„A bölcs ember a vizet szereti, az erényes a hegyvidéket” – hallható a filmben Konfuciusz egyik bölcsessége, amely arra hívja fel a néző figyelmét, hogy mindenki hibázhat és hibázni is fog, nem a hibázástól való rettegés teszi az embert bölccsé, hanem az, hogy mindenki szembe tudjon nézni a gyengeségeivel, a hibáit ki tudja javítani, sőt megfelelő önfegyelem kialakításával meg tudja akadályozni, hogy hibázzon. A film egy nyomozás története, de nem azon van a hangsúly, hogy történt-e gyilkosság vagy egy szerencsétlen baleset következtében halt meg a nő férje, hanem azon, hogyan marad meg a vonzódás hosszú távon egy férfi és egy nő között. A film noiros hangulatú alkotásban a nő mindvégig megtartja a titokzatosságát, és ez az egyik fő mondanivalója Park Chan-wooknak. A hétköznapi élet monotonitása közepette egy nőnek nagyon nehéz elérnie, hogy képes legyen némi titokzatosságra. A férfi ugyanis, aki szeret egy nőt, nem akar mindent tudni róla.
A modern ember, aki mindent lerángat a földre, aki mindent meg akar magyarázni, aki mindent alá akar rendelni a racionalitásnak, aki a spirituális gondolkodást száműzi az életéből, az mindent tudni akar a nőről is, és a modern nő is mindent megmagyaráz magáról a kapcsolatban a férfinak, így az élet minden területén elveszti a varázslatot. A modern ember így veszti el a nőt is, akit már igazán szeretni se tud, mert racionálisan közelít hozzá.
„Szeretnék az egyik felderítetlen ügyed lenni”– mondja a nő a nyomozónak a film egyik kulcsjelenetében. Addig, amíg ez a mondat elhangzik, azt gondoljuk, hogy egy filozofikus krimit látunk, egy olyan filmet, amelyben az életközépi válság, a modern ember magánytól való félelme áll a középpontban. És persze az, hogy a nyomozó fényt derítsen a bűncselekményre. Ám látjuk, hogy ez a nyomozó nem igazán tud semmire sem fényt deríteni, mert úgy gondolja, hogy az életnek nagyon sok narrációja van, és a sok magyarázat közül nem képes kiválasztani az igazit. Ezt veszi észre a nő is, aki azt tanítja meg a férfinak, hogy egy párkapcsolat spirituális oldalát figyelje, azt próbálja megértetni a férfival, hogy nem kell félni attól, ha lelki életet él. A nőt nem kell megfejtenie egy férfinak, mert úgyse képes arra, hogy megfejtse. Elegendő lenne, ha csak szeretnék egymást.
Park Chan-wookra jellemző, hogy nemcsak a valóság képeit mutatja filmjeiben, hanem vizualizálja a gondolatait is. Asszociációkat látunk, a valóság és a képzelet képei összekeverednek a filmben, amivel arra utal a rendező, hogy az életünk része az is, amit gondolunk, amiről álmodozunk.
Amikor arról beszél a nő a férfinak, hogy szeretne a felderítetlen ügye lenni, akkor nemcsak azt mondja, hogy a hétköznapi rutint épp a titokzatosság dobja föl, vagyis a párkapcsolat dinamikájának egyik motorja ez, hanem azt is sugallja, hogy vele is foglalkozzon olyan sokat, mint amilyen sokat a felderítetlen ügyeivel foglalatoskodik, a szó szoros értelemben éjt nappallá téve.
A férfi ugyanis nem igazán tud aludni, nem harmonikus, nem találja a helyét a világban. A film során viszont megtanulja, hogy olyanná váljon, mint a tenger. Nemcsak arról van szó, amiről Konfuciusz beszél, hogy kitartása és önvizsgálata révén minél bölcsebbé válik, annál harmonikusabb is lesz, hanem arról is szó van, hogy nem a szikla a legszilárdabb anyag, hanem a víz, mert a víz évezredek alatt képes arra, hogy még a kőkemény sziklát is kimossa. A filmművészetben a tenger hagyományosan a szabadság szimbóluma, így van ez ebben a filmben is. Ám soha nem lehet senki úgy szabad, hogy közben a másik embert bezárja szorongásainak várába. A férfi-nő kapcsolatban érdemes tehát meghagyni néhány felderítetlen ügyet. Erre tanít ez a furcsa, sodró erejű meditatív mű.
Borítókép: Jelenetfotó a filmből (Forrás: Mozinet)
