A rombolás nemzetpolitikája

Ezt nem lehet szebben megfogalmazni: az új kormány módszeresen lemészárolta azokat a hivatalnokokat, amelyek eddig az anyaország által a határon túli magyaroknak nyújtott támogatásokat koordinálták. A fűnyíró végigment a minisztériumokon, beleakadt az Illyés Közalapítványba és gyakorlatilag szétverte a Határon Túli Magyarok Hivatalát. A példátlan elmozdítási hullám nem értelmezhető másként, mint az előző kormány által meghirdetett nemzetpolitika kiheréléseként, és azzal járhat, hogy – szaktudás és politikai akarat híján – kifullad és tartalmát veszti a státustörvény.
A példátlan bosszúhadjárat legfrissebb állomása tegnapelőtt volt, amikor egy napon három embert is kirúgtak a HTMH-ból. De ne szaladjunk az események elébe, vegyük sorjába a dolgokat.
Az első csere várható volt: az új kormány már az első napokban lecserélte a HTMH vezetőjét, így Szabó Tibor helyére Bálint-Pataki József került. Ez akár még természetesnek is mondható, hiszen ez politikai funkció, az új hatalom nem bízott a régi emberben. Bálint-Pataki személye is védhetőnek tűnt: az új elnököt házon belül találták meg, ahol a Romániával foglalkozó főosztály vezetőjeként dolgozott. Az azért már jelezte a jövőt, hogy a hivatalnokot „Markó Béla esernyőhordozójaként” nevezték a kollégái. A bonchidai református lelkész fia hamar felvette a kormány diktálta csapásirányt, azt nyilatkozva, hogy az Orbán-kormány évei alatt látványtámogatás volt a határont túliak érdemi segítése helyett. Így nyilván csak látványcélból kezdték újjáépíténi az Orbán-kormány támogatásával a kastélyt a HTMH-elnök szülőfalujában, és Patyomkin-egyetem az erdélyben elindult Sapientia is.
A Medgyessy-kormány stílustalanságára jellemző a régi elnökkel, Szabó Tiborral való bánásmód is: a kirúgásáról papírt nem kapott, egyezség a jövőjéről nem történt, lebeg a légüres térben.
A következő lépés az oktatási tárca határon túli magyarokkal foglalkozó főosztályvezetőjének leváltása volt. Neki kerek perec megmondták: munkájával szemben nincs kifogás, de Markó Béla mást látna szívesen a helyében. És itt álljunk meg egy percre.
Az RMDSZ elnökének, Markó Bélának – aki a nagyságrendekkel megemelt támogatás ellenére sem tudta megbocsátani Orbán Viktornak, hogy rajta kívül Tőkés és mások is kapnak a magyar állami támogatásból – a választások után hatalmas mértékben megnőtt a befolyása a magyar kormányban. Markó már az első forduló estéjén elkötelezte magát, amikor (megelőlegezve a szocialista sikert) gratulált Medgyessy Péternek. Azóta a marosvásárhelyi RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatala az egyetemes magyar nemzetpolitika fő cenzora: amire rábólintanak a Köcsög utcában, az a budapesti álláspont a határon túli magyarok ügyében. Ez sok mindennek köszönhető, többek között annak, hogy Budapesten olyan kormány került hatalomra, amelyik nem ért a kisebbségbe szorult nemzettársak nyelvén és nem érti problémáikat sem (az MSZP-ben súlytalanná váltak azon kevesek is – például Tabajdi Csaba –, akik korábban foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel). Az MSZP–SZDSZ-nek nem kérdés a határon túli magyarok ügye, inkább púp a háton, ezért aztán a gyeplőt bedobták a lovak közé, hadd menjen a szekér arra, amerre akar. Igaz, a támogatásokat is visszavették: most már a maradék elv határozza meg a nemzetpolitikát, nem a nemzetépítés stratégiája. A hallgatólagos egyezség valahogy úgy szólhat: amit adunk, azt ti annak osztjátok, akinek akarjátok, de cserébe nincs pofázás, kiálltok a budapesti kormány mellett és ellensúlyozzátok az ellenzék nemzetféltő sivalkodásait. A többségében baloldaliakból álló RMDSZ-vezetés ezt a feladatot örömmel vállalta, annál is inkább, mert így eldönthették, ki maradhat és kinek kell mennie a határon túliak támogatásával foglalkozó magyarországi minisztériumokban és közalapítványoknál.
