Egy médiapárt tündöklése és (várható) bukása

Február elsejétől kezdve új értelmezést kap minden olyan tény, amely az elmúlt egy évben a szocialisták és a szabad demokraták esetleges választási együttműködésével kapcsolatban elhangzott. Ezen a napon jelentette be a két párt szombathelyi szervezete, hogy az áprilisi parlamenti választásokon közös jelölteket indítanak a szabad demokrata Hankó Faragó Miklós és a szocialista Szűcs Gábor személyében. Ugyanakkor két másik, korábban már megnevezett jelöltet kölcsönösen visszaléptetnek. A cél a minél sikeresebb szereplés. Ez eddig rendben: végül is mi rossz van abban, ha két ellenzéki párt összefog egymással? Nyugodtan mondhatnánk, hogy semmi, ha nem bújna meg a háttérben néhány figyelemre méltó összefüggés.
Itt vannak mindjárt a közvélemény-kutató intézetek felmérései, amelyek egybehangzó állításai szerint a szabad demokraták immár huzamos ideje az ötszázalékos küszöb alatt tartózkodnak. Nem segített rajtuk semmi: hiába emelték a pártelnöki székbe Demszky Gábort, hiába taszigálták újra és újra a kamerák elé Göncz Árpádot, a párt népszerűtlensége jottányit sem változott. Ugyanezen a szinten maradt a megítélésük Kuncze Gábor visszatérése után is. A nemrég közröhejbe fulladó párt party, illetve a normális ember gyomrában émelygést keltő plakátok és Orbán-hasonmások pedig lassacskán előrevetítik, hogy a Vágvölgyi B. András–Geszti Péter tervezte infantilizmus sem lesz elég többre, mint hogy néhány újabb szög kerüljön a párt képzeletbeli koporsójába.
Az elmúlt másfél év elnökváltásai után minden alkalommal megfigyelhető volt az, hogy a vezércsere utáni hetekben felszökött az SZDSZ népszerűségi indexe a biztató nyolc százalékra. Ez azonban csak addig tartott ki, amíg a szavazóik egy része fel nem ismerte, hogy az egymást csereberélgető pártkorifeusok fogadkozásai a tíz százalékról és a mérleg nyelve szerepéről nem jelentenek többet közönséges szemfényvesztésnél. Ez minden esetben a lassú visszacsúszáshoz vezetett, abba a veszélyes régióba, amelyik már két rendszerváltó pártot, a KDNP-t és az MDF-et is elnyelt 1998-ban. Annak a választásnak ugyanis az volt az egyik legfőbb tanulsága, hogy a választópolgárok nem fognak törpepártokra szavazni, ha a kínálatban nagy párt is szerepel. Akkor a Fidesz és némileg kisebb arányban a kisgazdapárt szívta fel a jobbközép voksokat, és ha emlékezünk, mindkét párt szép számmal sorakoztatott fel a jelöltjei között egykori kereszténydemokrata és MDF-es politikusokat, nem beszélve az őket támogató jobbközép értelmiségi elitről.
Ebben az ötszázalékos régióban ma a szabad demokraták vesztegelnek. Egykor legendásan elkötelezett és öntudatos holdudvaruk ma már a szocialista pártrendezvények törzsvendége. Az MSZP jelöltlistáit böngészve az is szembetűnő, hogy 1998-hoz képest némileg nőtt a liberálisként számon tartott politikusok száma a biztos befutó helyeken, ami akkor is tény, ha az országos lista élmezőnyében még mindig Grósz Károly egykori asztaltársasága terpeszkedik. Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltté állításánál pedig biztosabb garanciát nem kaphat egy vérbeli Heti Hetes-rajongó arra, hogy egy esetleges MSZP (–SZDSZ)-kormány minden korábbinál liberálisabb lesz. Ez az elmúlt hónapokban egyre érezhetőbben beindította a „migrációs” folyamatot a liberális szavazótáborban, aminek a végeredménye mi más lenne, mint a szegfűs embléma melletti körbe elhelyezett kis keresztek sora.
Adódik azonban egy újabb kérdés: miért nem taszította mélybe az MSZP egykori szövetségesét? A Fidesz legyőzéséhez nélkülözhetetlen szavazatmaximálás logikája azt diktálta volna, hogy a szocialisták szívják el a maradék szavazótábort is, csábítsák el a még épkézláb jelölteket (Veér András mellett még akadnának néhányan), győzzék meg az SZDSZ-t mesterséges lélegeztetéssel életben tartó sajtómágnásokat és közvélemény-formálókat, hogy hagyjanak fel egykori kedvencük támogatásával. Nos, az MSZP nem ezt tette. Ugyanolyan kitüntetett rokonszenvvel mosolyogják körbe a megélhetési bűnözés szellemi atyját, mint ahogy szó nélkül tűrték Demszky Gábornak a brazil szappanoperák színvonalán végrehajtott különutas politizálását is (amelyről persze éppen az Élet és Irodalom írta meg, hogy soha annyi telefonbeszélgetés nem volt a két pártelnök között, mint akkoriban). Szó nélkül tűrték, mert egyvalamivel ők is tisztában vannak: a párt itthoni legitimitásához, a nemzetközi baloldal támogatásához szükség van az SZDSZ-re, mint egyfajta fügefalevélre. Szükség van rá, mert bármennyit fáradozott Kovács László, hogy civilizálja, azaz horntalanítsa az MSZP-t, bármennyire igyekezett elhajtani az MSZOSZ őskövületeit a jelöltlisták környékéről, Medgyessy Péter és a „harmincöt szakszervezet” elnevezéssel illetett megélhetési érdekvédők legutóbbi demonstratív megállapodása mégiscsak arra utal, hogy a szocialista párt liberalizálása igazából csak a felszínen sikerült.
