Húsz éve nincs közöttünk Papp Laci. Nem László – Laci. A Papp Laci. Egy ország szólította a keresztnevén. És ő egy országot emelt magával a magasba. Egy-egy parádés győzelme után minden magyar kihúzta magát: lám, milyen nagyszerű fiaink vannak, hová tartozunk! Kivételes ember volt – illetve nagyon is köznapi. Soha nem játszott sztárt, nem volt megírt forgatókönyve, előre gyártott mosolya. Úgy beszélgetett veled, mintha százéves cimborák lennétek, és ezt mindig szívéből tette.
Ellenfelei csak a ringben voltak – ellenségei sehol.
Ugyan mi újat lehetne írni Papp Laciról, hiszen már mindent tudunk róla. Az ökölvívás háromszoros olimpiai bajnoka, hivatásos Európa-bajnok, aki csak azért nem lehetett profi világbajnok, mert az akkori kommunista vezetés nem engedte megmérkőzni az aranyért. (Kezdő sportújságíróként, mint beugró „bokszszakíró”, sűrűn találkoztam vele meccseken, edzéseken. Előfordult, hogy szelíden megszorongatta a csuklyásizmomat: „Marhaságot írtál, Öcsi! A lengő és a horog az kettő.” Nem kértem bemutatót, igaza lehetett.)
Csak tanulni lehetett tőle. Tartást, humort, emberszeretetet. Mindazt, ami nélkül nem kerek a világ. Kő András írja a bokszkirályról szóló könyvében: „Kiválasztott volt. Mélyről jött gyermek, aki elhozta nekünk az aranyhegyet. […] Egyszeri és megismételhetetlen.”
Az Amerikai úti idegsebészeten láttam utoljára. Betegágyát teherlift hozta fel az emeletre, szeme nyitva volt, de a köszönésre már nem reagált. A nemzet hősét, aki ritkán volt padlón, leteperte a mindnyájunkra váró végzet.
Előttem mindig állni fog, karja a magasban.
Borítókép: Papp Laci, a bokszbajnok (Forrás: Facebook)