Ez a helyzet rendkívüli módon sértő egy szuverén állam szuverén kormányára nézve (van a világon még olyan hely, ahol a támogatott dönti el a támogatók személyét?), és megalázó a többi régió magyarságára is. Miért ér többet Markó Béla szava vajdasági, felvidéki, kárpátaljai politikustársainál?
Ríz Ádám helyébe az SZDSZ-es vezetésű minisztériumba egy „miniszter embere” típusú ifjú titán került. A 25 esztendős utód tavaly diplomázott a jogon és nincs tapasztalata a határon túli ügyben. Eddig egyetlen helyen dolgozott: a homoszexuálisok jogaiért vívott harcokban közismertté vált Habeas Corpus Munkacsoportban. A helyzet jól jelzi az SZDSZ mentalitását a kérdésben: nekik a magyar nemzet sorsa a Kárpát-medencében „melegek és más kisebbségek” szintű probléma. A későn kiírt pályázatot az új fiú személyére szabták, de a pontrendszer szerint így is Ríznek kellett volna nyernie tapasztalata, régisége és végzettsége okán. Minő véletlen, nem ő nyert. Bár jó eséllyel megnyerte volna a munkaügyi pert, nem tiltakozott – anynyira egyértelműek voltak a viszonyok, hogy nem látta értelmét ujjat húzni a hatalommal. Mi sem jelzi jobban, hogy az SZDSZ sem következetes: az Illyés Közalapítvány kuratóriumába – a gyakorlattal ellentétben – nem a kérdéssel foglalkozó főosztályvezetőt delegálta az oktatási tárca részéről, hanem egy másik „szakértőt”, Bretter Zoltán.
A következő felvonás az NKÖM-ben zajlott. Elekes Botond főosztályvezető egészen szeptember közepéig maradhatott állásában, ám észrevehette, hogy baj van: a legutóbbi Máértre egy másik személyt, az IKA kuratóriumába pedig már leendő utódját, Lakatos Mihályt delegálták a helyére. Amikor a cserére rákérdeztek a résztvevők, az volt a válasz: ezt kérte Markó Béla…
A múlt héten Elekes is megkapta az elbocsátó szép üzenetet, amelyben – újra a stílustalanság és mérhetetlen cinizmus – az egykori főosztályvezetőnek referensi állást ajánlottak ugyanott, félpénzért. Csak emlékeztetőül: a Fidesz által lecserélt főosztályvezetők általában osztályvezetői beosztásba kerültek, csaknem ugyanannyi pénzért.
Az Illyés Közalapítvány ügyéről már sokszor írtunk ezeken a hasábokon. A lényeg: a kormány törvénytelenül próbálta lecserélni a kuratóriumot, fejjel ment a falnak, és belebukott. A közalapítvány ellen is a Köcsög utca lihegett bosszút: nem tudták megbocsátani, hogy az elmúlt évben volt egy központi keret, amelyről nem ők döntöttek.
Átláthatatlan az IKA rendszere – nyilatkozta többször Markó Béla, ám azt többen vallják Erdélyben (köztük Boros Zoltán, a bukaresti román televízió magyar adásának volt főszerkesztője is), hogy az új erdélyi magyar retorika szerint az átláthatatlan kifejezés „nem én döntök róla, tehát nem tetszik nekem”-nek olvasandó. Az IKA összes döntésének eredménye különben olvasható a www.ika.hu honlapon, tehát csak annak átláthatatlan, aki nem szeret olvasni.
