A jelenlegi sajtóviszonyok közepette Magyarországon több, alább részletezett ok miatt a közszereplők magánélete és személyiségi jogai szabad prédának mondhatók. A jogi szabályozás képlékenysége, éretlensége miatt nagyon sok múlik a sajtó önkorlátozásán és azon, hogy az egyes szerkesztők, újságírók vagy külsős publicisták kezét mennyire vezérlik etikai megfontolások. A helyzetet kitűnően érzékelteti a kérdésben a személyiségi jogok védelme terén változtatni hivatott lex Répássy fogadtatása. A törvénytervezet jogilag és alkotmányosan valóban vitatható, a nyilvánosságban mégis azok a vélemények váltak meghatározóvá, amelyek megalapozatlanul tettek egyenlőségjelet a lex Répássy és a lex Pokol közé. Továbbá primitív értelmezési technikákkal azt sulykolták, hogy a kormányoldal felszámolni szándékozik a sajtószabadságot, megfélemlíti az újságírókat, de legalábbis a kommunista korszakra jellemző öncenzúrára készteti őket. Mivel a törvénytervezet minden hiányossága és a kritikusok ferdítése ellenére a személyiségi jogokat veszi védelembe, a sajtószabadságra hivatkozó támadások azt a célt szolgálhatják, hogy igenis szabaddá tegyék az átjárást a személyiségi jogok és a magánélet – médiának megálljt parancsoló – határán.
A mostani kormányzati ciklusból több olyan politikai és sajtótámadás ismeretes, amely – vélt vagy valós elemekkel operálva – politikusok és közéleti személyiségek magánéletét vette célba. Kikezdték, olykor vulgáris stílusban Körmendy-Ékes Juditnak, az ORTT elnökének házasságát, Deutsch Tamás miniszter házasságon kívül született gyermekének ügyét és Lovas István jobboldali publicista házasságát. Ha más természetűek is, de ebben a körben említhetők a miniszterelnök elleni, de az édesapján, Orbán Győzőn keresztüli támadások is. Mindegyik eset külön-külön sajtóelemzésre érdemes, de helyszűke miatt most csak tömör kommentár erejéig tudok velük foglalkozni. Az ORTT elnökét női mivoltában igyekeztek nyilvánosan megalázni. Azzal a hétköznapi életből ismert módszerrel, amikor egy nővel szemben ellenérv híján az az egyetlen – még a feminizmus korszakában is zsigeri ellenszenveket kiváltani képes – eszköz, hogy módszeresen kétségbe vonják tisztességét. A Deutsch-ügy politikai, médiapolitikai tanulsága az, ahogyan valaki a tv2 vezetésében észbe kapott: az esti híradóban az addig megszokott dramatizáló stílusban, vezető hírként és a hírolvasó kaján mosolyával tálalták a történetet, amely a késő esti hírműsorból már kimaradt. Csak a csatorna képújságjában (teletextjében) volt olvasható egy udvarias hangvételű elhatárolódás. Véleményem szerint ebben a témában utóbb már sokat nyomott a latba, hogy mások a csatorna közismert és méltán népszerű személyiségét, Csisztu Zsuzsát is alpári módon kikezdték egy feltételezett privát videofelvétel közreadásával, miáltal a csatorna és a hozzá közel álló szellemi körök saját bőrükön érezhették a tisztességtelenség okozta fájdalmakat. (Még a „komolyabb” lapok közé tartozó, de a kormányoldallal szemben übermensch vulgarizmusra mindig hajlamos Magyar Narancs is megelégelte a dolgot egyik vezércikkében.)
