A mézesmadzag és a furkósbot

Nem csinált titkot abból a Mein Kampf szerzője, hogy mire készül. Nem vették komolyan. Az eredményt ismerjük. Egy bizonyos Eric Arthur Blaire (alias G. Orwell) döbbenetes parabolában tárta a világ elé a bolsevik diktatúra létrejöttét (Állatfarm), majd pokoli vízióját annak fejlett formájáról (1984). Nem vették komolyan. Az eredményt ismerjük (?). Az MSZP 2002 tavaszán elég világossá tette, mit tervel. Nem vették komolyan. Az eredményt szenvedjük (egyesek élvezik – egyelőre). Egyvalami biztos: a konzervatív tábor nem tud szabadulni bizonyos illúzióktól, képtelen felismerni egyes alapvetéseinek illuzorikus voltát. Elvek, értékek, intézmények, építkezés, jövőkép itt, leplezetlen, nyers és mohó hatalmi érdekérvényesítés könyörtelen eszközökkel a másik oldalon. Tehetik, mert a társadalmi közeg jelenkori rögvalóságát ők ismerik, illetve érzékelik ösztönösen jobban, míg a konzervatív oldal hajlamos „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetét” vizionálni. Napjaink szekularizált, agyonmediatizált közegében ez életveszélyes szemlélet.
A Segíts magadon, Isten is megsegít! javaslat népszerűségi mutatója egyenlőtlen küzdelemben marad alul a „jólétet mindenkinek” vonzerejével. Ha a versengő politikai erők egyike a felemelkedéshez saját hozzájárulást is kér, a másik viszont egyéni erőfeszítés nélkül ígér felhőtlen boldogságot, az eredmény nem lehet kétséges. A szociális demagógia egy bizonyos közegben az influenzánál is hatékonyabban fertőz. S bár retorikáját kizárólag az anyagi szféra uralja, és hisztérikusan elutasít minden nem anyagi motivációt, valójában csak és kizárólag a tudatalattit veszi célba. A vékony kultúrmáz alatti sötét régiókat. A kettő arányáról Freud, Jung stb. óta van némi fogalmunk. A racionalitást agresszíven sulykoló, ingerülten transzcendenciaellenes kampány (?) egyetlen célja minden kultúra alatti, irracionális indíték mozgósítása valami, valakik ellen. A hadművelet első színtere a primer ösztönök világa. A fő cél az ellenségkép kialakítása, elmélyítése: az orwelli „2 perc gyűlölet” vagy a Szabad Nép-félórák megannyi változata, a részországgyűlésektől a mediatizált utcai happeningekig. Az „aki nincs velünk, az ellenünktől” az „ország kettészakításáról” meg az „árokásásról” szóló népmesékig nyílegyenes út vezet. Az ellenfél befeketítése, demonizálása annak vélt vagy valós erejével egyenesen arányos. ’94-ben egy agyongyötört, száz sebből vérző ellenfélnek készültek megadni a kegyelemdöfést: nem volt szükség nagy energiák mozgósítására. 2001–2002-ben a Fidesz verhetetlennek tűnt: demonizálása ezért a csúcspontján apokaliptikus méreteket öltött.
