Fontoljuk meg jól, mit veszíthetünk

A választási kampány finisében egyre nehezebb eligazodnunk, ha eddig nem tudtuk eldönteni, kire, melyik pártra adjuk voksunkat április 7-én. Mit vegyenek figyelembe, akik ma még bizonytalanok, és józan mérlegelés, észérvek alapján készülnek dönteni ama napon. Minden egyes szavazat számít! Lebegjen szemünk előtt a 2000. évi választások példája az USA-ban: egy 250 milliós országban a végeredmény csupán néhány száz szavazaton múlott!
Ne szavazzunk újonnan alakult kis pártokra. Hangoztasson bármily rokonszenves jelszavakat, hirdessen bármennyire szívhez szóló programot egy újonnan alakult párt, érdemes elgondolkodni azon, hogy mindez miért csak a választási kampány idején jutott eszükbe? Miért nem két-három évvel korábban? Tudnunk kell azt is, hogy míg a parlamentbe jutás ötszázalékos küszöbét elérni irgalmatlanul nehéz, egy százalék viszonylag könnyen elérhető. Márpedig minden, legalább egyszázalékos parlamenten kívüli párt a következő négy évben állami támogatásra jogosult. Pontosan annyira, amennyi a vezérkar számára „tisztes”, garantált bevételt biztosít…
A nagy pártok mindegyike volt már kormányon. Várható viselkedésüket így előző kormányzati cselekedeteik (és cseleik…) és nem választási ígéreteik alapján ítélhetjük meg (ide sorolható a hajdan „nagy”, mára kicsivé zsugorodott SZDSZ is).
Kinek, mire érdemes tehát figyelnie?
A lakosságnak például az MSZP miniszterelnök-jelöltjének olyan kijelentéseire, miszerint „az energia árát meg kell fizetni”. (Az SZDSZ-es Békesi László meg egyenesen a magas bérek miatt aggódik…) Magyarul: drasztikus gáz- és villamosenergia-áremelésre számíthatunk, ha ők győznek. Ne higgyünk ezzel kapcsolatban a „rászorulók megsegítése” című szólamoknak sem: ’94–98 között a külföldiek kezére privatizált energiaszolgáltatók a „piaci” energiaárak révén tetemes többletbevételre tettek szert, ebből kevesebb mint öt százalékot fordítottak – kemény reklám- és médiatámogatással – a szegények „megsegítésére”. Egy – gyanús magánügyleteiről elhíresült – bankár miniszterelnök-jelölttől és a nemzetközi nagytőke igényeit gátlástalanul kiszolgáló pártjától a jövőben sem várhatunk ennél többet!
A nyugdíjasoknak: ne arra, hogy – állítólag – ennyi meg annyi milliárdot vett el tőlük a jelenlegi kormány. Mihez képest? Kitől? A kisnyugdíjasoktól, akiknek differenciált nyugdíjemelése ellen szavazott az MSZP? Vagy azt a 2001. évi zárszámadást is leszavazta, amelyik újabb öszszegeket fordított a nyugdíjemelésre? Gondolja meg jól mindenki, mire számíthat egy újabb MSZP-uralom esetén. Legjobb elővenni nyugdíjszelvényünket, és kiszámolni ceruzával, papíron, hogy mennyit emelkedett juttatásunk 1994 és ’98, illetve 1998 és 2001 között az inflációhoz képest!
Arra sem árt emlékezni, hogy kik tiltakoztak leghevesebben a gyógyszerárak megfékezése ellen. Vélhetően nem a 9-10 millió fogyasztó – köztük vagy hárommillió nyugdíjas… De még csak nem is annyira a multinacionális gyógyszergyártók (akik, mint kiderült, egyes készítményeket itt drágábban adtak, mint Nyugaton!), hanem, mily érdekes, MSZP/SZDSZ-es politikusok, „szakértők” és média-pártfogóik/pártfogoltjaik. Nos, akkor ki mellett áll az MSZP/SZDSZ?
