Új moralisták, farizeusok

The objects in mirror are closer than they appear – a tárgyak a valóságban közelebb vannak, mint ahogy a tükörben tűnnek. Ez van belegravírozva minden amerikai autó visszapillantó tükrébe. És ők ma a világ vezető nagyhatalma.
És elindultak.
A közel ülő szemű kis texasit megszállta az Úr – legalábbis ezt mondták neki.
Pedig nem szállta meg semmi, csak a cezarománia. Ő már tényleg elhiszi, hogy elhivatott. Hogy küldetése van.
Nem baj. A világ minden birodalma azt gondolta magáról, hogy örökké fennmarad, hogy legalábbis az Atyaúristen unokaöccse.
Amikorra ezt elhitték magukról, már régen csak narcisztikus kis gazfickók voltak a birodalom vezetői, az ördög megszállottai – s a birodalom alattvalói, polgárai? Hedonizmusba, önimádatba szédült szerencsétlenek.
Hevert palotájában Romulus Augustulus, az utolsó nyugat-római császár. Tizennégy éves gyerekember, jobbján Bacchus, balján az örök elmúlás. Ő csak az egyiket látja. Boldog. Birodalmi ember. Etetik. Illatos fürdőkbe teszik, illatos olajokkal kenegetik. S odakünt minden rothad szét. Odakint Odoaker ordít, a „barbár”, s elsöpri a föld színéről az önmagát túlélt birodalmat.
Az önmagát túlélt birodalom ma még erősnek látszik. A legerősebbnek. Erős, és az ostobák gőgjével telve végtelenül magabiztos.
Katonái, mint a zombik, mint a high-tech filmek űrlényei. Éjjellátó készülékekkel felszerelve tapossák a sivatag homokját, a homokot, ahol egykor a sumerok hitték magukat öröknek. Több mint egy évezredig…
A lanyha szellet
Mennek az új világrend katonái. Viszik zsákjukban az új kultúrát Mezopotámia földjére. Hamburgert, Barbie babát és valóságshow-t. Egy élelmes sémi, korunk hőse, odahaza az Újvilágban már dolgozik az arab rasszjegyekkel felruházott Barbie-n. Ezt hívják majd eztán toleranciának. Lagasz egykori ura, Urukagina enszi pedig tétován pergeti a sivatag homokját tenyeréből tenyerébe. Szellem már ő, s tudja, mi lesz a vége ennek a mostani birodalomnak, de azért szomorú. Még ha mosolyog is. Ahogy szomorú Umma egykorvolt királya, Lugalzaggiszi is. És szomorúak a réges-régi sémiek mind, az akkádok, szomorú Hammurapi és Asszurbanapli, hiszen ők már azt is tudják, amit a mi Madáchunk hagyott ránk:
*
„Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpűl?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök,
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
Kéj-kerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldús, szolganép tanyáz.”
*
Száll a lanyha szellet, de nem figyel rá senki, azóta sem. És nincs nekünk egy bölcs, cinikus Luciferünk, hogy figyelmeztessen legalább. Már csak cinikusaink vannak és ostobáink, az önimádat és a hatalom büszke heverőin; közel ülő kis szemeikkel nézik a következő pillanatot, s azt hiszik öröknek. És tornyokat álmodnak, hatalmasabbakat, pompásabbakat, mint az elpusztítottak; és bosszút állnak, mindig a leggyengébben…
Nemrégiben kecskéket kísérgető hegyi pásztorokra támadtak a világ legerősebb hadseregével. Az égből ordítottak és sújtottak le, mint egy igazi ostoba isten. S diadalt ültek a földkerekség legnyomorultabbjain.
De mit számítanak a földkerekség legnyomorultabbjai? Vagy általánosabban, ahogy Spengler doktor tette fel a kérdést:
„Kinek a számára van a történelem? (…) A kérdés láthatóan paradox. Kétségkívül mindenki számára, amennyiben minden egyes ember – léte és szemlélete egészével – részét képezi a történelemnek. Jelentős különbség van azonban aközött, hogy valakiben az az állandó benyomás alakul-e ki, hogy élete csupán mozzanata egy tovahömpölygő – évszázadokat vagy évezredeket átölelő – életfolyamnak, vagy hogy valaki az életet egy önmagába hajló, lezárt egésznek fogja-e fel. Bizonyosra vehető, hogy ez utóbbi tudatfajta számára semmiféle világtörténelem, semmiféle történelmi világ nem létezik. De mi van akkor, ha egy egész nemzet öntudata, egy egész kultúra ezen az ahistorikus szellemiségen nyugszik? Hogyan jelenjen meg egy ilyen kultúra számára a valóság, a világ, az élet? (…) bár nekünk, a nyugati kultúra gyermekeinek (…) egy ilyen lelkivilág utólagos átélése úgyszólván lehetetlen, még sincs jogunk ahhoz, hogy amikor a történelem problémájával kerülünk szembe, ezt a tényt egyszerűen semmibe vegyük.”
Egy ilyen kultúra számára úgy jelenik meg most a valóság, a világ, az élet, hogy az ostobák birodalma – akik kinevezték magukat a történelem letéteményeseinek és egyedüli jogos alakítóinak – belebombázza őket a valóságba, a világba és az életbe.