A következő felvonás az illúziókeltés, a szűkebb értelemben vett szociális demagógia. Itt egyaránt szerepet kap egy bizonyos múlt iránti nosztalgiakeltés: ez főleg ’94-ben volt hatásos, az első piacgazdasági sokk után, és a már említett, egyéni erőfeszítést nem igénylő, ragyogó jövő felfestése. Utóbbi 2002-ben volt hangsúlyosabb. A fináléban jöhet az eszmei mondanivaló: mindezen földi jó csak akkor lesz osztályrészetek, ha ránk szavaztok. A kampány során bedobott összes állítás a kinyilatkoztatás szintjén jelent meg. Bizonyításra, indoklásra ezért nincs szükség, senki nem is követelte (a volt kormánypárt erőtlen cáfolatkísérletei, ha voltak egyáltalán a nem kampány során, inkább a védekezés benyomását keltették): ékes bizonyítéka ez az irracionális elem tudatos és végletes kiaknázásának az MSZDSZP úgynevezett kampányában (valójában hisztérikus, gyűlöletkeltő hadjáratában). Ugyancsak erről árulkodik a jelszavak ordító ellentmondásossága: „velünk az ország” szemben „az ország kettészakításával”, a kiürített államkasszáról szóló népmesék a rekordnagyságú fizetésemelési ígéretekkel szemben. Ismét az indulatok megcélzása a szellem napvilága helyett. A háború ellentéte, barátaim – mondta Karinthy –, nem a béke, hanem az eszmék forradalma. Az MSZDSZP legnagyobb ellensége nem egy másik párt, hanem a fejét használni képes autonóm személyiség.
A hatalom trükkös megkaparintása után kitörő 100 napos cirkuszi játékok azután a klasszikus forgatókönyv szerint zajlottak. Volt panem – hiszen még hátravoltak az önkormányzati választások – et circenses, ahogy dukál: a kiéheztetett vadállatok üvöltése az egekig csapott, elnyomván a széttépett áldozatok halálhörgését – és vér, vér minden mennyiségben. A rágalmazás- és feljelentésügyi népbiztos szaporán bökdösött lefelé fordított hüvelykujjal, a dísztribün gúnykacajától és a közönség üdvrivalgásától kísérve. A minap még kőkemény ellenzékiséget ígérő vert csapat azonban továbbra sem tudott elszakadni bizonyos illúzióktól. Konstruktív ellenzékként megszavazta a győztesek (320 milliárdos!) jóléti csomagját. Ebben nem az volt a legnagyobb baj, hogy az ellenfél cinkelt lapokat (földtörvény-módosítás) csempészett a csomagba, hanem az, hogy az ellenzék racionalitásra appelláló számítása (a szavazók értékelni fogják nemes gesztusunkat) viszszafelé sült el. Az aranyesőt ugyanis nem ők ígérték, hanem Timur és csapata. A közönség ezért az utóbbiakat honorálta az önkormányzati választásokon… Látványos kudarccal járt a másik – külpolitikai – illúzió is: a művelt Nyugat finnyás politikusai majd nem fognak jattolni holmi pöttyös múltú vezérekkel. Meglehetős naivitás ez: volt-e vajon bolsevik nagymogul – Maótól Kádáron át Ceausescuig –, akinek vértől csöpögő kezét ne rázogatták volna a Nyugat ügyeletes politikusai, ha érdekeik úgy kívánták? Vagy – közelebbi példa – a tengerentúlról érkező nagykövet asszony példátlanul durva, provokatív beavatkozása sem volt intő jel a választások során? A racionális, értékelvű argumentáció befogadó közege a középosztály. Ahol ez nem létezik, ott nem lehet túllépni e mai kocsmán az értelemig…, s az észérvek a semmibe hullanak. Tetszettek volna középosztályt csinálni! – parafrazálhatnánk keserűen az elhíresült antalli mondást. Persze tudjuk: ezt annyira sem lehet, mint forradalmat. Addig pedig a dürrenmatti öreghölgy-effektus érvényesül – manapság amúgy bigbraderesen: kiszavazósdi formájában. És öreg hölgyeink és uraink (?) gondoskodnak a kiszavazói állapot konzerválásáról. Ez ugyanis létérdekük.
Az illúziók árát megfizetik. Csakhogy míg a konzervatív politikai elit és tábora a saját kárán tanul(hatna), addig a másik oldal illúzió- és értékmentes hatalomtechnikusai a súlyos árat örökké azzal a tömegemberrel fizettetik meg, aki hajlamos a beetetők eléje vetített illúzióit újra és újra bevenni.
A szerző egyetemi tanár