Fasiszta kommunizmus

Ez József Attila egyik legdrámaibb szókapcsolata. Tudjuk, próbált ő kommunista lenni, rajongott a munkásmozgalomért, a pártba is belépett, de kizárták, mai szóval kirekesztették. Túlságosan művész, szabadságpárti, magyar, igazságrajongó, szeretetvágyó, istenkereső volt ahhoz, hogy az elvtársak közé simulhatott volna. A fölsoroltak közül egyért is fölakasztották társukat a kommunisták, amikor hatalomhoz jutottak, nemhogy ennyiért, vagy még ennyiért, hiszen József Attila természetében rejlő antikommunista vonások teljes leltárát nem készítettük el. Költőnk korában, „melyben az ember úgy elaljasult”, a párhuzamos és lenyűgöző világmegváltó eszme a fasizmus volt. Az eredeti, névadó és mérsékeltebb mediterrán változatot hamarosan überelte a német nemzetiszocialista mozgalom, és a mai politikai publicisztika összemossa a kettőt.
A nemzeti és a bolsevik szocialista ideológia gyökérzetét egyaránt a marxizmusba (is) eresztette, hiszen a gazdaság folyamatos válságokat szenvedett – kialakulása óta. Az uralkodó liberális kapitalizmus igazságtalanságai égbekiáltók voltak, hiszen a mefisztói alkun alapul(t) a rendszer. Föl sem lehet sorolni e totális válság megnyilatkozásait, csak megemlítünk néhányat: az emberi személy lerombolódása, hit- és közösségvesztése, a társadalom szociális, érték- és mértékrendjének fölbomlása, a dolgok diktatúrájának kialakulása a demokrácia álarcában, a kultúra elvesztése, a kizsákmányolás, a gyarmati rendszer, a világ fölosztása az I. világháború előtt és után – és így tovább. Annyit azért tegyünk még hozzá, hogy a hazugság – a valóság leváltása a médiumok által – a köz- és magánélet elismert alapelemévé vált.
Az általános korválságra ígért hatékony, gyors, bár nem fájdalommentes megoldást az egymással hol vetélkedő, hol együttműködő kommunizmus és a fasizmus. Javaslataik nem voltak azonosak, de sok ponton egybecsengtek: az ország minden dolgozó hazája lesz, az elnyomást megszüntetik, a kizsákmányolókat fölszámolják, az egész világot újjászervezik és igazságossá teszik, új szellemi alapokat teremtenek a társadalomnak és az életnek, a fejlődést meggyorsítják. A vezérelvet is egybehangzóan hirdették – Führerprinzip, a Bölcs Vezér Tanítása – és lényegében szakrális hatalmakat próbáltak alapítani – sátáni alapon. Ha valaki egymás mellé tesz egy nyilas meg egy kommunista programot a harmincas-negyvenes évekből, a pártzsargonon kívül különbséget aligha talál köztük.
Kétségtelenül a poklot teremtették meg mindenütt, ahol uralomra jutottak. A szabadságot eltörölték, a lelkeket megpróbálták leigázni, és milliókat öltek meg, semmiztek ki, aláztak meg előre megfontolt szándékkal, ideológiájuk útmutatása szerint. Hogy a nácik mennyit és a kommunisták hányszor annyit, most itt nem vitatandó. Lényegesebb, hogy a poklot szó szerint értsük. Mert miként a mennyek országát, Isten országát is a földön kell megvalósítania kinek-kinek a saját életében és az egész közösség számára, úgy a pokollal is valami hasonló történik, ha az ember elszántan dolgozik rajta.
Mi a sátán? Hamvas Béla azt mondja, hogy a személytelenség démona, a személytelen gazdasági, társadalmi s egyéb „törvények”, az „apparátus”, a „fejlődés” érvényesülése, ami csak úgy működik, miután ő maga személytelen, ha az emberek teret adnak neki önmagukban, s dolgoznak helyette, mint hivatal, mint törvényszerűség, mint hatalom, mint „tudomány”, mint párt, mint eszme, mint piac, mint tőzsde stb.
Meggyesi Tamás (A lány egyszarvúval) ezzel nem ellentétesen úgy véli, hogy a gonosz az út törvénytelen lerövidítése. Jó ruhára, szép aszszonyra vágyni törvényes és tisztességes dolog, ám erőszakkal megszerezni őket gonoszság. Hogy Hamvassal a kapcsolatot ne veszítsük, az út valójában a Tao, Jézus Krisztus, aki az útnak mondja magát, ezért ő az igazság és az élet. A magam léptékében én vagyok az út, aki személyemet adom a másiknak, amikor együtt járok vele, például az asszonnyal a szerelem útján. Amikor magam vagyok a kedvesem útja. A társadalmi utak lerövidítése: a szabadság, népakarat, a közösségek fölszámolása, az erőszak, a Gestapo és a Cseka-KGB, az intézményesített hazugság, a propaganda – a történelemből a példák sokasíthatók.
Anélkül, hogy azonosságjelet tennénk a két rendszer közé – hiszen ami kettő, az nem lehet egy, hasonlóságukat ki kell mondanunk. Mégpedig olyanképpen, hogy mindkettő ember- és szellemellenes ördögi kísérlet volt a gazdaságtársadalom igazságtalanságai fölszámolásának hamis látszatát keltve, de valójában a mefisztói alku körén belül maradva. Ellentéteikben, vetélkedésükben, sőt harcaikban is sziámi ikerként fonódtak össze. A nácizmus a maga idején a kommunisták elleni küzdelemmel legitimálta magát, a bolsevizmus az antifasizmussal. Azonban még egymás elleni harcukban sem feledkeztek meg arról, hogy a sátáni egyezségnek megfeleljenek, és minden eszközzel azon fáradoztak, hogy alattvalóikat ennek a szerződésnek a megtartására kényszerítsék. Egymást ily módon föltételezték.
A XX. század, az emberi történetnek talán a mélypontja, e két eszme együttes kritikája nélkül érthetetlen. Ezért az a következtetés is kikerülhetetlen, hogy nem lehet senki sem tisztességes antikommunista, ha nem antináci, és nem lehet senki sem hiteles antifasiszta, ha nem antikommunista.
Akik itt, ma, vagy bármikor és bárhol fasisztáznak anélkül, hogy magukat a marxi–lenini örökségtől elhatárolnák, és azt elítélnék, vagy kommunistáznak Hitlerre kacsintva, azok mindkét eszme kettős ügynökei. Sunyi, népbutító szélhámosok.

A szerző író