A kétszintű érettségi elvetélt ötlete

Az elmúlt évtizedben Európa több országában jelentős érettségireform zajlott le, amelyet a leginkább érintettek (diákok, szülők és pedagógusok) mellett felelős értelmiségiek élénk érdeklődése kísért. Nem így nálunk. Itt, bár évek óta készülődik, fontos döntések váratnak magukra, s még mindig nem tudni, mi lesz a reformmal. Holott 2005-ben indulnia kellene.
Miért van rá szükség?
Az érettségi vizsgálat oktatási rendszerünk egyik legrégibb intézménye. Százötven évvel ezelőtt azzal a céllal vezették be, hogy sikeres letétele esetén utat nyisson értelmiségi pályák és a középosztályok felé. Elsősorban tehát szelekciós funkciót töltött be. Rangos, komoly követelményeket támasztó vizsga volt. Egy évszázad múltán lényegesen megváltozott a szerepe. Az 50-es évektől kezdve enyhültek a vizsga követelményei, sülylyedt a színvonala és csökkent a presztízse, miközben megnőtt a felsőoktatási felvételi vizsgák jelentősége. Ez utóbbiak át is vették a szelekciós funkciót, a többször átalakított érettségi pedig már csak a végzettség igazolására szolgált. Mindemellett értékőrző középiskoláink nem hagyták teljesen kiüresíteni: óvták – amennyire lehetett – a rangját, és ünneppé emelték a vizsgák napjait. A történet harmadik fejezete a 90-es években kezdődött, amikor felszökött a középiskolát végzők száma. A felduzzadt létszám következtében tovább romlott a vizsga általános színvonala: valamit tenni kellett tehát. Ahogy több európai országban, ahol mindenütt reformokkal válaszoltak a hasonló helyzetre. Nálunk nyolc évvel ezelőtt körvonalazódtak a reformelképzelések, amelyek 1997-ben erősen vitatott kormányrendeletben öltöttek testet. (Lásd: Kell-e most az érettségireform? – Magyar Nemzet, 1995. dec. 15.) A polgári kormány Oktatási Minisztériuma – ki tudja, miért – nem tartotta szükségesnek, hogy alapjaiban megmásítsa. A most hatályos szabályozás tehát a korábbi, Magyar Bálint vezette minisztérium koncepcióját viszi tovább, amelyet viszont a tanév kezdete óta számos fórumon maga is megkérdőjelezett. Ellentmondó vezetői nyilatkozatok izgatják hónapok óta a középiskolák diákjait és tanárait. Nem tudni, mi lesz az érettségivel, és azt sem, hogy mikor.
Mi jellemzi?
A reform legerősebb indoka az volt, hogy a fiatalokat meg kell kímélni a kétszeri vizsga megpróbáltatásaitól: ne kényszerüljenek néhány hét leforgása alatt egymás után érettségi és felvételi vizsgát tenni. Legyen hát az érettségi egyben felvételi is. Ez jó. Viszont ahhoz, hogy az egyetemek ezt elfogadják, komolyabbá kell tenni az érettségit. Ez is helyes. Az azonban kevésbé, ahogyan a kérdést megoldották.
A reformérettségi – amelynek bevezetését 2004-re, majd 2005-re tűzték ki – többek között három lényeges új elemet kíván bevezetni a fenti célok érdekében: standardizálja a vizsgákat, hogy a mostaninál objektívebbek és megbízhatóbbak legyenek, kétszintűvé változtatja (közép- és emelt szinten teszi letehetővé), valamint az emelt szintű vizsgát kihelyezi a középiskolákból vizsgaközpontokba.
A standardizáció üdvözlendő. Ma ennek hiánya az egyik leggyengébb pont. Épp a nem egységes követelmények és a szubjektív értékelések egymástól nagyon eltérő igényszintje teszi komolytalanná közoktatási rendszerünk egyetlen állami vizsgáját. Kiszámíthatóvá tételük tisztességes, növekvő tekintélyű érettségit eredményezhet. A két szint bevezetése már problematikus. A vizsgák kivitele a középiskolákból meg egyenesen elfogadhatatlan. Ezzel mintegy azt mondanánk ki, hogy a középiskolai tanárok generálisan megbízhatatlanok (miközben a vizsgaközpontokban ugyancsak ők volnának a vizsgáztatók). Az érettségi kihelyezése a vizsgaközpontokba másfelől megfosztaná a vizsgát legnemesebb hagyományától, attól tudniillik, hogy a fiatal épp a volt tanárai előtt bizonyíthassa, hogy valóban „megérett”. Épp ez a felnőtté válást jelképező beavatási funkció varázsolja ünnepnappá a vizsgát az iskola falain belül (annak ellenére, hogy cinikusok előszeretettel festik le tortúraként).
Az elgondolás szerint a gyerekeknek 15-16 évesen el kellene dönteniük, hogy milyen tantárgyakból akarnak majd emelt szintű vizsgát tenni felvételi gyanánt. Ezeket a tárgyakat a középiskola utolsó két évfolyamán külön csoportokban tanulnák, mivel a követelmények jelentős mértékben eltérnek a középszintűektől: mást és másként kell itt tudni – mondják a kidolgozók. (Sok szakember véleménye szerint az emelt szintre megállapított jelenlegi követelmények az egyetemek tanterveiben szerepelnek.) A rendelet értelmében a középiskoláknak a tanulók igényeire felelve igen sok emelt szintre felkészítő csoportot kellene indítaniuk minden évben.