Lovas István esetében viszont példátlan energiákat mozgósítottak a magát a magyar progresszió letéteményesének tartó szellemi elit lapjában, az Élet és Irodalomban. Több számban, óriási terjedelemben jelentettek meg olyan „leleplező” cikkeket Lovasról és még inkább magánéletéről, amelyek kétes eszközökkel és módszerekkel készültek. A megfigyelő hajlamos lenne azt mondani, hogy aki kardot ránt, kard által vész el, hiszen Lovas maga is büszke támadó stílusú publicisztikájára, és cikkeinek gyűjteményét a sokatmondó Jobbegyenes címmel látta el. De azért az ökölvívásnak is vannak írott és íratlan szabályai: övön alul nem ütünk, és nem harapjuk le mások fülét, mint Mike Tyson. Függetlenül attól, hogy Lovas milyen mértékben érdemesült szellemi ütlegre, balhorgokra, amit ellene elkövettek, az politikai tysonizmus.
Az Orbán-bánya sokadik „titkának” magánéleti vonatkozásait hadd világítsam meg egy aprócska részlettel. Emlékezetem szerint a Dunaferr vezérkarának lecserélése után közvetlenül még nem került napirendre az Orbán Győzővel kötött szerződés. Szokás szerint több verzió is napvilágot látott, egyebek mellett az, hogy belső, dunaújvárosi pártharcokkal magyarázhatók a személycserék: fideszes körökből valaki ezúton akar a város országgyűlési képviselője lenni 2002-ben. Valószínű, hogy ennek a verziónak a hírértéke és ütőereje kicsi lehetett, ezért kereshettek fogást a kormányfőn azzal, hogy Orbán Győzőt állították a középpontba. (Baloldali médiaelemzők a megmondhatói, hogy a kormány által még meg nem szállt, éppen ezért velejéig pártatlan és elfogulatlan kereskedelmi csatornák hírműsoraiban miért nincs hírértéke a volt menedzsment kft.-inek és az off-shore cégeknek…) Orbán Viktor miniszterelnöksége új fejezetet nyitott a magyar sajtó történetében: hivatalban lévő miniszterelnök gyermekkoráról és ifjúságáról jelent meg sorozat a legnagyobb példányszámú napilapban. A cikksorozatból tagadhatatlanul kiérződött a kimért és hűvös tárgyilagosságra törekvés, de szemmel látható volt a szándék, hogy a magánélet területére tolják ki a média mozgásterének határait a közjogi méltóságokkal szemben. A kormányfőről gyermekkorában készült, most előnytelennek tetsző fénykép közlése még vezető politikusokat is megkísértett. Az örökké progresszív Thürmer Gyula nyíltan is hangot adott a haladó erők által is gerjesztett suttogó propagandának, és lazán cigányozott egyet, ami kísértetiesen emlékeztet Antall József baloldali bírálói közül azokra, akik Antall halála előtt és után a nyilvánosság hétköznapi helyszínein, kocsmákban, vonaton, buszon és orvosi várótermekben zsidóztak…
A kormányoldalon nem ok nélkül emlegetnek kettős mércét. A nagy kérdés, hogy adott esetben Medgyessy Péter gyermekkoráról készül-e hasonló tényfeltáró riport, ha már Horn Gyula megúszta ezt a megtiszteltetést. Horn Gyula legitim miniszterelnöke volt a magyar demokráciának, de közjogi legitimitását 1956-os politikai múltja, még inkább múltjának kezelése kikezdte. Az azóta elhunyt Kubinyi Ferenc jól adatolt és dokumentált könyvben foglalkozott Horn politikai pályakezdésével és visszaemlékezéseinek valóságtartalmával. A könyvben látott napvilágot az a dokumentum is, amely kétségbe vonta Horn szavahihetőségét. A dokumentum aztán eltűnt. Sem Kubinyi, sem a könyv terjesztése ellen nem kezdeményeztek jogi eljárást. Ennek ellenére a hírértékre nagyon kényes és a BBC normáit szerfölött tisztelő magyar sajtó nagyobbik része rejtélyes okok miatt a lehető legnagyobb közönnyel viseltetett a téma iránt. Miközben a 168 Óra munkatársát pillanatok alatt megcsapta az ihlet, hogy foglalkozzon Eigner átvilágítóbíró 1956 utáni szakmai múltjával, amikor is az nyilvánosan megpedzette, hogy az országgyűlési képviselők között érintett van. Ha nincs kettős mérce, és a magyar sajtó nagyjából a nyugati média normái szerint működne, Horn Gyula úgy bukott volna meg, mint Kurt Waldheim. De az érdektelenség és a közöny falába ütközött bele a Horn ellen szélmalomharcot vívó Deport ’56 is, pedig Horn Gyula rendszeresen hangot ad annak, hogy bárkivel szívesen elbeszélget nyilvánosan 1956-ról…