A mélyben ma is ott rejlik a kádárista mentalitás: a paternalista állam, a munkásőrkultúra és a háromhatvanas kenyér iránti mérhetetlen vonzalom, nem beszélve a helyenként xenofób, rasszista beütésekkel tarkított gondolkodásmódról, ami viszont összeférhetetlen egy valódi, nem csupán jelszavaiban liberális szociáldemokrata párttal. (Ez utóbbiról annyit, hogy ha valaki beül egy átlagos MSZP-szimpatizánsokból álló társaságba, bízhat benne, hogy előbb-utóbb előkerül az „Orsós Viktor” névösszetétel, valamint a cigányok és a homoszexuálisok szidalmazása). Itt a probléma gyökere: Horn Gyula áporodott, cigarettafüstös hangulatú nyugdíjasfórumaira és a nyilvános papgyalázásra éppúgy szükség van, mint a hazai munkavállalókért folytatott románellenes hisztériakampányra vagy az évtizedek óta megoldatlan egészségügyi problémák demagóg szólamokkal való felemlegetésére. Az a réteg, amelyikben még bővítheti az MSZP a szavazóbázisát, csupán erre fogékony, és ezt a sajátos posztpártállami nyelvet érti meg.
Ez ma az MSZP: egy félig-meddig neoliberális, itt-ott meciarista konglomerátum, kádári beütéssel, miközben a felszínen ott ragyog a még meg sem száradt, festékszagú szociáldemokrácia. Ahhoz, hogy ezt a látszatot fenntartsák, nélkülözhetetlen az SZDSZ egykori holdudvarának támogatása, amelyik persze igazából mindig megvetette, csekély példányszámú Soros-közlönyeiben rendre le is bunkózta az MSZP szavazóit, a több esetben trágár, obszcén jelzőkkel illetett Horn Gyuláról nem is beszélve. De azt se feledjük, hogy ezek a chartás gyökerű ultrademokraták a mai napig jobban utálják a katonabéláknál és a bajaferkóknál a jobboldali pártokat és ezek értelmiségi támogatóit. Akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy az urbánus álláspont mellett néha a népi gondolatot is szerették volna hallani a rádióműsorokban vagy olvasni az írott sajtóban.
A holdudvar ma retteg. Szellemi tekintélyük olvadóban, érveik lepattannak a Fidesz–MDF-szövetség páncéljáról, kedvenc rendszerváltó pártjuk pedig egyre inkább egy belterjes asztaltársasággá vált. Ha az SZDSZ nem éri el az öt százalékot, nemcsak egy párt bukik meg, de az ezredforduló egyik nagy vezéreszméje is, amelyik azt hirdette, hogy nemzeti retorika és atyáskodó állam nélkül is van élet Magyarországon. Nos, ne kerteljünk a válasszal: a föntiek nélkül nem működik az ország, éspedig azért nem, mert ezer évig ilyen volt, és tetszik, nem tetszik, ilyen is marad talán újabb ezer évre.
Az SZDSZ további parlamenti jelenlétéhez garancia kell, s ezt az egyéni választókerületekben remélt győzelmek jelenthetik. Az, hogy a legendásan verhetetlen Kuncze Gábor–Kis Zoltán páros ismét nyerni fog, valamint masszív MSZP-támogatással befutó lehet még néhány helyi potentát és félig-meddig már ma is a szocialistákhoz besorolható polgármester. Lehet találgatni: Szombathely után Jászberény vagy Szigetszentmiklós következik a visszaléptetések sorában? Esetleg Veszprém, Gyöngyös, netalán Józsefváros vagy Kalocsa? Az sem lesz meglepő, ha az az MSZP, amelyikben eddig egyetlen országos listás hely kiosztása is komoly egyeztetéseket követelt, hirtelen megvilágosodik majd, és a jelöltjeit kezes bárányok módjára kezdi el visszaléptetni. Az ok pedig nem a győzelmi esélyek növelése lesz, mint a Fidesz–MDF-szövetségnél, mert akkor nem cáfolták volna még egy hónappal ezelőtt is a közös jelöltek tényét. A mélyben más motivációk bújnak meg: az utcai gerillák gyülekezetévé süllyedő SZDSZ-t meg kell mentenie az MSZP-nek, mert ha nem teszi, a továbbiakban aligha számíthat a „véleményformálók” támogatására.
Enélkül pedig baloldali párt nálunk soha nem létezett, és nem fog létezni a későbbiekben sem.