Minden idők leggyönyörűbb amerikai romantikus filmjét egy magyar ember rendezte

Legendás alakítások, szállóigévé vált mondatok, sokat utánzott gesztusok, sziporkázó humor és színtiszta hollywoodi romantika – nyolcvan évvel ezelőtt, 1942 novemberében mutatták be minden idők legnépszerűbb romantikus filmjét, a Casablancát. A Humphrey Bogart, Ingrid Bergman és Claude Rains főszereplésével készült film 1944-ben három Oscar-díjat nyert: a legjobb alkotás, a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendezés kategóriáiban. Utóbbi díjjal a budapesti születésű, korábban már négyszer (1939-ben két rendezéséért is) jelölt Kertész Mihály munkáját ismerte el az amerikai filmakadémia.

Noha szép számmal akadnak olyanok is, akik giccset emlegetve fanyalognak a Casablanca láttán,  népszerűségének és jelentőségének titka abban áll, hogy egyfelől tömény esszenciája a klasszikus hollywoodi filmek összes hatáskeltő mesterfogásának, miközben olyan, örök érvényű témát állít a középpontba, mint a szerelem és az arról egy magasabb célért való lemondás.

A szélhámosok, szerencsejátékosok és spiclik közegében, a második világháború idején a Vichy-kormány Franciaországához tartozó egzotikus marokkói városban, Casablancában – ekkoriban az USA-ba szóló vízumra váró menekülők találkozóhelyén – játszódó film műfaja: romantikus dráma. Csakhogy paradox módon a szerelem nem a beteljesedésével, hanem a boldogságról való lemondás által válik igazán magasztos érzéssé – a cinikus, de legbelül mély érzésű bártulajdonos Rick (Hunphrey Bogart) történetében az önzés kerül szembe az elengedéssel, amikor segít megszökni a nácik által üldözött Victor Lászlónak (Paul Henreid), annak ellenére, hogy László feleségében felismeri korábbi szeretőjét, Ilsát (Ingrid Bergman), akibe még mindig halálosan szerelmes. 

A Casablanca tehát a szerelemről való lemondáson, a belső és külső küzdelmen keresztül lesz az emberi tartás és férfi hősiesség filmtörténeti jelentőségű példabeszédévé – és ez az a küzdelem, amelynek láttán a korrupt Louis Renault kapitányban (Claude Rains) is megindulnak a magasztosabb emberi érzések.

A magasabb elveket (hazafiságot és erkölcsöt) az egyéni érdekkel (a szerelemmel) ütköztető Casablanca halmozza a hollywoodi kliséket – de hatása éppen ennek a halmozásnak is köszönhető: a klasszikus archetípusok és sztereotípiák a klasszikus görög drámák és eposzok magasságába emelik. Az olasz író, filozófus és eszmetörténész Umberto Eco 1995-ös esszéjében egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Casablanca „homéroszi mélysége” és töretlen népszerűséget eredményező hatása pontosan a film kliséhalmozó antológiajellegének köszönhető, valamint annak, hogy e klisék mesteri módon fonják körbe a teljes filmen átvonuló áldozat mítoszát. 

Fotó: Origó

Ugyanakkor a népszerűség szempontjából remekművet eredményező halmozott „hatásvadászat” korántsem volt teljesen szándékos: hiába a sztárszereposztás, az eredetileg felkért csúcsrendező William Wyler személye (aki helyett végül az Oscarral jutalmazott Kertész Mihály kapta meg a rendezői széket), a Casablancát gyártó Warner nem fűzött nagy reményeket a filmhez, csupán a Pearl Harbor elleni támadás után elkerülhetetlen hadba lépést követően, az egy évre jutó többtucatnyi alkotás között szerettek volna egy olyan filmet is készíteni, amely érzékletesen szól a közönséghez arról, hogy a fájdalmas áldozatok elkerülhetetlenek ugyan, de mert magasabb célt szolgálnak, megnyugtatóan meghozhatók lehetnek.

Olyannyira nem volt biztos a Warner (és a film producere, Hal B. Wallis) a dolgában, hogy a filmhez egy addig be nem mutatott, gyengécske színdarabot (Murray Burnett és Joan Alison: Everybody Comes to Rick’s) választottak alapműként, amelyen még a forgatás megkezdésekor is dolgozott a forgatókönyv megírásával megbízott –(később ugyancsak Oscar-díjat nyert – három író (pontosabban négy, de egyiküket fel sem tüntették a stáblistán, mivel csak három hetet dolgozott a szkripten). Sőt, a Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch alkotta írói stáb még a film híres zárójelenetének dialógusával is csak a forgatás napjára készült el, Ingrid Bergman visszaemlékezése szerint egészen addig nem tudta, hogy az általa alakított Ilsa vajon felszáll-e az Egyesült Államokba tartó repülőgépre.

Fotó: Origó

Ennek a forgatókönyvírói kapkodásnak különös módon egyszerre köszönhető a kliséhalmozás (azaz a rutinból felépített jelenetek és dialógusok), valamint a klisék mélyén megbúvó eredetiség (az idő szorításából következő, a rutinra épülő kreatív megoldások formájában); és nem csupán a forgatókönyv, de a rendezés esetében is. A korábban a Halálfejes lobogó, a Robin Hood, A Galahad kölyök, a Mocskos arcú angyalok vagy a Yankee Doodle Dandy című filmjeivel rendezői képességeit megcsillogtató Kertész Mihálynak ugyanis a cselekmény biztos ismerete nélkül egyszerre kellett rutinból dolgoznia, és olykor rögtönöznie (és ugyanígy az operatőr Arthur Edesonnak is) – ez a kettős munkamódszer pedig számos emlékezetes beállítást, hagyományokra épülő, de mégis egyedi színészvezetési megoldásokat (és persze: alakításokat) eredményezett, amely főként a reflektorok fényétől megtört ködös reptéri jelenetben csúcsosodott ki (ráadásul a reptéri jelenet afféle mennyei, „univerzális” keretet alkot a film kezdő képsorával, a forgó földgolyóval).

Sőt. Kertész Mihály rendezésének magabiztosságról és visszafogottságról egyaránt árulkodó mesterfogásai akkor válnak igazán egyértelművé, ha a Casablancát nem csak egyszer láttuk – többszöri újranézéskor derül ki például, hogy a híres bárjelenetben, amelyben Sam eljátssza a váratlanul betoppanó Ilsának a Rickkel közös dalukat, mire a megkeseredett férfi dühösen kiront az irodájából, és döbbenten veszi észre a töménytelen ital ellenére is elfelejteni képtelen nőt, hogyan építi Kertész egymásra a szerelmi csalódás érzésének legfájdalmasabb rétegeit, mesterien megalapozva a kémtörténetbe oltott melodráma mindvégig kitartott érzelmi feszültségének.

Márpedig a Casablanca ennek, a minden jelenetét végigkísérő szerelmi vívódásnak köszönhetően vált, ha művészi szempontok szerint nem is, de népszerűségét illetően mindenképpen a legnagyobb amerikai romantikus filmmé – s nyolcvan év elteltével is: mint az igaz szerelem, Kertész filmje is halhatatlannak tűnik.

Az eredeti teljes írás Minden idők leggyönyörűbb amerikai romantikus filmje, amit egy magyar ember rendezett címen az Origo.hu oldalon olvasható. 

Borítókép: A budapesti születésű Kertész Mihály munkáját Oscar-díjjal ismerte el az amerikai filmakadémia (Fotó: Origó)