Horn kapcsán kell szólnom a jobboldal felelősségéről is. Az előző ciklusban a radikális jobboldali sajtóban rendszeresen méltatlan, durva hangnemben támadták a Magyar Köztársaság legitim elnökét és miniszterelnökét. Az utcai rendezvényeken pedig felütötte fejét a tagadhatatlan uszítás („Munkát, kenyeret, Horn Gyulának kötelet!”). Véleményem szerint az 1998-as kormányváltás után Orbán Viktor médiaellenzéke pontosan ezt a stílust vette át. A nagy különbség azonban az, hogy 1998 előtt a jobbközép és a radikális jobboldali sajtó és politikai ellenzék között határozott és általában jól észrevehető stílushatárok húzódtak, most viszont a magát mérsékeltnek, balközépnek vagy liberálisnak tartó lapokat ellepte az 1968-as, újbalos ihletésű verbális agresszió. Míg a radikális és szélsőjobboldal erősen vonzódik ahhoz, hogy kártevőkhöz (csótány, féreg, rovar, termesz, bacilus, vírus) hasonlítsa ellenfeleit, az újbaloldali (balos) politikai kultúra stílbravúrjai közé tartozik az anyagcsere-folyamatokkal (székelés, vizelés), a végtermékekkel (szagok és foltok, vizelet, széklet és annak halmazállapotai), valamint a szexualitással (férfi és női nemi szervek, közösülés, önkielégítés, váladékok) való példálózás. Néhány baloldali és liberális közíró, köztük egykor jó nevű tudósok révén az ellenzéki sajtóban legitimmé, magától értetődővé és mi sem természetesebbé vált az obszcenitás és a vulgarizmus. A közszereplők magánéletének megszentségtelenítése szempontjából ennek az a jelentősége, hogy lerombolja a morális gátakat és felszabadítja a gátlásokat. A vulgáris közbeszéd áldozatai szabad prédává válnak, akiknek személye és magánélete semminemű tiszteletet nem érdemel. (Ha az intimitásnak nincs határa a nyilvánosságban, mi védheti a „magánt”?)
Bizonyos mértékig meg tudom érteni azokat a liberális emberi és állampolgári jogi megfontolásokat, amelyek még a „náci beszéd” szabadsága mellett is érvelnek, de ez a „szabadság” áttételesen is veszélyezteti a polgári nyilvánosságot. Azzal, hogy közvetve legitimmé teszi a „komcsi beszédet”. És lehet, hogy a náci beszéd – liberálisnak mondott – védelmének éppen ez a célja. Ha ugyanis jogilag nem vagy csak minimálisan szabályozható az állampolgárok közbeszéde, az igazságszolgáltatás pedig nem korlátozhatja azt, ám a közbeszéd morálisan mégis minősíthető és elítélhető, akkor masszív definíciós hatalom alakulhat ki. Mert mindig voltak, vannak és lesznek olyanok a baloldalon, akik lelkiismeret-furdalás nélkül bárkiről megállapítják, hogy náci, fasiszta, nyilas, szélsőjobboldali, fehérterrorista, antiszemita, soviniszta, nacionalista, reakciós, imperialista, revizionista, trockista, titoista, kém, burzsuj, kulák, ellenforradalmár, nép ellensége stb. Ahogy tették azt a kommunisták és mások 1945 vagy 1956 után. (Márai Sándor kiadott naplójából is kimaradt az, hogy a baloldalon most ünnepelt Márai elpanaszolja, miként fasisztázták le őt 1945 után.) A magyar fasisztáknak és reakciósoknak Márai Sándortól kezdve Orbán Viktoron át hosszú névsoruk van a komcsi beszédben. Ahogy a vulgarizmus legitimálja a komcsi beszédet, úgy a komcsi beszéd viszonozza azt azzal, hogy a politikailag nácinak, fasisztának stb. titulált emberek sem érdemelnek minimális tiszteletet. Velük szemben ezért megengedett a gyűlölet, a megvetés, őket meg lehet alázni. Sőt likvidálni kell őket. Miért éppen a magánéletüknek lenne szentsége? Ahogy a náciknak és a fasisztáknak, úgy 1945 után a kommunistáknak is ez volt a verbális és társadalom-lélektani fegyverük.
