Kollektív amnéziára játszva
A megalakulóban lévő MSZP–SZDSZ-koalícióról sem könnyű építő jellegű cikkeket írni. Hiszen e két párt csak a jobbközép összefogás szidalmazásában ért egyet, s most kell fáradtsággal kormányprogrammá gyúrniuk a teljesíthetetlen, gyakran önellentmondásokat hordozó ígéreteiket, s a tárcákért való birkózásuk sem volt túl üdítő látvány. Nos, ebben a feszült helyzetben az antifasiszta harcnak, a fasisztoid tendenciák nap nap után történő leleplezésének egy pillanatra sem szabad pihennie, a show-nak folytatódnia kell. Lassan végre fel kellene tenni a kérdést, kik és milyen legitimáció alapján játsszák el nálunk a nemzeti számonkérőszék legújabb kiadását? Milyen alapon oktatják ki demokráciából a polgári oldalt napjainkban olyanok, akik egy minden szempontból szétrothadt rendszer haszonélvezői és aktív támogatói voltak? Pontosan ebben a momentumban ragadható meg a hivatásos antifasiszták logikája a létező szocializmus szétesése után. Miután pozitív üzenettel nem rendelkeznek, megpróbálják elhitetni, hogy politikai konkurensük sem jobb náluk. Másrészt hozzá kell segíteni a lakosság erre hajlamos részét a kollektív amnéziához, megakadályozva a létező szocializmus máig ható következményeivel történő fájdalmas szembenézést. Ez esetben ugyanis nagyon hamar kiderülne, a mostani szakértők és megmondóemberek magabiztossága a homokra épített házhoz hasonló. Nehéz például komolyan venni a kazincbarcikai kórház leromlott állapotával hirtelen szembesült Medgyessy Pétert, aki már a nyolcvanas évek második felében a gazdasági ügyekért felelős aktív politikusként tehetett volna az egészségügyért.
Pedig ténylegesen megéri a fasizmus kérdésével kapcsolatban néhány komoly kérdést felvetni, meghaladva az antifasiszta gyorstalpalók szintjét. Hiszen legkésőbb Ernst Nolte professzor kiváló könyveinek megjelenése (A fasizmus a saját korszakában, Európai polgárháború) óta tudható, hogy a kommunizmus és fasizmus a polgári társadalom vélt és valós válságjelenségeire adott, hasonló jellegű, radikális válaszok. Mindkettő már a földön is megvalósíthatónak hirdette az ideális társadalmi állapotokat, melynek eléréséhez a terrort, egyes osztályok és/vagy népek elűzését és likvidálását is elfogadhatónak tartották. Az eltérés leegyszerűsítve abban fedezhető fel, hogy míg a kommunisták az egész emberiséget kívánták boldogítani, addig a fasizmus különféle formái a saját népének üdvözítésére szorítkoztak. Itt feltétlenül meg kell említenünk, hogy a baloldali elemzésekből rendszeresen kimarad az európai történelem első fasiszta mozgalmának, az Action francaise-nek az elemzése. Ennek feltételezhető oka, hogy e szervezetnek a bevonása a kérdés elemzésébe megnehezítené Franciaországnak a haladás fáklyavivőjeként történő ábrázolását.
Történelmi lecke – haladóknak
Akkor lássuk néhány konkrét példán, hogy kinek is lenne szüksége arra, hogy saját portája előtt seperjen. Értékelésünk mércéjéül válasszunk két klasszikus idézetet. Churchill fogalmazta meg a harmincas években, hogy számára a Harmadik Birodalom zászlajában túl sok a vörös szín. A másik meglátás szerint még a Völkischer Beobachter sportrovata is fasiszta volt. E logika alapján azonban mindenkinek el kellett volna határolódnia a május 1-jei politikai megmozdulások résztvevőitől. Hiszen közismert, hogy leszámítva a rövid életű tanácsköztársaságokat, és természetesen a sztálini Szovjetuniót, Közép-Európában a Harmadik Birodalomban lett hivatalos, állami ünnep május 1-je. Amit nem mertek megtenni a weimari köztársaságban meghatározó szerepet játszó német szociáldemokraták, azt Joseph Goebbels javaslatára Adolf Hitler lépte meg 1933 áprilisában kibocsátott rendeletével. Többek között e tettükkel is sikerült a nemzeti szocialistáknak a korábban „még vörös zászlók alatt masírozó” német proletariátus megnyerése. Aminek eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy hiába reménykedett a sztálini politikai vezetés abban, hogy az egykor Európa egyik legerősebb kommunista pártjába szervezett német proletárok majd fellázadnak a Szovjetunió elleni támadás megkezdésekor. Hiszen hogyan emelhetnének kezet a minden dolgozó hazájaként dicsért államra? S talán az sem véletlen, hogy a Hitlerrel szembeni ellenállás motorja a jórészt polgári gyökerekkel és hagyományokkal rendelkező Wehrmacht volt.
