Lipics Zsolt: Nem jó, ha megbélyegzik az embert

A baloldalnak nem tetszett, hogy a Jászai Mari-díjas színész is megpályázta a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói posztját.

Lipics Zsolt Jászai Mari-díjas színművész Forrás: Lipics Zsolt/origo.hu

A Jászai Mari-díjas színész harminckét éve dolgozik a Pécsi Nemzeti Színházban. A politika oldaláról mégis akadtak, akik nem vették jó néven, hogy Lipics Zsolt is megpályázta a teátrum igazgatói posztját, holott ő volt az egyetlen tősgyökeres pécsi pályázó. A baloldali városvezetés hangot adott a nemtetszésének, állítva, hogy személyében a kormány embere aspirál a pozícióra. Lipics Zsolt a szakmai bizottság támogatásával nyerte meg az igazgatói pályázatot, és végül a közgyűlés többsége is támogatta – írja az Origo.

A pécsi színház új igazgatója úgy véli: nem jó, ha megbélyegzik az embert, de nem foglalkozik az előítéletekkel. Fontosabb számára, hogy a város közönsége is megtapasztalja: a színház új művészeti vezetőjével, Vidákovics Szlávennel eltervezett magas színvonalú programjuk igazolja majd, hogy kinevezésével jó döntés született. A színész-direktor az Origónak adott interjújában eddigi pályafutását is felidézi, beszél családjáról, s még az is kiderül: van egy publikum által kevésbé ismert, örömmel gyakorolt civil szakmája is.

– Szokta említeni: ezer szállal kötődik szülővárosához, Pécshez. Felmenői mivel foglalkoztak a Mecsek alján?

– Édesapám, aki már két éve nincs közöttünk, hivatásos katonatiszt volt. Édesanyám nyugdíjas, korábban több cégnél is dolgozott adminisztratív feladatokban.

– Elfojtott álmaikat valósította meg, vagy más irányból érkező impulzusok vitték a színház világába?

– Általános iskolásként mindig szívesen csaptam rá a lehetőségre, amikor a tanárnő felajánlotta: valaki olvasson fel egy verset, vagy drámarészletet. Tetszett, hogy mások előtt szerepelhetek, jólesett a figyelem. A tanárnő is észrevette, ajánlotta, foglalkozzam komolyabban a dologgal. Attól kezdve sorozatban vettem részt versmondó és „szép magyar beszéd„ versenyeken. Rendszerint jó eredménnyel. Ezért választottam a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumot is, ahol mindig is támogatták – például szakkörökkel – a diákok művészi ambícióit. Harmadikos koromban a magyartanárnőm, Szederkényi Ervinné – a méltán híres Jelenkor című folyóirat főszerkesztőjének felesége –, megkérdezte: nincs-e kedvem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

– Sima út.

– Ahogy vesszük. Kapásból azt feleltem: nincs. Szerettem színházba járni, miközben tartottam a pályától. Tudtam, hogy sok a buktatója, a színész sosem lehet a maga ura. Úgy képzeltem, az lesz a legjobb, ha választok valamilyen civil szakmát, és amellett működöm majd pódiumművészként, vagy a helyi, regionális rádió alkalmi bemondójaként. De aztán a tanárnőm mellett mások is mondogatni kezdték: próbálkozzam meg a színészettel. Volt már színpadi múltam is, ugyanis Pécsen nagy hagyománya van a Nemzeti Színházon kívül működő egyéb társulatoknak – ilyen például a Kisszínház –, amelyeknél megfordultam már kisebb-nagyobb szerepekben. Eldöntöttem: nagyon komolyan felkészülök a Színművészeti felvételijére, s ha elsőre bejutok, akkor színész leszek. Ha azonban nem, akkor nem próbálkozom többé. Szerencsém volt, több ezer jelentkező közül egyike lettem azoknak, akik bejutottak.

Lipics Zsolt színművész
Fotó: Lipics Zsolt/origo.hu

– Akkoriban a felsőoktatásba bekerült srácokat egy évre elvitték katonának a tanulmányaik megkezdése előtt. Katonatiszt fiaként hol szolgált?

– Sehol. Kiderült, van egy szóra sem érdemes visszérproblémám, ami azonban még úgy is felmentést jelentett a katonaság alól. Nem bántam, hogy így történt.

– Az édesapja sem?

– Tudta, hogy szeretném elkerülni ezt a lehetőséget, megértette. A színészetet ellenben nem támogatta, maga is úgy gondolta: rendkívül kiszolgáltatott hivatás, amelyben igazgatók, rendezők szubjektív megítélésétől függ a színész sorsa. A szüleim féltettek, de amikor megvetettem a lábamat a pályán, már nagyon büszkék voltak rám.

– A főiskolán Kazimir Károly osztályába került. Milyen volt a kapcsolatuk?

– Erősen támogatott. Tizennyolc éves koromban vettek fel, még harmadévesen is én voltam az egyik legfiatalabb növendék a főiskolán. Rám fért a biztatás. Az osztálytársaim is nagyon kedvesek voltak, bár az első két év négy rostavizsgája előtt maguk is rettegtek a kirúgatástól.

– A fővárosban komfortosan érezte magát?

– Budapestet eleinte idegennek éreztem a méreteivel, nyüzsgésével. Aztán megkedveltem, például a törzshelyeinken zajló rengeteg kollegiális beszélgetés miatt. Mindenki figyelt a másikra, egymásra fókuszáltak a szempárok. Nem pedig a mobilok – hiszen nem is voltak még – kijelzőjére. Külön szerencsém volt, hogy harmadévtől a Katona József Színházban, egy igazi műhelyben tölthettem a színházi gyakorlatot.

A teljes interjú ITT olvasható tovább.