A Kende Péter-szindróma

A hatvanadik életévét taposó Szabad Nép/Népszabadság szerkesztősége aztán tud időzíteni! Már korábban keblén melengette ugyan Kende Péter Szobor egy gyilkosnak? című robbanószerkezetét, de – amíg az országgyűlési képviselő-választások előzetes eredményét meg nem ismerte – visszatartotta. Április 22-én azonban az idő elérkezett. A szerkesztőség tehát a remekművet Révész Sándor Fórum rovatában lelkendezve közzétette. A fiesta hangulatát ugyan kissé zavarta, hogy a lap egyik hűséges előfizetője, a budapesti XVI. kerületi képviselő-testület nyomban elégtételt követelt és ennek megtörténtéig az előfizetést felfüggesztette, mert úgy találta, hogy a közölt cikk a kerület díszpolgárának, Tóth Ilonának az emlékét mélyen megsértette.
A Viktor címen elkövetett táliberális (Molnár Pál szóleleménye) terrorcselekmény után – a terrorizmus elleni elszánt küzdelem nagyobb dicsőségére – robbant hát a merényletsorozat újabb bombája. Persze a merényletet nem egy magányos, kétségbeesett öngyilkos merénylő követte el, hanem egy olyan „közíró”, „független véleményformáló”, akit egyértelműen sztárolnak a hajdani „kormányváltó” erők és a mögöttük álló tekintélyes médiabirodalom. Az időzítés jelzésértékű: beköszönt az a szép új világ, amikor az újonnan hatalomra jutott „nemzetközi középkormány” nem hagy fel az általa ellenzékként alkalmazott, jól bevált brutális eszközök alkalmazásával. Hiszen már az első sorból kitűnik, hogy a merénylet célkeresztjében Dávid Ibolya, a „kisvártatva leköszönő igazságügy-miniszter” áll, aki túl a Tóth Ilona rehabilitálását lehetővé tevő kodifikációs dilettantizmuson, most már mint az MDF elnöke, Pokorni Zoltánnal, a Fidesz elnökével társtettességben elkövette azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy a „gyilkosnak” állított szobrot ünnepélyesen felavatta. Működésbe lép hát ezúttal is a Simon Tibor-effektus: rugdossuk meg alaposan a vélhetően véglegesen földre került ellenfelet.
Vizsgáljuk meg most a robbanószerkezetet. Feltárul előttünk rögvest a népbíráskodás remekműveként megállapított azon ítéleti tényállás, amelyet a szerző olyan áhítattal idéz, mintha azt az emberi jogok európai egyezménye – különösen a bíróság előtti tisztességes eljáráshoz való jogról és a büntetőjogi felelősségről szóló 6. cikk szerint eljárva a Strasbourgban székelő Európai Emberi Jogi Bíróság – állapította volna meg és ítélte volna annak alapján halálra gyilkosság bűntette miatt Tóth Ilonát. Kende nem titkolt kárörömmel idézi a Legfelsőbb Bíróság 1990-ben hozott határozatát, amely – egy korábbi semmisségi törvény alapján – Tóth Ilona testvérének a semmisség megállapítására irányuló kérelmét elutasította. Ezzel szembeállítja a Fővárosi Bíróság által 2001 februárjában hozott határozatot, amely megállapítja ugyan a gyilkosság bűntette miatt halálbüntetést kiszabó ítéletek semmisségét, de ezt a 2000. évi CXXX. törvénnyel indokolja, ezért nem vizsgálja, hogy megalapozott volt-e a megsemmisített ítéletekben megállapított tényállás.
Komolyan, megalapozottan – a szerző szerint – senki nem cáfolta, hogy a Tóth Ilona elleni perben megállapított tényállás döntő többsége igaz. Sokan állították, de nem bizonyították, hogy „ez konstruált, koncepciós per volt … ám azt még senki nem merte kétségbe vonni, hogy Kelemen Endre professzor – a soha nem politizáló, kérlelhetetlen erkölcsi tartású patológus – soha nem adta volna a nevét konstruált perhez”. Miként lehetséges, hogy Pokorni Zoltán és Dávid Ibolya (akik a szobrot felavatták) arra ítéli a következő évtizedek leendő orvosait, hogy naponta kétszer (befelé s kifelé menet) olyan orvos szobra mellett haladjanak el, aki – így vagy úgy, de mégis csak – embert ölt? Teszi fel – most már – slusszpoénként a költői kérdést a neves szerző.
Az állítólag Dávid Ibolya kodifikációs dilettantizmusának eredményeként megszületett 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény mind a preambulumában, mind pedig az indoklásában kiemeli: a jogalkotó értékrendje szerint mérettetik meg az ítélet és ezen alapulóan tekintendő nem létezőnek. Nem válhattak semmissé eddig olyan ítéletek, amelyeket a leszámolás igényéhez alakított eljárási rendben, politikai koncepció mentén hoztak. A törvény célja az, hogy a semmisség révén ezen elítélések tekintetében nyújtson erkölcsi, jogi és politikai elégtételt. Majd a részletes indoklás rámutat: A „különleges” eljárási szabályok olyan környezetet alkottak, amelyben nem voltak adottak a pártatlan, illetve elfogulatlan jogalkalmazás feltételei. Ezért nincs annak jelentősége, hogy konkrétan mely törvényi tényállás miatt történt az elítélés. Ebben a szellemben, ilyen értékrend alapján tekintendő semmisnek a törvény 1. paragrafusa szerint – többek között – a népbírósági tanács előtti eljárásban – a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve a harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt történt elítélés.
