Cigaretta és libidó

Az éppen most véget érő XX. század két nagy, Amerikában kibomló sikertörténete a cigaretta és a pszichoanalízis. Az első révén a dohányzás szertartásos, időt rabló tevékenységből a mindennapi élet részévé vált: elmosta a különbséget urak és parasztok között. Rohamosan támadt népszerűségére jellemző: az első világháború frontjain lázadásveszélyes hangulat alakult ki a csapatoknál, ha nem kapták meg a szokásos cigarettaellátmányt. Hasonlóképpen az emberek közötti egyenlőség elvét hordozta a pszichoanalízis: azt a vallási tételt, hogy mindenkinek lelke van, a gyakorlatban is igazolta, ráadásul az elemzést, mely addig egy, a történelem folyamán kialakult csoport, a felszentelt papok kiváltsága volt, „lehozta a földre”, s mindazok számára lehetővé tette, akik analitikus kiképzésen estek át. A pszichoanalízisnek, mely Sigmund Freud munkássága nyomán a XIX. század utolsó évtizedében terjedt el Bécsben, néhány év alatt valóságos kultusza lett Európában, s amikor a mester átlátogatott az Egyesült Államokba, utazása valóságos diadalmenet volt, majdnem olyan lelkesen ünnepelték, mint 1969-ben a Holdra lépett asztronautákat.Nem meglepő azonban, hogy mind a cigaretta, mind a pszichoanalízis nehezen gyűrte le a konzervatív közvélemény ellenállását. Ismeretes, hogy a cigarettázás szokását erkölcstelennek és kihívónak tartották, különösen a nők számára, nyilvános helyen. Még szigorúbb volt a pszichoanalízis elméletéről alkotott vélemény: fertelmes erkölcstelenség, zsidó métely, állati szemérmetlenség – ezek a jelzők egyáltalán nem voltak kirívóak a húszas, harmincas évek sajtójában. Jellemző, hogy az 1924-ben kiadott Larousse-ban az előbbiről még a következő, hagyományos szemléletet tükröző meghatározás olvasható: „finom papírba göngyölt dohány”. De a cigaretta létjogosultságát még így is elismerték a szótár készítői, ellentétben az utóbbival, hiszen sem a pszichoanalízis fogalmát, sem atyját, Freudot nem tüntették fel benne.De a cigaretta és a lelkekben való búvárkodás kapcsolata távolról sem olyan esetleges, mint mondjuk a babakocsié és a miseboré. (Nem is szólva az esernyőről és a varrógépről, amelyek találkoztak a boncasztalon, s ebből jött létre a szürrealizmus.) Ugyanis a húszas, majd a harmincas évek Amerikájában, ahol Freudot valósággal istenítették, az analitikusok komoly erőfeszítéseket tettek a dohányzás szokásának analitikus értelmezésére. Ennek során elméleteket dolgoztak ki a cigarettázás és a libidó kapcsolatáról, és terápiákat dolgoztak ki a leszoktatásra. Az analízis szempontjából ma sem mellékes körülmény, hogy dohányzik-e a páciens. Olvasóink okulására összefoglaljuk a cigarettázás olykor leküzdhetetlennek tűnő szokását magyarázó analitikus teóriákat.Lássuk a szokás kiindulópontját, amely nem más, mint a libidó, „das ist selbstverständlich”. Ez nem más, mint „a Freud által feltételezett energia, amely a szexuális ösztöntörekvés átalakulásainak szubsztrátuma”. Amúgy a libidó a latin nyelvben vágyat, kívánságot jelent, szexuális értelemben is. (Azoknak, akik ezt a jelenséget nem ismerik – lásd Bartók Béla örökbecsű művét, a Fából faragott királyfit -, érdemes megtanulni a szót, hogy ha netán mégis feltámad bennük a libidó, tudják minek nevezni.) Az analízis elmélete szerint a vágy kötődhet tárgyhoz (áthelyezés révén), célhoz (szublimálás által) és a szorosan vett nemi izgalomhoz.No mármost, a húszas évek analitikusai feltételezték, s nem is alap nélkül, hogy a cigaretta és a libidó között szoros kapcsolat van. A cigaretta, különösen, ha még kemény kartondobozba is csomagolják, tárgy, amelyhez a dohányos szorosan kötődik, maga a rágyújtás pedig célra irányuló tevékenység. Senkit sem lephet meg ezek után az sem, hogy a cigarettázás férfi és nő között erős szimbolikus tartalommal bír, s erősen erotikus