A közalapítvány elleni lejáratási kampányban a hazai baloldali sajtó is komoly szerepet vállalt. A Népszabadság például június óta tizenhat alkalommal írt róluk elmarasztaló módon, ám egyszer sem kérdezték meg őket! Miközben Markó Béla négyszer is megfogalmazhatta fenntartásait, az IKA helyreigazítási kérelmét válaszra sem méltatták…
A HTMH kiürítése Pirityiné Szabó Katalin főosztályvezető menesztésével kezdődött. A Délvidékkel foglalkozó szakember a legnehezebb időszakban bizonyított, például a szegedi folyamat megszervezésével. Kirúgták Tóth István főosztályvezetőt is, aki Kárpátalját felügyelte – helyébe információink szerint a szocialista optikával „renitens” KMKSZ-szel közismerten rossz viszonyban levő Németh Jánost nevezték ki.
Tegnapelőtt három embernek is távoznia kellett a hivatalból, köztük a gazdasági ügyekért felelős alelnöknek, Misovitz Tibornak is, akinek a nevéhez fűződik – többek között – az Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel kapcsolatos tennivalók sikeres lebonyolítása, vagyis a Sapientia-program. Leváltották Gál Kinga általános elnökhelyettest, aki a kedvezménytörvény kapcsán végzett komoly szakmai munkát, és lecserélték Jakab András főtitkárt is. Nem túlzás azt mondani, hogy lassan kiürül a HTMH, és megszűnik az érdemi munka – igaz, túl nagy szükség nincsen rájuk, hiszen a magyar–szlovák és magyar–román tárgyalásokon rendszeresen mellőzik a képviselőiket.
A határon túli magyarokkal szembeni kormányzati apátiát Szabó Vilmos államtitkár gerjeszti. Az a Szabó Vilmos, aki szerint az Orbán-kabinet „túlszerette” a határon túli magyarokat, és aki időt kért kinevezése után, hogy megismerhesse a problémát, aminek legfőbb felelőse lett. Szabó annak idején a hazánkban tanuló harmadik világbeli és arab diákokért felelt a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, majd áldásos tevékenysége a Szocialista Internacionáléval való kapcsolattartásban teljesedett ki. Kinevezése óta egyszer sem vállalt nyílt televíziós vitát a régi kormány szakembereivel a határon túli kérdésben.
Az elmúlt hónapok kormányzati mérlegéhez tartozik, hogy nem jutott pénzt az Erdélyi Magyar Tudományegyetem idénre tervezett új szakjainak megnyitására, egy fillért sem költöttek a kedvezménytörvénybe foglaltak megvalósítására (így például elmaradt a szülőföldjükön tanuló egyetemisták ösztöndíjának bevezetése), nem kapta meg a neki járó állami támogatást az IKA. Ugyanakkor akadt két és fél milliárdnyi kölcsön a miniszterelnök nagyváradi haverjának plazaépítésére…
A fűnyíró végigment. Talán csekély vigasz, hogy a rendszer nem tökéletes: ha az áldozat kihasználja a törvények és a nyilvánosság adta lehetőségeket (lásd IKA-ügy), akkor mindjárt homokszem kerül a gépezetbe, és hibát hibára halmoznak. Úgy tűnik, az elmúlt években a következők fogják meghatározni a hivatalos magyar nemzetpolitikát: politikai és pénzügyi értelemben a maradékelv dominál (szakemberek helyett „kell neki egy állás” típusú haverok a döntési pozíciókban; „ennél kevesebbet már nem adhatunk” tétel a költségvetésben), mindezt áthatja a stílustalanság és a cinizmus („túlszerették őket”), az elosztás pedig rábízzák a Köcsög utcai öncélú, kiscsoportos hatalmi érdekeket szolgáló politikusokra.
Az adóforintok és adólejek korlátlan RMDSZ-es urainak nem ártana felidézni azt a nem is olyan régi pillanatot (Horn-kormány), amikor a fejük fölött megkötött román–magyar alapszerződés megszavazásának napján Kóródi Mária országházi alelnök a terem kiüríttetésével fenyegette meg a karzatra szorult, méltatlankodó határon túli magyar politikusokat.