Szatmári András: Éremért mentünk és ezt teljesítettük

A tokiói ötkarikás játékokon a vívóversenyek során kardozóink kiemelkedően szerepeltek. Szilágyi Áron – immár harmadszor – győzött az egyéni versenyben, a Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András, Szilágyi Áron összeállítású csapat pedig a dobogóra lépve a bronzérmet vehette át. A magyar kardcsapat negyedszázad után hozhatott haza újabb olimpiai medált. Szatmári András az olimpia előtti kusza időkről, a tokiói változó hangulatról és a versenyek alakulásáról beszélt – olvasható a Szabad Föld cikkében.

– A riói ötkarikás játékok óta eltelt öt esztendőben túl sok minden történt, benne a koronavírus miatti csúszástól a kényszerű védelmi intézkedéseken át az olimpia körüli bizonytalanságig. Hogy élte meg mindezt?

– Főként az utóbbi másfél év tűnt nagyon hosszúnak. A felkészülésben, a ráhangolódásban hullámhegyeket és -völgyeket jártunk meg. Sokáig senki nem tudta, a halasztás után egyáltalán megtartják-e majd a versenyeket, sőt az utolsó pillanatban is megtörténhetett volna, hogy végül elmarad ez a felejthetetlen seregszemle. Hála és köszönet Japánnak és Tokiónak: a szigetországiak mindent elkövettek, hogy végül is nyugodt kö­rülmények között versenyezhessünk.

– Odakint hogyan teltek a napjaik?

– Miként idehaza is, alkalmazkodni kellett, ami mindenkinek egyformán nehéz volt. Nem csupán a maszkviselésre, a higiéniai szabályokra, a távolságtartásra gondolok. Amíg nem költöztünk be az olimpiai faluba, a szállásunkon mindenkinek külön szobája volt, de az összes esemény egy hosszú folyosón zajlott. Étkezéskor ki-ki átvette az elemózsiáját, és aztán bevonult a kuckójába megenni. Az egyhangú bezártságot az edzésekre oda- és visszautazás oldotta valamennyire. Mindenki tűkön ülve várta már a versenynapokat.

– Feszültebb volt a szokottnál?

– A versenyláz persze előjött, de az egyéni verseny előtt nem stresszeltem, inkább a csapatküzdelmek reggelén izgultam kicsit.

– Úgy indult el, hogy mindkét aranyérmet megcélozza.

– De hát egy világbajnok másképpen nem is gondolhatja! Mindent ennek rendeltem alá, mindent megtettem azért, hogy sikerüljön.

– Az olimpia előtti hónapokban a térdével bajlódott, az egyéni verseny során pedig a keze sérült meg. Mennyire tudja túltenni magát a „kellemetlenségeken”?

– Amíg az orvos engedi, nem törődöm velük. A kezemet elfagyasztották, azt mondták, nincs törés, vívtam tovább. Amúgy még mindig fáj.

– Az olimpiai faluban Szilágyi Áron, mint már annyiszor, ezúttal is a szobatársa lett. Jól kijöttek egymással?

– Nálam egy évvel korábban kezdett vívni, egyszerre nőttünk fel a Vasasban. Egyes időszakokban szinte éjjel-nappal együtt edzünk. Testvérként szeretjük egymást, ám vetélytársak lévén nem vagyunk a szó klasszikus értelmében barátok. Tiszteljük, segítjük a másikat, ami leginkább a csapatverseny során nélkülözhetetlen.

Mint szobatársak, tudom, mikor szeret olvasni, pihenni, relaxálni. Az összehangoltság mindkettőnknek fontos. Áron koncentrációs képessége kiemelkedő. Testközelből láttam a teljes napi programját, keléstől fekvésig. Úgy vélem, szüksége volt rám, jól kiegészítettük egymást, ami szerintem támogatta a harmadik aranyérme megnyerésében. S azt is megtapasztaltam: híres önfegyelme ellenére az érzelmei a csapatverseny során belőle is előbukkantak.

Borítókép: MTI