Szemben Kende Péter véleményével, ez a semmisségi törvény kíválóan alkalmas arra, hogy belső jogrendszerünket összhangba hozza a Magyarország által 1990. november 5-én aláírt emberi jogok európai egyezményével. A népbírósági tanácsok tagjait a Rákosi-korszakban elévülhetetlen érdemeket szerzett hétpróbás káderekből toborozták, e tanácsok elnökeként pedig a leghírhedtebb vérbírák tündököltek. E körön belül is ördögi volt az áldozatként kiszemelt Tóth Ilona bűnügyének a szignálása. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a megnyerő külsővel, kíváló szellemi adottságokkal rendelkező fiatal nőnek az ügyét történetesen az úgynevezett bírói-ügyészi akadémiát végzett B. Tóth Matildra osztották ki, aki inkább groteszk külsejével, semmint nemes jellemével ékeskedett. Hiába védte tehát a vádlottat hazánk legkiválóbb védője, a legendás Kardos János bácsi, mert az áldozat sorsa meg volt pecsételve. (Mint ahogy a védőé is, akit az 1958. évben, Nezvál Ferenc szellemében lefolytatott felülvizsgálati eljárás során, nem utolsósorban éppen ebben a bűnügyben kifejtett magas színvonalú védői tevékenysége miatt az ügyvédi hivatás gyakorlására alkalmatlanná nyilvánítottak.) Erre az inkább politikai, mint igazságügyi környezetre tekintettel tehát minden oka megvolt a halálos eredménnyel járó népbíráskodás semmisségét kimondó Fővárosi Bíróságnak a 2000. évi CXXX. törvény 1. paragrafusának az alkalmazására. Ennek pedig az a következménye, hogy a bizonyítási teher éppen ellenkező módon alakul, mint ahogy azt Kende Péter elképzeli. Nem azt kell tehát bizonyítani, hogy a Tóth Ilona ellen lefolytatott büntetőper koncepciós per volt, mert ezt a semmisségi törvény a népbírósági tanács előtti eljárásban vélelmezi. Persze a hangsúly az értékrenden van. Aligha lehet kétséges: más értékrendet vall a népbírósági tanács előtti eljárás semmisségének a kérdésében egyfelől a jogalkotó és a jogalkalmazó, másfelől pedig Kende Péter, aki máig a népbíróság ítéletének a bölcsességére és korrektségére esküszik. Ehhez képest inkább az első fokon eljárt B. Tóth Matildnak, vagy a Legfelsőbb Bíróságnál eljárt Népbírósági Tanácsnak, és – nem utolsósorban – Kelemen Endrének állít szobrot, semmint Tóth Ilonának.
Talán maga a szerző is sejti, hogy a bizonyítási teher kérdésében nem éppen támadhatatlan az álláspontja. Ezért hivatkozik – a népbírósági eljárás hitelének növelése végett – megfellebbezhetetlen tekintélyként Kelemen Endrére. Kende Péter azonban legfeljebb középiskolás diák lehetett, amikor Kelemen Endre az élők közül eltávozott. Ehhez képest a róla alkotott igen előnyös véleményt – közvetett módon – inkább olyan környezetből meríthette, amelyben Kelemen Endre nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendett és amelyben ő maga is szocializálódott. Ezzel szemben nekem – munkakörömnél fogva – egy évtizeden át mint igazságügyi dolgozónak, másik tíz éven át pedig mint ügyvédnek volt alkalmam szakértői munkájának a színvonaláról és moráljáról meggyőződni. Megvallom, erős kísértést éreztem hát arra, hogy kötetnyire tehető repertoáromból merítve, konkrét példákat felhozva, tényekkel cáfoljam meg Kende Péternek a Kelemen Endre istenítésére felhozott dicshimnuszát. A kísértésnek – több okból – mégis ellenálltam. A népbíráskodás iránti nosztalgia szellemében, Kelemen Endre hajdani tekintélyének a felélesztése végett megmintázott szobor ugyanis erősen idealizált. Ezért arcvonásai az eredetitől eltérnek. Hiszen ő soha nem volt professzor; viszont haláláig az állampárt Fővárosi Bíróságnál működő alapszervezetének vezetőségi tagja volt és e minőségében nagyon is tevékenyen politizált. Azt pedig Hankó Ildikó Tóth Ilonát másodszor is kivégezték (Magyar Demokrata, 2002. évi 21. szám) című dolgozatából tudhatjuk meg, hogy valóban hasonlított-e a szobor a kérlelhetetlen erkölcsi tartású, neves patológushoz. Feleslegessé vált tehát, hogy a nyájas olvasót untatva az anekdotázó öreg ügyvéd különben testemre szabott szerepét eljátsszam.
A Kende Pétert jellemző tünetcsoport azonban aggaszt. Ezért közönséges, de az átlagot mégis meghaladó élettapasztalatom alapján azt javallom: keressen fel mielőbb egy soha nem politizáló, kérlelhetetlen erkölcsi tartású tudós pszichiátert. Mondjuk Veér Andrást.
A szerző ny. bíró és ügyvéd