ra Reykjavikban. Ez utóbbi előtt az MLSZ betett egy felkészülési mérkőzést Dublinban az írek ellen, és Puskás Öcsi erre a négy meccsre vállalta el a feladatot.
Puskás Öcsi az emlékeiből készült az írek ellen
A legkomolyabban mondva ő maga sem tudta, hogy miért mondott igent a felkérésre, ezt többször is hangoztatta a kinevezését bejelentő sajtótájékoztatón (amiről ide kattintva olvashat el részleteket), a mi történetünk szempontjából felesleges ezt részletezni. A lényeg az, hogy mentünk az ír fővárosba londoni átszállással 1993. május 27-én, gondoltam, kihasználom, hogy sorban kell állnunk, és a Nemzeti Sport kiküldött tudósítójaként szóra akartam bírni Öcsi bácsit. Megkérdeztem, mit tudott meg az írekről, mennyire részletesen készült fel belőlük, és a válasz lényege két szóban foglalható össze: semmit, sehogyan.
– Úgy harmincöt éve Spanyolországban játszottam ellenük – mondta.
– De a legutóbbi világbajnokságon, előtte az Európa-bajnokságon már látni lehetett őket. Mit tudnak? – erősködtem.
– Lehet, de én nem láttam őket – hangzott az egykedvű válasz, mire én feladtam. Kiküldött tudósítóból így lettem lényegében elküldött tudósító.
A Nemzeti Sport május 28-i számának a címlapján az állt, hogy Szedett-vedett csapattal a dublini jutalomjátékon, a szerkesztők azért gondolhatták találónak ezt ennyire kihangsúlyozni, mert a válogatott valóban tartalékosan kelt útra. Talán elég annyi, hogy a három akkoriban legtöbbre taksált magyar futballista, Détári Lajos, Kiprich József és Kovács Kálmán különböző okokból nem állt rendelkezésre. A keret pedig inkább összeverődött, mint összeállt, a sérülten érkező Répási László és Duró József helyére az utolsó pillanatban kellett behívni Hahn Árpádot és Orosz Ferencet. Ezt érdemes felidézni, mert jól jellemzi, a magyar futball történetének a legnagyobb labdarúgója szövetségi kapitányként hogyan volt kénytelen boldogulni.