„Magyarország területére az ukrán–magyar határszakaszon 5528 fő lépett be. A román–magyar szakaszon belépők közül 5290 fő nyilatkozott úgy, hogy Ukrajnából érkezett” – rendőrségi tájékoztató egy „átlagos” napon 2024 áprilisában. Az ukrajnai háború fájdalmas fotóit nézve az ember előtt markánsan kirajzolódik az is, milyen egy igazi menekültáradat. Sokatmondó és leleplező: menekülő asszonyok, apró gyermekek, idős férfiak. (Ez a tömeg nem cigarettázó, mobiltelefonozó huszonéves férfiakból áll. Ezek a menekültek mások, mint akiket délen, Szerbiánál mutatnak a tévében. Itt nincsenek életerős ifjak, zsebükben Soros-bankkártyákkal, eurószázas kötegekkel…)
Ezek itt, az ukrán határnál igazi menekültek. Elhagyni a hazát, talán örökre. Belegondolni is szívfacsaró.
Egy ideje sokat jár a fejemben, vajon most, hogy már magunk dönthetünk, hová költözünk, hol telepszünk le akár élethosszig, hányadán állunk a hazával? Dolgozik-e még bennünk, szülőföldet elhagyóban szemernyi is a honvágyból. Vagy már nyoma sincs, mert „megtanultunk” világpolgárrá lenni? Te boldogtalan menekült, hátadon batyuval, de sokszor emlegeted majd a fájdalmas-édes szót: haza. (Himnuszunk szerzője erről így ír: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága. Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”)
Hogy kinek a jobb? A sivár lelkületű száműzöttnek? Vagy kinek olthatatlanul él szívében a haza, s elszakadva tőle kínzó honvággyal birkózik egy életen át?
Nincs „átlagos nap” a határon. Csak dráma.
Borítókép: Mentőalakulatok tagjai egy orosz rakétacsapásban megsemmisült lakóház romjainál (Fotó: MTI/AP/Francisco Seco)
