Bankárok baloldali kormánya

A Medgyessy-kormány minisztereinek és államtitkárainak listáját látva elsőre úgy tűnik, hogy az SZDSZ teljesen átvette a hatalmat a koalíciós partner felett: a kormánytagok nagyjából fele (élen magával a miniszterelnökkel) inkább a „kisebb” koalíciós partnerhez kötődik, mint az MSZP-hez. Az SZDSZ-nek a koalíciós alkut szentesíteni hivatott május 26-i küldöttgyűlésén azonban feltűnt, hogy az MSZP nem képviseltette magát, s az SZDSZ legaktívabb parlamenti képviselőjének, a „felszólalóbajnok” Bauer Tamásnak a parlamentbe visszajuttatását sem támogatta a pártvezetés. Jobban utánanézve az is szemet szúr, hogy az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor ezúttal nincs a kormányban, a régi vezetőgarnitúrát egyedül Magyar Bálint képviseli, s az SZDSZ-hez kötődőnek tartott kormánytagok jó része nem is tagja a pártnak.
A küldöttgyűlésről tudósító Heti Válasz május 31-i számában egyenesen „szárnyaszegett” pártnak nevezik az SZDSZ-t. Felmerül tehát, hogy most akkor ki is az úr a háznál: az MSZP vagy az SZDSZ?
A választ a két párt hátterében meghúzódó gazdasági érdekcsoportok viszonyában kell keresni. Azt eddig is tudtuk, hogy az MSZP valójában az egykori pártkáderekből álló nagytőkés csoport (nómenklatúraburzsoázia) meghatározó befolyása alatt áll, az SZDSZ mögött pedig egy (részben külföldi) banktőkéhez kötődő befektetői csoport áll. A Medgyessy-kormány megalakulásához vezető MSZP–SZDSZ-összefogás (sőt már Medgyessy miniszterelnök-jelöltté válása is) minden valószínűség szerint e két csoport egyeztetett akaratát tükrözi.
A hazai finánctőkés érdekcsoportok eddig főként a szocialista párttal álcázták magukat, ami nemzetközi viszonylatban meglehetősen szokatlan, de tagadhatatlanul sikeres produkció volt az utóbbi években. Az SZDSZ azonban sokáig versenytársként szerepelt ezen a porondon, sőt kezdetben (1990 után) úgy tűnhetett, hogy nagyobb az esélye a sikerre, mint az MSZP-nek, hiszen a parlamenti választásokon csaknem kétszer annyi szavazatot és majdnem háromszor annyi parlamenti képviselői helyet szerzett, mint vetélytársa. A szabad demokraták elképzelése az volt, hogy a jobbközép MDF balközép váltópártját képezik majd, ehhez azonban szükségük lett volna a szakszervezeti háttérre. Ezt jelezte, hogy az 1992-es belső válság után, a Tölgyessy megbuktatását követő új vezetés – Pető Ivánnal az élen – megpróbált nyitni a szakszervezetek irányába; ez a próbálkozás azonban kudarcot vallott: a felkeresett Nagy Sándor, az MSZOSZ akkori vezetője minden bizonnyal kikosarazta őket (nyilván ezért támadták az SZDSZ vezetői ezt követően gyakran igen ingerülten Nagy Sándort, s a közös kormányzás idején sem békültek meg vele). A párt későbbi, 1994–1998 között, kormánypozícióban képviselt politikája alapján nem kétséges, hogy mire kellettek volna a szakszervezetek: a támogatásukért cserébe (ahogy az MSZP is tette) „lefejezték” volna őket, azaz vezetőiket különböző pozíciókba ültetve kivonták volna a dolgozói érdek-képviseleti tevékenység harcvonalából.
Az SZDSZ kezdetben éles antikommunista fellépése jó ideig elfedte, hogy a két párt létrejötte tulajdonképpen az MSZMP felbomlásának két, egymást követő lépcsőfokát jelentette. Tellér Gyula azonban már egy 1992 októberében készült politikai vitairatában (Döntés előtt) felvetette azt a variációt, hogy – idézem – az SZDSZ „osztálytartalma nem más, mint a reformkommunizmus különleges változata, mely az eredeti reformkommunizmushoz képest előreszaladt, hogy a korábbi rendszeren kívülről szerelje le azt, ami belülről, a rendszer politikai keretein belül maradva leszerelhetetlennek bizonyult”. Az MSZMP felbomlásának következő, második lépcsője volt az MSZP megalakulása, s ezzel a marxizmus–leninizmus (a hetvenes évektől egyébként is igen lazán kezelt) ideológiájával való végleges szakítás 1989-ben.
Úgy tűnik, mára végleg összenőtt, ami összetartozik: az MSZP–SZDSZ és a mögöttük álló nagytőkés háttér a koalícióban teljesen egyesült. Az MSZP-s, jórészt ipari nagytőkés, illetve az SZDSZ-es/medgyessys befektetői-banktőkés csoport (stílszerűen marxista kifejezést használva: egyesült finánctőkés réteg) közösen, egymással egyetértésben fogja kormányozni az országot, s ehhez – a jelek szerint – pártkeretként elsősorban az MSZP-t fogják felhasználni. Ezt egyebek mellett parlamenti választási szempontok is indokolják, hiszen ha az SZDSZ nem jut be a parlamentbe (s ez nem sokon múlt), nincs kormányváltás. A hazai pártrendszer kétpólusúvá válását a baloldalon is kénytelenek tudomásul venni, és ehhez nekik is alkalmazkodniuk kell. Lehetséges, hogy ez fogja megpecsételni az SZDSZ sorsát: mint pártkeret (vagyis önálló pólusképző erő) elvesztette a versenyt, s feleslegessé vált. Erre a következő néhány évben feltehetőleg a baloldali „médiaelitnek” az a része is kénytelen lesz rájönni, amelyik még nem jutott el idáig, és a Medgyessy–MSZP-vonal támogatására kell átállnia.
Azt ma még nem láthatjuk, hogy az új finánctőkés elit érdekeit a kormányzás során hogyan tudják majd úgy érvényesíteni, hogy közben ne veszítsék el az MSZP-szavazók támogatását. A Bokros-csomag tanulságait bizonyára levonták, az MSZP támogatottságának akkori zuhanásszerű visszaesését újból nem kockáztathatják. A közvélemény-kutatási eredményeket figyelni – esetleg (ahogy feltehetőleg a mostani választások előtti hetekben is tették) sajátos eszközeikkel manipulálni fogják. A jobbközép politika számára ez világosan kijelöli a feladatot: az eddigi, jelentős kereszténydemokrata elemeket felmutató politikát kell folytatni, azt esetleg keresztényszociális irányban fejleszteni.

A szerző közgazdász