jellegű tevékenység, amit a reklámok, még akkor is, ha kötelezően fel kell rajtuk tüntetni, hogy „a dohányzás káros az egészségre”, messzemenően hangsúlyoznak. A hirdetések, amelyeken rendre energikus, fiatal férfiakat – lásd: a borostás, acélos tekintetű, cowboykalapos Marlboro-man – és csábos ifjú hölgyeket ábrázolnak, hangsúlyozzák, milyen oldott és intim helyzet alakul ki két ember között, miután az egyik elfogadta, hogy a másik megkínálja cigarettával. „Lobbants lángra, édes!” Ez a megközelítés egyébként nem áll távol a mindennapi tapasztalattól, amelyet az ismert szólás örökített meg: „Mi a legjobb a világon?” A válasz: „Előtte egy konyak, utána egy cigaretta.”Az analitikusok különös figyelmet fordítottak a páciensek rágyújtási szokásaira, megszokott, naponta sokszor megismétlődő rituáléjukra. Ez valójában nem egyéb, mint a libidó szerveződése, mely a teória szerint „a részletösztön-törekvések egymáshoz viszonyított szerveződése, amelyet az egyik erogén zóna primátusa és a tárgyviszony egy specifikus módja jellemez.” Világos, mint a nap: az erogén zóna a száj, pontosabban az ajak, a tárgy a cigaretta. Az öngyújtó? Mivel 1905-ben, amikor megjelent Freud mester alapvetőnek számító, Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie (Három értekezés a szexualitás elméletéről) című munkája, ez a szerszám még nem terjedt el széles körben, a tudós analitikusok ma sem értenek egyet abban, hogy az öngyújtó az anális vagy orális szférához tartozik-e.A terapeuták mindenekelőtt abból indultak ki, hogy a cigarettázás regresszió, visszatérés az infantilis ösztönvilágba. A cigaretta szívása nagymértékben hasonlít a csecsemő szopási tevékenységéhez, következésképp azok a felnőttek hajlamosabbak a dohányzásra, akiket túl korán választottak el az anyamelltől, s most, utólag kívánják pótolni az elmulasztottakat, tudat alatti vágyuknak engedve. (Ez a teória, amely az Oidipusz-komplexust is „képbe hozza”, vitathatatlanul tetszetős. Sajnos valóságtartalmát meglehetősen nehéz igazolni, mert a felnőtt korú dohányosok között lehetetlen megtalálni azokat, akiket csecsemőkorukban mellmegvonással frusztráltak.)A cigarettáról való leszoktatás során a pszichológusoknak szem előtt kell tartaniuk, hogy a páciensek ragaszkodnak egyszer már megszokott libidópozíciójukhoz – vagyis hogy a dohányzás számukra örömöt jelent -, s attól félve, hogy ezt elveszítik, nem találnak ki helyette teljes értékű pótlékot. A terapeuta célja a kezelés során nem lehet más, mint hogy a páciens libidómegszállását leoldja a tárgyról, vagyis a cigarettáról, és új tárgyra helyezze át.Nem tudni pontosan, hány páciens próbált már analízisben leszokni a dohányzásról, s közülük hánynak sikerült. Az elmélet, hogy a dohányosokat nem rideg, racionális érvekkel hengerelik le – vagyis az ismert egészségügyi és gazdasági tromfokkal -, hanem a tudatalattijukban vájkálva győzik meg a cigarettázás értelmetlenségéről, körmönfont, de sok szempontból rokonszenves. Némiképp hasonlít a zseniális Karinthy Frigyes emlékezetes humoreszkjéhez, amelynek címe: A lebeszélő. Ez arról szól, hogy az osztálysorsjáték főnyereményének nyertesét egy pszichológus meggyőzi az élet céltalanságáról, és a szerencsés fickó másfél óra múlva kétségbeesésében kiugrik az ablakon.Említettük már, hogy nincsenek pontos adataink arról, hány pácienst sikerült az analitikusoknak leszoktatni a cigarettázásról. Azt sem tudjuk, hogy azok közül, akik nem dohányoztak, hányan szoktak rá, miközben a dívány fejénél egy fotelben ülve, úgy, hogy a páciens ne lássa az arckifejezésüket, a gyónásokat hallgatták. Ami e sorok szerzőjét illeti, bevallhatom, főként azért függesztettem fel megszokott, heti egyszeri analízisemet, mert a terapeuta, hiába kértem tőle, hogy ne tegye, mert ez modortalanság, az arcomba fújta a füstöt.