Magyarország imázsa Huszty repülőiből

Nehéz túlértékelni azt a hatást, amelyet a repülőtér és a városba vezető út gyakorol egy idegen országba első alkalommal érkező idegenre. „Ravaszabb” országokban ez „evidencia”, amelyet eltérő mértékben ki is használnak. Mint ahogy ezt Szingapúrban, ebben az imázsbűvész városállamban teszik, amelynek repülőterére érkezve még egy Jumbóhoz hasonló óriásgépből legelsőnek kiszálló utasnak sem kell várnia egyetlen másodpercet sem arra, hogy a poggyásztovábbító szalagon már ott forogjanak a járat utasainak bőröndjei. És talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy elég végighajtani a Changi repülőtérről a város szívébe vezető barátságos, osztott pályás autóúton, látni a széles legyezőjű pálmákkal szegélyezett, makulátlanul tiszta utat, ránézni az út mellett elfutó házakra, amelyekről egyetlen négyzetcentiméteren sem válik a vakolat, és a csak benyomásokért utazó akár azonnal vissza is fordulhat, mert dióhéjban megismerte azt, amit az ott töltött idő már csak megerősített volna.
Ám hogy Ferihegy és a reptéri „gyorsforgalmi út” – ahonnan nincs menekvés vagy előrejutás karambol esetén – milyen benyomást tesz a hozzánk először érkező utasra, annak elemzését udvariassági okokból talán ne végezzük el, és talán ezért nem is fanyalodott rá senki az utóbbi tizenhárom évben. Magyarország és országimázsa súlyos kárára.

Gyorsforgalmi út a negyvenes évekből
Egy biztos: a harmadik évezred Magyarországa többet érdemel. Ismerve az uralkodó gondolkodás menetét, nyilván felsorolható, hogy miért nem lehet mindezen változtatni. De a gyilkos világversenyben ma azok az országok vezetnek és vezettek, ahol fáradt elmék nem arra sorolnak fel érveket, hogy mit miért nem lehet megtenni, hanem azok az országok, amelyekben a megvalósítás mikéntjével kezdődik a gondolkodás.
„Nincs hely a gyorsforgalmi út bővítésére” – vágná ki a fő adut a felkért tervező, ha viszont egy bangkoki cég embereit hívnánk meg erre a munkára, ők kérdeznék, hogy mennyi idő alatt kellene befejezniük a meglévő gyorsforgalmi út fölé telepítendő magas pályás autóutat. Az előre gondolkodás képtelensége a jelek szerint átokként nehezedik ránk: máig nehéz megérteni, hogy annak idején Schamschula György közlekedési miniszter miért nem kétszer három pályás körgyűrűt rendelt meg – akár útvámos alapon –, és miért az európai útépítészet Mussolini és Hitler előtti korszakába nyúlt vissza ihletért, és miért nem legalább jelenéhez, ha már képtelennek mutatkozott arra, hogy néhány évtizedet előre lásson.
Magyarország furcsa hely a megérkező utasnak. Főként, ha Malév-géppel érkezik. Ezt nem is teszi igazán szívesen azután, ha hírt kap arról, hogy a magyar nemzeti légitársaság balesetveszély és az áldozatok szempontjából – az egyik kormánypárti lap szerint – a világ tíz legroszszabbja közé tartozik. De az sem igazán termel visszatérő utasokat, amikor a légikísérő a műanyag poharat felülről, öt ujjával markolja meg, „rabosítva”, vagyis ujjlenyomatait gondosan rajta hagyva.
És a budapesti repülőtér vélhetőleg az egyetlen légikikötő a világon, ahol a kijáratot már amúgy is hiányosan jelző táblák a bőröndök felé vezető utat nem „baggage claim”-ként, hanem „baggage reclaim”-ként jelzik. Nyilván ugyanazon társaság döntött az angoltalan angol használatáról, amelyik éppoly érthetetlenül határozott arról, hogy a világon minden egyéb helyen használatos „tutszi”-ból nálunk legyen ékes magyarsággal „tuszi”, a „talibán”-ból „tálib”, Abu Dabiból (Dhabi) „Dzabi”, és ugyanazok, akik kötelezően átíratják velünk a kínai tulajdonnevek hivatalos, angol változatát akkor is, ha olyan országból való kínai nevéről van szó, amelynek egyik hivatalos nyelve az angol. (De hogy akkor az Egyesült Államokban élő kínaiak nevét miért nem kell szintén átírni a magyar szabályoknak megfelelően, arról a ki tudja, ki által felkent illetékesek nyilván azért nem adtak eddig magyarázatot, mert szokásunkhoz híven senki nem kérdezte meg őket.)
E félresikló gondolatok persze már a megérkezés kellemesebb pillanatait idézik. Azokat, amelyeket az utas maga mögött tudhat azután, hogy a Malév-járaton a kezébe veszi a légitársaság hivatalos havilapját, a Horizont. Amely félreérthetetlenül balliberális szerkesztésű lap. Magyarországon ez igen egyszerűen eldönthető: nem a példányszám, hanem a hirdetések száma alapján. Hirdet a lapban – magyarul – a Toyota, a Peugeot, a Bang&Olufsen, a Sony, az Operaház, a Coca-Cola és társai. „Nyilván” olyan jobboldali olvasóknak, akik e diszkriminatív hirdetési politikát folytató cégek hirdetéseivel saját lapjaikban még nem találkoztak.