Hasonló módon, legalább némi kétséget kellett volna mutatniuk a hivatásos ébereknek a hatalom megszerzését követően megkezdett nagy árokbetemető kampány hallatán is. Hiszen a Birodalmi Gyűlésben a parlamentáris viszonyokat megszüntető törvény vitájában, 1933 márciusában Hitler pontosan azt tartotta a polgári demokrácia legnagyobb hátrányának, hogy feleslegesen megosztja a társadalmat. Nem véletlen, hogy a Reichstag 1933. március 21-i ünnepélyes megnyitási ceremóniájának – melyet tudatosan a vilmosi II. Birodalom parlamentje összehívásának évfordulójára időzítettek – a nép egységének demonstrálása volt az egyik legfontosabb üzenete.
De vegyünk egy példát gyakorlati antifasizmusból is, Ferdinand Schörnerét, aki a Wehrmacht tábornokaként arról vált ismertté, hogy rendkívül kemény eszközökkel, sokszor lehetetlennek vélt helyzetekben tudta 1944–45-ben stabilizálni a már-már összeomlással fenyegető frontszakaszokat. A hadifogságba került Schörnert előbb a szovjet szervek kívánták rávenni arra, hogy működjön együtt velük, majd 1955-ben az NDK-ba szállították. Ott a „demokratikus” német állam hadereje kívánta felhasználni az egykori vezértábornagy katonai tudását a Nemzeti Néphadsereg (NVA) felépítésében. (Az a tény, hogy az NVA kialakításában csak fél tucat Wehrmacht-tábornok vett részt, pusztán annyit jelentett, hogy az NDK szervei ennyit tudtak kollaborációra bírni. Köztük talán a legismertebb a Sztálingrádnál fogságba esett Paulus, aki egyetlen vezértábornagyként elkerülte a háborút követő felelősségre vonásokat.) A Schörnernek szóló ajánlat világos volt, bűnbocsánat, teljes ellátás luxuskörülmények között neki és Münchenben élő családjának. Ugyanakkor figyelmeztették, ha mégis az NSZK-ba kíván költözni, akkor számíthat arra, hogy pokollá teszik az életét és perek tucatjait akasztják a nyakába. Nos, Schörner még fel sem szállt a Berlinből Münchenbe tartó vonatra, mikor a nyugat-német bulvárlapok már elkezdték a teljes ellehetetlenítését célzó kampányt.
Dédelgetett kedvencből közellenség
1993-ban, amikor a Fidesz végleg szakított a haladó erők által számára kijelölt iránnyal, a média első számú kedvencéből az első számú közellenséggé vált. Ettől kezdve a párt és karizmatikus vezetője bármit is tesz, a „Hitler is nadrágot viselt és Orbán is, tehát az utóbbi is fasiszta” logika alapján tesznek kísérletet a politikai életből való eltüntetésére. A miniszterelnök a Dísz téri bejelentéssel, miszerint vállalja a polgári erők összefogásának vezetését, végleg szétoszlatta a politikai életből történő visszavonulásához fűzött reményeket. E lépéssel az egyesült baloldal olyan ellenféllel és kihívással szembesült, melyre mai állapotában nem képes valódi válaszokat adni. Marad az elkeseredésből fakadó, de mint láttuk, igen életlen fasizmus csodafegyver bevetése, melyről tudjuk, hogy már próbálkoztak vele: eredmény nélkül.
A szerző történész
origo.hu
Magyar Péter nagyot bukott az árvízi hisztériájával