A liberálisnak mondott, 1968-as újbaloldali radikalizmus ezt a mentális örökséget hagyományozza át a polgári rendszerváltozás után a liberálisnak mondott sajtóban. (Ezért tanácsos nagyon is komolyan venni a „nulla toleranciának” a Haider elleni tüntések során újból előkerülő jelszavát.) A magyar helyzet érdekessége, hogy Heinrich Böllnek a szenzációhajhász jobboldali bulvársajtóról írt műve, a Katharina Blum elvesztett tisztessége a hetvenes évektől szinte biblia volt a baloldali értelmiség számára, akiknek a szemében a szintén jobboldali Springer-konszern jelentette a média antikrisztusát. Most viszont Magyarországon a bulvársajtó inkább baloldali, és politikai téren stílusban, retorikában, érveléstechnikában, tematizálásban nagy hasonlóság van a „komolyabbnak” mondható és az angolszászoknál a sensational jelzővel illetett bulvárújságírás között. A bulvársajtó filozófiája, hogy az állampolgárnak (olvasónak, nézőnek) a legelemibb joga a közszereplőkről a lehető legtöbbet megtudni, nekik pedig kötelességük az ilyen állampolgári igényeket kielégíteni, remekül egészíti ki a politikai ellenfelek magánéletét is tényfeltárni kész és monomániásan a sajtószabadság lábbal tiprására hivatkozó baloldali újságírást.
Akiket riaszt napjaink magyar sajtója és a kommunisták háború utáni kommunikációs technikája között vont párhuzam, azok olvassanak Szabad Népet és korabeli országgyűlési jegyzőkönyveket. Elméletileg azonban sokkal termékenyebb Peter L. Bergernek és Thomas Luckmannak a megsemmisítésről (nihilizációról) kialakított koncepciója: a nihilizátorok meghatározott értelmet adnak mindennek, más értelem vagy értelmezés nem lehetséges, ami nem fér bele a valóságról és az érvényességről kialakított képbe, azt minősítésekkel, lealacsonyítással, normán kívül helyezéssel semlegesítik. Sajátos módszer a komolytalanná tétel, amire a magyar sajtó komolyan gyermekded példákkal szolgál. A politikai ellenfél nevének kisbetűvel és egybeírásától (sasváriszilárd), az olykor rögeszmésen ismételgetett csúfolkodásig („fiúk”, Országblamázs Központ, Ijesztő Silányság Minisztériuma – ISM) bezárólag. Meglehet, az ötletgazdákat csak az ebben a játékban verhetetlen Agyas Bubu miatti sárga irigység eszi, mosolyt fakasztó infantilizmusuk azonban alkalmas arra, hogy elfedje a lényeget: az obszcenitással, vulgarizmussal és komcsi beszéddel elegy magánélet-feltáró újságírás a politikai nihilizáció megnyilvánulása.
A szerző politológus
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