A Malév új őslakoselmélete
A Horizon számának első oldalán ott mosolyog Huszty András, a Malév Rt. elnöke. Mintegy ajánlva a légitársaságot és a folyóiratot. Amely kétnyelvű. Mint természetesen az aktuális szám, a februári is, amelynek első oldalain ezzel a mondattal kezdődő hírrel lepnek meg bennünket: „Az Utrechtben lévő »Reakciós« Iskola – ideológiájához hűen – egy rajtaütésszerűen elfoglalt épületben szervezi az oktatást.” Tiszta szerencse, hogy a „reakciós” iskola iránti kétség csak addig gyötör bennünket, ameddig a ki tudja, miért kiválasztott hír eredetijére nem pillantunk, ahol „School for Radicals”, azaz „Radikálisképző” olvasható. Ez a fordítási „bravúr” felkelti a kétnyelvű olvasó kíváncsiságát, hogy tovább vizsgálódjon. Ehhez csupán lapoznia kell arra a következő oldalon található hírre, amely szerint régészek most azt gyanítják, hogy Amerika őslakosai nem indiánok, hanem egy mexikói törzs tagjai, akik 13 ezer évvel ezelőtt Ázsia területéről vándoroltak az új kontinensre. Az, hogy Huszty úr lapja Ázsia területét miért fordította a „mai Japánnak”, nem tudjuk, de talán dr. Kiss Elemér ügyvédi irodájának a Malévnál végzett átvilágítási munkája erre is fényt derít. A talányos fordításnak azonban nem ez a koronája, hanem az a mondat, amelyik az új elmélet alapjául szolgáló leletről szól. Az új lelet – legalábbis az angol szöveg szerint – „27 emberi koponya”. E 27 emberi koponya a magyar szövegben „27 darabból álló koponyaleletté” deformálódik. Mely változtatás legitimitását e földkerekségen csak a szabad demokrata holdudvar lenne képes alátámasztani a rá jellemző érvelési technikával.
Az amerikai indiánokról olvasható hírrel szemben lévő oldalon egy „fantasztikus csillagászati felfedezésről” olvashatunk, amelynek lényege, hogy csillagászok kiderítették: két hatalmas fekete lyuk található ugyanazon csillagrendszerben, amelyek több millió év múlva várhatóan összeolvadnak, és ez hatalmas sugárzást és gravitációs hullámokat hoz létre. A magyar szöveg szerint a két lyuk „szupermasszívvá” egyesül. Szupertömeg helyett.
Még szerencse, hogy a színes hírek eredetije angolul van. Vagyis legalább annak érthetők, aki angolul olvassa őket. Már kevésbé szerencsés a magyarul nem olvasónak és Magyarország imázsának a Horizon szerkesztősége által a Magyarország történelméről összeállított szöveg, amely az 1100 év Európa szívében címet viseli. Tán csak nem Bayer Zsolt nagyon hasonló című könyvének címe ihlette meg a szerzőket? Hogy a Malév szerint Magyarország 1920 és 1945 közötti időszakáról mit kell tudni, arra íme az idézet.

Önmarcangoló országkép
„A trianoni békeszerződés alapján magyarok tömegei kerültek a birodalom romjain létrejövő utódállamokba, ami behatárolta a következő magyar kormányok mozgásterét. A konzervatív magyar politikai vezetés tovább szította az indulatokat, sőt a sérelmi politikájának új irányt szabott, a zsidó lakosság ellen fordítva azt. Magyarország a második világháborút irredenta, antiszemita, németbarát és antikommunista közhangulatban érte meg. Átmeneti sikerek után vesztébe rohant az ország.”
Ezen negatív „imázsépítés” után a „baggage reclaim”, a reptéri „gyorsforgalmi” út és az Üllői út lehangoló látványa már nem is esik olyan súlyosan a latba, ha azzal az SZDSZ-es leheletű történelmi értékeléssel vetjük össze, amelyet a szocialistákat minden beosztásában elvtelenül kiszolgáló Huszty András vezérigazgató vezetése alatt működő Malév lapja kínál. Mint a jelenlegi koalíció minden cseppjében, a Malévban és folyóiratában is fellelhető a sajátos keveredésű MSZP– SZDSZ-selejt.