Névtelen gyerek levele

Én nem tudom, Anna Frank miért írt naplót. A történelemtanárom, aki valahol külföldön tanult, sokat mesélt arról a zsidó kislányról, aki segítségért kiáltott. Én is nagyon félek, és egyedül vagyok. Édesapámat elvitték a katonák, egyedül maradtam a nagymamával. Éppen a fürdőszobában voltam, amikor hatalmasat robbant valami a közelben, és mindjárt utána meghallottam a nagymama sikoltását. Amikor kimentem, a nagymamát a szobájában találtam – vérzett. Elkezdtem sikítani, eszeveszettem rohangáltam a házban, nem tudtam, mit csináljak. A nagyi nem beszélt, pedig nyitva volt a szeme. Be akartam kötözni, de nem találtam a sebet, mindenütt vér borította a testét. Szóltam hozzá, de nem válaszolt. Nem lehet halott, hiszen nyitva a szeme, akkor miért nem válaszol?! És mikor jön már valaki segíteni? Sajnos tudtam, hogy nem fog jönni senki, mert senki sem mer kimenni az utcára, hiszen mindenki tarthat tőle, hogy a katonák lelövik.
Nagyon félek, hogy megint belőnek a házba. A hittantanárnő azt mondta, nem kell félni a haláltól, mert aki meghal, az angyalokhoz megy a mennybe, de én nem akarok a mennybe menni. A földön akarok maradni és a barátaimmal játszani. Az angyalok nem is tudnak játszani! Nem tudom, mit szoktak csinálni a mennyben, de én nem akarok odamenni. Ha meghalok, és megtalálják azt, amit írtam, remélem, sokan olvassák majd, és megbüntetik a gonosz katonákat. Tudom, Anna Frank naplóját is megtalálták, elolvasták, mégis vannak még most is gonosz bácsik. Ők lövik most a házakat a táborunkban. Nem segít más gyerekeken, ha megtalálják, amit most írok, mégis írok. Igenis tudja meg mindenki, hogy itt gyerekeket és öregeket gyilkolnak.
A nagymama biztosan halott már. Nem is tudtam, hogy a halottaknak nyitva marad a szemük.
A történelemtanárom mesélt messzi országokban élő gyerekekről. Azt mondta, ahol ő tanult, ott játszóterek vannak. Nálunk nincsenek. Az utcák nagyon keskenyek, terek sincsenek, nemhogy játszóterek. A házak szorosan egymás mellé épültek, és minden házban sok gyerek lakik. Nekem négy testvérem van, de nem tudom, hol vannak most. A nagynénéméknél voltak, amikor elkezdődött a lövöldözés, és azóta nem jöttek vissza.
Azt is tudom, hogy a gyerekek máshol óvodába járnak, ahogy itt is. De nálunk délután nem alszanak. Nincsenek is ágyak a mi óvodánkban. Miért van az, hogy máshol a gyerekek olyan kényelmesen élnek? És mi miért nem? Pedig az édesapám sokat dolgozik. Pénteken van a szabadnapja, olyankor játszik velünk. Wafa, a kishúgom mindig az apu hátára mászik, és azt mondja: te vagy a lovam, gyí, te ló! Én is szeretnék az apu hátán lovagolni. Korábban nem mertem, most meg már nagylány vagyok, 13 éves. De hol van most az apukám? És mikor engedik vissza? Hazajön vajon? És én még élek akkor?
Most nagyon szomorú vagyok, de nem sírok. Lehet, hogy ha az ember nagyon fél, nem tud sírni?
Szerintetek a katonáknak vannak gyerekeik? Ha vannak, miért bántják más apukák gyerekeit? És az ő gyerekeik most aggódnak az apukáikért? De hát miért engedik el őket hazulról? Tudom, hogy az én apukám senki más gyerekét nem bántaná. Ha ilyet tenne, nem engedném el otthonról. Belekapaszkodnék Wafával, Omárral, Areejjel, és nem hagynánk, hogy elmenjen.
Az izraeli gyerekek miért engedik el az apukájukat? Miért nem kapaszkodnak beléjük? Én például sírtam volna, könyörögtem volna az apukámnak, hogy ne menjen el bántani valakinek a gyerekét, és az apukám hallgatott volna rám. Akkor biztosan más apukák is hallgatnának a saját gyerekeikre.
Most még jobban félek, mert kezd besötétedni. Már több napja nincs áramunk, de eddig nem féltem, mert nem voltam egyedül. Most ketten vagyunk a halott nagymamámmal. Félek a halott nagymamámtól is, mert ő most szellem. De a bombáktól jobban félek, mint a szellemektől. Nagyon közelről hallom a robbanásokat. Előbb-utóbb a házunkat is eltalálják. Biztosan nem látom többé sem az apukámat, sem az anyukámat, sem a testvéreimet.
Semmit sem érzek. Lehet, hogy már halott vagyok? De hiszen még a nevemet sem mondtam meg! Nem baj, remélem, névtelenül is sírnak majd értem, nagyon sok gyerek elolvassa a levelemet, és soha-soha nem hagyja, hogy az apukája elmenjen más apukák gyerekeit bántani.
A szerző palesztin nyelvtanár