Nem azzal van a gond, hogy megy az idő, hanem, hogy egyre sebesebben megy. Mint amikor a vonat kiindul az állomásról. Először lomhán gurul, majd amikor elhagyja az állomást, a város utolsó házait, meglódul, egyre vadabbul zakatol, száguld… Eleinte még élvezed a robogást, sőt a lehúzott ablaknál magad buzdítod a masinisztát: gyerünk, gyerünk! Aztán belefáradsz a száguldásba, álomba ringat a zakatolás, s mire fölébredsz, már nem is annyira izgalmas a sebesség. Ha tehetnéd, már fékeznél, de nem lehet, az idő, ez a kaján masiniszta nem hallgat rád, egyre csak robog.

Az öregedés, a rohanó idő nem hagyja békén a képzeletet. Kit ne foglalkoztatna? Móra Ferenc azt írja valahol, hogy az ember akkor öregszik meg, amikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amin valamikor a fogát csikorgatta. Biztosan így van, de azért lássuk be, a világ ezernyi problémája közül a szárnyszegett öregek sorsánál szívszorítóbb kevés akad. Az ő bánatuk, hogy velük már senki sem akar beszélgetni, őket már senki sem szólítja meg. Vagy ha mégis, válaszukra már nem kíváncsi senki. Egy amerikai pszichológus azt írja, hogy az öregség ellen nincs „gyógyszer”: egyetlen védekezés a kultúra. Úgy érti, az öregember a mindennapos létezéshez szükséges erőfeszítésen túl kísérelje meg, hogy mindennap mozgósítson az életrendjében és a tudatában egy-két szuszra való érdeklődést „magasabb tünemények” – olvasmány, művészet, zene – iránt. Igaz, ez sem fiatalít, de legalább megtölti a fásuló életet pillanatnyi feszültséggel.

Ilyesmin morfondírozom minap, hogy átbillentem a hetvenhatodikon. Aztán nagyot sóhajtva elcsoszogtam a számítógéphez betűt vetni.