– Azt nem mondhatnánk, hogy egyik percről a másikra robbant be a köztudatba. Pontosan az ellenkezője történt: fokozatosan mutatta meg nekünk a tehetségét, lassan érett be a gyümölcs. Vagy nem jól gondolom?
– Teljesen igaza van. Mindig el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy olyat tegyek le az asztalra, amit teljes szívvel vállalhatok. És ha ezt mások is észrevették, az nagy dolog. Nekem dupla örömöt szerzett a Kossuth-díj, hiszen a közelgő születésnapom előtt kaptam meg. És mivel József Attilával egy napon jöttem világra, az április 11-i költészet napja nekem mindig aranybetűs ünnep.
És hadd említsem meg az őseimet is, kiváltképp az édesanyámat, akitől a hangomat és az éneklőkedvemet örököltem. Sajnos januárban itthagyott bennünket, nagyon fáj, hogy nem érhette meg a kitüntetésemet. De el kell fogadnom, hogy a Jóisten egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Hatalmas veszteség ért.
És ehhez társul a koronavírus-járvány, ami mindenkit lehúz a földre. Nos, egy ilyen reményvesztett, gyászos időszakban megkapni mások figyelmét, éppenséggel azt, hogy elismerik az eddig nyújtott teljesítményemet, az a lelkemet feltölti, röpteti, erőt ad.

Fotó: Módos Gábor
– Mit hozott a múltból? Meddig nyúlnak vissza a gyökerei?
– Felmenőim a Kisújszállás és a Dévaványa közötti tanyavilágban éltek. Édesapám és édesanyám plántálta belém a nagykunsági puszták szokásvilágát, a hagyományokat, és nekik köszönhetem a kunokra jellemző konokságot, a pozitív életerőt sugárzó kitartást is.
Annak ellenére, hogy kisgyerek voltam, amikor elköltöztünk Balatonszabadiba, sokat tudtam töltekezni az alföldi paraszti tradíciókból. Számomra olyan természetes volt az ének, mint a levegő. Az mindig van. Édesanyám magzati koromtól kezdve folyamatosan dalolt nekem, vagyis hát magának.
Az éneklés éltető-segítő erejének búrájában nőttem fel. Amikor az óvónéni felfigyelt a tiszta hangomra, sokáig mondogatta anyukámnak, hogy írasson be a zeneiskolába. De mivel ez számára nem volt különös dolog, nem nagyon foglalkozott vele, inkább nyelvtanulásra biztatott.