Munkavállalók: ép ésszel nemigen állítható, hogy a minimálbér drasztikus emelését az említett ellenzéki urak, netán a tőlük látványosan független MSZOSZ (kiknek képviselői sorra az MSZP padsoraiban ülnek) harcos vezérei kényszerítették ki. Jól tudjuk: ennek az ellenkezője történt. Kiknek az érdekeit képviseli tehát az MSZP és az MSZOSZ? Új keletű ígéreteik ugyanúgy üresen puffannak, mint riogatásaik (szabad szombat elvétele, 23 millió román munkavállaló beözönlése stb.). ’94–98-ban mi akadályozta őket, hogy megtegyék mindazt, amivel most hitegetnek?
Vállalkozók: az utóbbi három, három és fél évben létesült csaknem negyedmillió új munkahely: csak nem a stagnálás, netán a gazdasági visszaesés jele? A tb-járulékok is csökkentek, a vállalkozói adók sem növekedtek. Az sem hátrány talán, hogy a magyar autópályákat magyar és nem például francia fővállalkozók építik. Érdemes továbbá összevetni a ’94–98 közötti hitellehetőségeket a Széchenyi-terv által nyújtottakkal!
Egyetemisták, főiskolások: bár ’95-ben, amikor a tandíjat bevezették, a mostani hallgatók legfeljebb a középiskola padjaiban ültek, annak eltörlésére viszont már (’98. szeptember) emlékezhetnek. A diákhitelre (havi 21 ezer forint, amit eddig több mint 70 ezren vettek igénybe) még inkább. Nos, ha az előző kormány maradt volna, ma akár ugyanennyit fizethetnének is – tandíjként! Ez nem üres riogatás: a tandíj bevezetésekor annak folyamatos emelését is kilátásba helyezték. Azóta csaknem hét év telt el. Ne legyenek illúzióik: ha a jelenlegi ellenzék nyer, ellehetetleníthetik a diákhitelt (emlékezzünk: ezt tették a kárpótlással is!), és bevezethetik ismét a tandíjat. No nem havi kétezret. Ismerjük a tetszetős, ám velejéig hamis érvet: a tanulásért, diplomáért ugyanúgy fizetni kell, mint a virsliért a hentesnél… Ez jelenthet sok tízezret is havonta – mínuszban! – a jelenlegi állapothoz képest. Ha másért nem: ezért is érdemes élni szavazati jogukkal…
Mezőgazdaságból élők, gazdálkodók, falvak népe: rengeteg még a gond és a jövőre tekintve is sok a kérdőjel. De ez legalább félszázados terhes örökség, jelentős részéért nem a jelenlegi, de még az előző kormány sem felelős. Bár – emlékezzünk – utóbbi arra készült, 300 ezernyi aláírást félresöpörve, hogy korlátlan termőföldvásárlást engedélyez bel- és külföldi befektetők (vigyázat: nem gazdálkodó magánszemélyek!) részére. Ha ez bekövetkezik, mára már azt a maradék termőföldet is kihúzták volna, bagóért, törvényesen és… örökre a lábunk alól, ami a korábbi, törvénytelen zsebszerződések után megmaradt. A jelenlegi kormány ezzel szemben mindent megtesz (földtörvény, állami földalap, zsebszerződések felszámolása), hogy ennek útját állja. Kárpótolja a korábban kisemmizett külsőüzletrész-tulajdonosokat: több mint 150 ezer családról van szó! Kedvező hitelekkel segíti a családi gazdaságok megteremtését. Mit ígérnek ezzel szemben a kormányváltást harsogók? Jól hangzó, de gondosan titkolt jelentésű „modernizációt”, a mezőgazdaság „rendbetételét”. Utóbbiról már van némi fogalmuk a mezőgazdaság szocialista átszervezését és hasonló rendbetételeket az elmúlt fél század során sorozatban elszenvedőknek.
