Októberünk elrablása

A kádárizmus Achilles-sarka volt az ötvenhatos forradalom. Később is az maradt, hiszen itt, ezen az érzékeny ponton lehetett megadni számára a végzetes döfést, a kegyelmi aktust. Itt, ezen a történelmi fordulóponton lehetett volna valóságosan véghezvinni és beteljesíteni a rendszerváltozást. Igen, lehetett volna, de már látjuk, hogy mindez ígéret maradt csupán. Nem véletlenül tülekedtek oly sokan a feldíszített és engedélyezett ravatal körül a későbbi ügynökkormányok tagjai. Legitimizációt akartak, jogfolytonosságot, azt, hogy ne szoruljanak végérvényesen margóra. Jól átgondolt terveiket teljes siker koronázta.
1956 a magyar újkori demokrácia egyik sarkalatos alappillére, rajta nyugszik modern jogállamiságunk. Ezért oly fontos a kádári hagyaték tisztára mosása mellett ennek a kiemelt örökségnek a teljes körű kisajátítása, elbirtoklása. Nem véletlen az elszanyisodott felvetés időzítése, miszerint az október 23-i forradalom szocialista volt. Ezért, ugyanezért a csereszabatos átminősítésért állt felvigyázóként a koporsók mellett a D–209-es ügynök is. Odaküldte őt a hivatástudat, a párt fegyelme és a történelmi éleslátás. Ők kitervelt koncepciók alapján dolgoztak mindig, akárcsak a Rajk-perben. Először kivégezték elvtársaikat, hogy aztán hőst, mártírt faragjanak a csontokból. Most szemünk előtt játszódik le a késő kádári diktatúra átfazonírozása. Ehhez először át kell értékelni a közelmúltat, kigyomlálni a tisztázó emlékezést, eltüntetni a felelősöket, felmenteni az igazságszolgáltatás alól a bűnösöket, hogy mindez a jól felépített hazugsághalmaz könnyedén eladható legyen. Az állampolgárok nagy többségét már felkészítették, átmanipulálták. Vevők mindenre, mit odadobnak eléjük.
A Magyar Szocialista Párt most elérkezettnek látja az időt, hogy megkezdje tervszerűen elfoglalni ünnepeinket. Megszépítik az emlékezetet, átfestik még az utcai harcokat is, bebújnak a forradalom ballonkabátjai alá. Kormányzatuk – önző számítástól vezérelve – beemelte a történelmi panteonba a lyukas lobogót, új kitüntetést alapított, nagy költségekkel és korabeli moszkvai tudósítókkal állami protokollt szervezett. Monumentális emlékmű tervezését, nyugdíj-emelést fontolgat és békülni kíván bizonyos „jóravaló”, hétrét görnyedt ötvenhatosokkal. Tudja jól, hogy mindig lesznek töltelékemberek, kik jó pénzért hajlandók tisztára mosni a gyilkosok utódpártjának bűnös tetteit. Kiosont Medgyessy a hajnali harmatos sírokhoz, belopakodott a Terror Házába, majd „jóízűen” elbeszélgetett az eléterelt ötvenhatosokkal. Csak bendő és vastag arcbőr kell az ilyen politikához – emlékező lelkiismeret nem szükséges.
Most pillantsunk be a tudatipar zsoldosainak vegykonyhájába. A terv fontos részeként előtérbe került az egykori történelmi események súlypontjának átszabása. Hamarosan megtudhatjuk majd, hogy ennek a nagyszerű „szocialista forradalomnak” a Petőfi Kör volt az egyetlen veretes, szellemi szülőanyja. A rendszer igazhitű revizionistái, akik töretlen hittel álmodoztak az emberarcú kommunizmusról, ők az igazi, mértékadó hősök. Ők a látnokok, a jövőbe látók. Ők építgették már az igazi hidat a megbékülést akaró mai szocializmus irányába. Általuk ér össze múlt és jövő. Később magasztos halottakat kell találni, kik nem beszélnek és tiltakoznak már, de átírt életútjuk felhasználható a tökéletes agymosásra. Ilyen lesz Bibó, Donáth, Vásárhelyi, Lőcsei, Gimes és még sokan mások, közéjük került most Krassó György; az öreg antikommunista is, kerül, amibe kerül. Nem finnyásak, nem válogatnak. A vörösre meszelt néhai holtak mellé kellenek még a sápadtan beszélő élők, a nagy idők nagy tanúi. Kitüntetésük körbe jár, akár a Szent Bal körmenet. Elöl jön majd a Szentháromság. Felülemelkedve Göncz Árpád, a balliberális értelmiség zászlóshajója, utána Nagy Erzsébet a baloldali családi tradíciók okán, végül ott lépked Mécs Imre, a lecsőcselékező megbékélés mintapapja. De kell még erre a forgó színpadra Darvas az ő börtönéveivel, a tollforgató Faludy és Méray, s az ezerszer átnyergelt Király Béla.