Az emelt szint bevezetését az indokolja – hangzik az érvelés –, hogy emellett nem kell majd felvételi vizsgát tenni. Az volna tehát észszerű, hogy ez esetben a felsőoktatási intézmények is beleszólást kapjanak az emelt szint követelményeinek kidolgozásába. Ám az a helyzet, hogy maga a felsőoktatás, köszöni szépen, de nem kér az emelt szintű érettségiből. (Nem kért belőle hét éve sem, amiről a ’95–’96-os pedagógiai sajtó hűen beszámol.) Vajon miért? Nem ám azért, mert hogy továbbra is felvételiztetni akarnának az egyetemi professzorok. Nem is azért, mert rossz néven veszik, hogy – az utóbbi egy-két hónaptól eltekintve – a minisztérium felelős vezetői hét év óta nem tartották fontosnak velük erről párbeszédet folytatni. Hanem azért, mert jól tudják: az emelt szintű követelményekre való készülés, a felvételi tárgyak tudományos igényű tanulása a középfokon értelmetlen, sok időt vesz el, és elfordítja a diákot az általános műveltség gyarapításának igényétől (amely az utóbbi években egyébként is erőteljesen romlik). Holott a felsőoktatásnak szilárd alapműveltséggel és jó tanulási képességekkel rendelkező fiatalokra van szüksége, nem pedig a leendő szakmájukba belekontárkodó szakbarbárokra. A szakismereteket majd megtanítja az egyetem – mondják. A középiskola inkább művelje a szellemet, és fejlessze ki a fiatalokban mindazokat a képességeket, amelyek nélkül nem volnának képesek felsőfokú tanulmányokat végezni.
Nem akarják azért sem, mert a korai specializálódás ellentmond a bolognai folyamatnak (lásd a Rektori Konferencia sajtóban január 22-én napvilágot látott állásfoglalását), amely minél későbbre akarja kitolni a tényleges szakirányválasztást. És azért sem akarják, mert az eltelt hét-nyolc évben megsokszorozódott a felsőoktatási férőhelyek száma, nincs már szükség tehát erőteljes szelekcióra. (A jelentkezők kétharmadát fel tudják venni.) Az utóbbi hetekben a legtöbb felsőoktatási szakcsoport ezért úgy foglalt állást, hogy a középszintű érettségivel is kiválthatónak tartja a felvételi vizsgát. A középiskoláknak sem áll érdekükben az emelt szintű érettségi. Egyrészt az általános műveltség tradicionális értékének védelmezése és a vizsga iskola falain belül tartása okán. Másrészt amiatt, mert a legtöbb középiskola – financiális okokból – nem volna képes a tanulói igényeknek megfelelő számban emelt szintű felkészítő csoportokat szervezni.
Most már csak az a kérdés, vajon miért ragaszkodik továbbra is az oktatáspolitika a kétszintű érettségihez, ha azt az egyik érdekelt fél sem akarja? Miért nem látja be, hogy a nyolc éve született – már akkor is rossz – megoldás az idő múlásával indokolatlanná vált? Miért ingerli a köz- és a felsőoktatás szakembereinek többségét egy elrontott reform védelmében? Miért szól a módosítás előtt álló közoktatási törvény tervezete ismét közép- és emelt szintű érettségiről (miközben alapszintű nem is létezik)?
Nem szeretnék most középiskolai diák vagy igazgató lenni. A tizedik évfolyamra járó gyerekeknek már régóta tudniuk kellene, hogy miből és hogyan fognak érettségizni két év múlva. Ez alanyi joguk! Kérdéseikkel tanáraikat és az igazgatójukat ostromolják. Ám mivel ők nem tudják a választ, hiszen a miniszteri döntés várat magára, diák és szülő (ismét) a pedagógusokkal fordul szembe. Az igazgatónak meg fogalma sincs arról, hogy milyen felkészítő csoportokat szervezzen, hogyan készítse elő a jövő tanévet. Vajon mit szól ehhez az oktatási jogok miniszteri biztosa?
Ami valóban kellene
A kétszintű érettségi sok eldöntetlen kérdése sajnálatos módon elhomályosítja a reform másik, sokkal sürgetőbb elemét. Azt, hogy az egyes tantárgyak követelményeinek, feladattípusainak a tartalmi-szerkezeti modernizációja nem halogatható tovább. És hogy a vizsgakövetelményeknek mind az írásbeli, mind a szóbeli formákban egységesebbé kell válniuk. E két újítás bevezetésével már nem lehet tovább várni. Ha nem történik meg, e korábban rangos vizsga rövidesen valóban önmaga paródiájává válik.
Le kellene tehát mondani a kétszintű érettségi elvetélt ötletéről, hogy valóban mielőbb megkezdődhessék a régóta esedékes korszerűsítés. Már csak a döntést várjuk. Meddig még?
A szerző egyetemi docens