Családok, gyermekeket nevelők: ha van társadalmi csoport, akiket legkevésbé kell emlékeztetni a jelenlegi és a négy-hat évvel korábbi helyzet gyökeres különbségére, ők azok. A vak is láthatja, mi a jobb: gyes és családi pótlék alanyi jogon, vagy (könnyen kijátszhatóan) jövedelemhatárhoz kötve? Gyed vagy annak eltörlése? Gyermekek utáni adókedvezmény, vagy adóval is büntetett gyermekvállalás? Lakáshitel 20-30 százaléknyi uzsorakamattal, vagy 3-6 százalék kamat, plusz ezzel járó adókedvezmény? Egy esetleges kormányváltással ők veszíthetik a legtöbbet! Ne feledjük: a Bokros-csomag a családokra sújtott le a legkeményebben. És ismét: ne legyenek illúzióik. A kormányváltásra gyürkőzők győzelme a kedvezmények nagy részének eltörlését fogja jelenteni. A forgatókönyv készen áll. A nem is túlságosan burkolt célozgatások („nem tudjuk még: mekkora kötelezettségeket vállalt a jelenlegi kormány”, „válságkezelésre lesz szükség” stb.) világos üzenetet hordoznak. Pillanatokkal a kormányváltás után kiderülne: a gazdasági-pénzügyi helyzet sokkal rosszabb, mint gondolták, őket félrevezették stb., „ezért a gazdaság teljesítőképessége nem bírja el, hogy…” (itt következne a szociális nyirbálások felsorolása). Ahogy megtették ezt 1994–95-ben. Ha az utóbbi évek gazdasági fellendülését a mostanában újra felmagasztalt Bokros-csomag alapozta meg – ahogy állítják az MSZP/SZDSZ szuperszakértői –, akkor világos a teendő: újabb fellendülést újabb megszorító intézkedésekkel lehet elérni. Már az elemi logika is azt diktálja: a jelenlegi kormánynak, amennyiben további négy évre bizalmat kap, nem lehet efféle hivatkozási alapja szociális megszorítások bevezetésére. Ők ugyanis nem mutogathatnak bűnbakként előző önmagukra.
Befejezésül még pár szót a kormányváltásra tábort bontók imamalomként szajkózott néhány témájáról.
A médiát a kormány „maga alá gyűrte”, megszállta, elnyomják az ellenzék hangját. Furfangos elnyomás, meg kell hagyni, amikor ezektől a vádaktól visszhangos minden hullámhossz a nap 24 órájában, ezt bizonygatják a nagyokos sajtóelemzők! Az emlékezetkiesésben szenvedőknek idézzünk hát fel egy-két momentumot a média és hatalom, média és kormányzati beavatkozás címszavakhoz, anno 1994… Közvetlenül a választások előtt Horn nyíltan megfenyegeti a Magyar Rádió akkori vezetőségét, és megtorlást helyez kilátásba az MSZP hatalomra jutása esetére. Előbbiek pechjére ez be is következik. Az Országház falai még a kormányesküt visszhangozzák, amikor az MTV-ből kirúgják a Híradó teljes stábját és „cinkosaikat”. Hasonlóan alapos a tisztogatás a rádiónál. A nyomtatott sajtóban megszüntetik az ellenzékiség hangját: elhallgattatják a Pesti Hírlapot, a Pest-Megyei Hírlapot, a Heti Magyarországot, később az Új Magyarország című napilapot is. A Magyar Nemzet környékén pedig feltűnik az MSZP-s Hajdú János. Már tervezi az új lapot. Íme: így kell független médiát teremteni! Nem lenne ez most sem másképp.
Státustörvény, határon túli magyarság. Arról, hogy valaki a trianoni diktátum következtében határon túli státusba került, körülbelül anynyira tehet, mint ha cukorbetegség tört volna ki rajta. 80 évvel ezelőtt Nagyvárad épp annyira volt román város, mint ma Debrecen. A keleti régióban élőknek nem árt felidézni: 80 évvel ezelőtt komoly esély volt arra, hogy például Debrecen is Nagyvárad sorsára jusson. Hasonlóan, Pécs városa és Baranya szerb megszállás alatt volt, a szerbek – a csehekkel legnagyobb egyetértésben – közös cseh–szerb határt követeltek. Ha az akkori román, illetve cseh–szerb követelések teljesülnek, e területek lakosai ma minden bizonnyal másként gondolkodnának a státustörvényről…
Érdemes hát józanul mérlegelnünk. Felmérni, mi forog kockán, ha a késő kádári csapatot szavazzuk vissza a hatalomba (figyeljünk: ők – miként Vlagyimir Iljics egykoron – mindig hatalomról, nem kormányzásról, vagy uram bocsá’: szolgálatról beszélnek). Fontoljuk meg jól, mit veszíthetünk! Talán nem csupán láncainkat…

A szerző egyetemi tanár (Debreceni Egyetem)