Az SZDSZ újabb történelmi bűnt követ el most, hogy gátlástalanul betolja egy KGB-s ügynök alá a szellemi holdudvarába beterelt ’56-os értelmiséget. Felmentést ad az eredendő bűnhöz. Az SZDSZ vezetőinek párttörténete árulások sorozata, árulás minden, amihez csak hozzáérnek. Tudatosan rohasztanak szét minden emelkedett nemzeti ünnepet, előre kitervelten provokálnak a temetőkben. Módszeresen feljelentenek, jogi passzusokat terjesztenek elő, hogy mihamarabb büntethetők legyenek a szerencsétlen áldozatok feldühödött hozzátartozói. Akkor aztán majd kardlappal lehet kikergetni őket a sírhantok közül. Az arcátlanság eme csimborasszójának bizonyára nem lesz vége egyhamar. Történész konferenciák, visszaemlékezések, könyvek, képek, katalógusok sokasága jelenik majd meg a Soros Alapítvány jóvoltából. Felépül lassan a kinyírt társadalom. Idővel kitakarítják majd a Történeti Hivatalt, beépülnek a XX. Század Intézetbe, szép óvatosan elfoglalják a Terror Házának vitrinjeit, átalakítják majd saját ízlésük szerint. Antifasisztákkal lesz teli minden lépcsőforduló. És nem lesz bocsánatkérés, bűnbánat, csak engesztelhetetlen gyűlölet lesz. Szocdemesítenek mindent és mindenkit. Ismét kollektivizálják a történelmi tudatot. És lassan, de biztosan kiszorítják az állami ünnepségek környékéről az antikommunistákat, a renegátokat, a csibész pesti srácok még élő képviselőit, akik még lőttek egykoron a hazaárulókra. Rájuk nincs szükség, nem illenek e nemes történelmi tablóra. Nem kell Wittner, Rácz, Pongrátz, Hornyák, mert szélsőségesek. Szélsőséges magyarok, szélsőséges hazafik, szélsőségesen utálják a megalkuvást és a kommunista diktatúra ittfelejtett maradványait. Nem felejtenek, nem szelektív a memóriájuk, nem megvehetők, nem irányíthatók, nincsenek bekötve oda a bankár-munkás-mozgalom mai haszonlesői közé. Ők a békétlenek, kik nem ismerik azt a szót: árulás.
Most keserűen nézzünk önmagunkba. A történelmi múlt átírásában könnyű dolga van a baloldalnak. A polgári kormányok rendre feladták állásaikat. Csapataink harcban álltak, de egyedül maradtak. Az úgynevezett mérsékelt jobbközép mindig is fanyalgott, ha élő nemzeti radikálist látott. Irtózott a konfliktusoktól. Nekik is – és ebben teljesen egyetértenek a másik oldallal – csak a halott forradalmár a jó forradalmár. Ismerjük el, hogy minden pártunk csak paravánnak használta ’56 eszményét. Kiálltak elé szónokolni. Semmit sem tudtak kezdeni a munkástanácsokkal, a nemzeti függetlenséggel, a harcos Mindszentyvel, a radikális egyetemi ifjúsággal, ’56 harmadik utas próbálkozásaival. Nincs egyetlen jobboldali párt sem, amely soraiba emelt volna egyet is a még élő legendák közül. Nincs egyetlen jobboldali párt sem, amely anyagilag is méltányolta volna ezeket az idős békétleneket, méltányolta volna szenvedéseiket. Máig sokan 30-40 ezer forintból tengődnek – ezek az elfeledett hősök, ők nem kapnak „szochazás” nyugdíjat. Nincs senki, aki tudatosan összehozta volna az igaz emlékezés nagy öregjeit – ezt az egyre fogyatkozó generációt – az ifjúsági szervezetek tagjaival. Nincs senki, aki állami pénzen emlékmúzeumot, zarándoktemplomot emelt volna számukra. Nem volt meg senkiben az erő arra, hogy létrehozza a forradalom szellemi bázisán az újjáalakult Nemzetőrséget. Nem készült róluk nagyregény, film, fotó, színdarab, szobor és festmény.
Ez szégyen.
Mi is elfogadtuk a szervezeteik közötti megosztottságot, sőt, növeltük is e szétforgácsolódást a pénzalapok követhetetlen szétosztásával. Nem teremtettünk egységet saját múltunk értékei között sem, nem demonstráltuk irányukba az összefogás szükségességét. Szégyen, hogy sok alapvető kérdésben magára hagytuk ötvenhatosainkat. Szégyen, ahogyan hagytuk, hogy sokan magukba roskadva eltűnjenek örökre a nyomorban, szegénységben és névtelenségben.
A baloldal most jót nevet rajtunk, csendesen kihúzza a forradalom antikommunista méregfogát. Hátha belesimul ez is a kényszerűen unalmas protokolláris ünneplések sorába. Hátha elfordul, megcsömörlik ettől az átformált történelemtől az egyetemi ifjúság. Hátha apatikus, lemondó lesz. Ezt szeretnék. Március 15. mellett ezt a napot is mindenáron pacifikálni kell. Tudatmosni, átgyúrni, képlékennyé, kommersszé tenni, hadd folyjon csak el az idők végtelen sodrában. Elferdíteni, elhazudni minden értéket, nehogy fellobbanjon a szunnyadó parázs alól a láng újra és újra. Hazudni kell oly becstelenül és szemérmetlenül, ahogyan azt Demszky és Mécs tették legutóbb, a „hivatalos” Krassó-emléktábla-avatáson. Ők, akik mélységesen megvetették és kirekesztették a lázadó és öntörvényű Krassót, aki utolsó éveiben már csak „piszok revizionisták”-ként emlegette őket, szóval ők, most barátaikként tetszelegnek. Ellenségeinkkel elbírunk magunk is, csak „barátainktól” mentsen meg bennünket a Jóisten.
Szegény Magyarország, így veszik el dicső októbered.

A szerző az Inconnu Csoport tagja, a Párhuzamos Alapítvány alapítója