Előbb a kecskepásztorokat, a legnyomorultabbakat bombázta bele a demokráciába. Pax Americana: hamburger, Barbie, valóságshow. S most a sumerok, az akkádok örökösei vannak soron – Hammurapi és Asszurbanapli népe, akik felfedezték az írást, amikor az ostobák birodalmában még barlangokban laktak és nyersen ették a húst…
Spengler doktor kérdez még
„Az emberi világnak az itt felvázolt képe alapján – amelynek az a jelentősége, hogy felszámolja az emberi fejekben ma még megrögzült ókor-középkor-újkor sémát – talán új és civilizációnk számára (remélem) végérvényes válasz adható a régi kérdésre: mi is a történelem? Ranke mondja (Világtörténetének előszavában): a történelem ott kezdődik, ahol érthető emlékművek és hitelt érdemlő írásos feljegyzések állnak rendelkezésre. Ez a válasz azonban az adatok gyűjtőjének és rendszerezőjének a válasza. Kétségtelenül felcserélik azt, ami megtörtént, azzal, ami a mindenkori történelemkutatás látókörébe belefér. Hogy Mardónioszt Plataiai mellett legyőzték – ez a tény megszűnt-e attól történelmi tény lenni, hogy róla kétezer évvel később egy tudós már semmit sem tud? Az élet csak akkor számít ténynek, ha könyvekben szót ejtenek róla?”
Ez az utolsó kérdés az egyik alapkérdés. Csak apró pontosításra szorul, mert Spengler doktor óta még ocsmányabb és ostobább lett a világ. Tehát: az élet csak akkor számít ténynek, ha a világmédiában szót ejtenek róla? Ha a fogyasztók megbámulhatják este a tévéjükben?
Most éppen Bagdad képét bámuljuk, madártávlatból. Bombák robbannak az éjszakában, szép kép, mintha tűzijáték lenne. Nézzük Bagdadot madártávlatból, s hallgatjuk hozzá a kommentárokat: „precíziós bombák”, „sebészi pontosság” – mintha egy ismeretterjesztő filmmel kombinált akciómoziban ülnénk.
S akik Bagdadban élnek, Hammurapi és Asszurbanapli utódai, nem tudtak bekerülni az adásokba. Halálaik, nyomorúságuk, szenvedésük még összezavarná kényes, civilizált nyugalmunkat.
A bombák már hullanak, így a jogtalan, a gyarmatosításon kívül kizárólag Izrael érdekeit szolgáló bűntettet megideologizáló hazugságok sem számítanak már. Vári őrnagy, az MSZP katonája kifejti az esti híradóban: az iraki hadsereg orosz haditechnikával van felszerelve, ez eleve elavult, ráadásul az évtizedes embargó miatt Irak képtelen volt alkatrész-utánpótláshoz hozzájutni, ezért aztán az Egyesült Államok fölénye nyomasztó, a háború néhány nap alatt véget ér.
Érdekes… Hónapok óta hallgatjuk, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel van felszerelve, és az egész világ biztonságát fenyegeti. Hol vannak hát ezek a tömegpusztító fegyverek? Vajon miért nem veti be őket Szaddám Huszein, a kétségkívül őrült diktátor most, amikor már minden mindegy, amikor minden veszve van?
Hónapok óta hallgatjuk, hogy Irak nem tartja be az ENSZ-határozatokat, és ezt a civilizált világ nem tűrheti. Érdekes… Izrael eddig 250 úgynevezett nem kötelező érvényű ENSZ-határozatot és 30 kötelező érvényű ENSZ-határozatot nem tartott és nem tart be. Izrael terrorizálja és gyilkolja a palesztinokat. Ha Amerika végzett Irakkal, vajon egy éles kanyarral Izrael ellen fog fordulni? Nem fog. Mert az Irak felszabadításáról és az emberi jogokról szóló hangzatos szólamok nem egyebek farizeus hazugságoknál. Az Egyesült Államok arcátlanságánál. Ez a háború az olajról, a zsidó lobbiról és a gyarmatosításról szól. Donald Rumsfeld kijelenti: az Egyesült Államok nem gyarmatosítani, hanem felszabadítani akarja Irakot. Majd ugyanabban az esti híradóban Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő azt mondja: Irak hatalmas torta. Amerika és Anglia fogja újjáépíteni. S még hozzáteszi, hogy akié a Közép-Kelet, azé a Közel-Kelet és még sok egyéb.
Nem Donald Rumsfeld, hanem Nógrádi György mondott igazat.
S ameddig Amerika a közel ülő szemű kis texasi vezetésével eljutott a végső megoldásig, addig lehallgatta például az ENSZ-diplomaták telefonjait New Yorkban, lehallgatta a francia és a német diplomaták telefonjait Brüsszelben. Ennél jóval kevesebbe bukott bele Nixon. Most elhangzik a hír, és nem történik semmi. A világmédia most a közel ülő szemű pártján áll ugyanis… A világmédia jóvoltából madártávlatból látjuk Irakot, és előre megrendezett jelenetekben mutatják, ahogy iraki katonák fehér zászlót lobogtatva megadják magukat a nagy, fehér, amerikai istennek.
Hazugság. Tudjuk, s ők tudják, hogy mi tudjuk. Ez a hazugság is konszenzuson alapul. Mint az összes többi. Mint az intelligens mosópor, amelynek aktív részecskéi behatolnak ruhánk szöveteibe, és megkülönbeztetik a fagyit a pörköltszafttól. Mint az intelligens krémünk, amelynek liposzómái behatolnak bőrünk legmélyebb rétegeibe, és megakadályozzák, hogy megöregedjünk. (Egy civilizáció hanyatlásának egyik legbiztosabb jele, amikor a civilizáció részesei hadat üzennek az időnek és a Teremtőnek. Amikor elhiszik, hogy nem fognak megöregedni. Olyankor már közel a vég…) Intelligens mosópor, intelligens krém, intelligens bomba, intelligens háború: mind-mind hazugság. Tudjuk, de elfogadjuk. Mert így kényelmesebb. Tudjuk, hogy ott, a madártávlat mögött asszonyok, gyerekek, öregek sikolya szól, férfiak üvöltése hallik, mert sumerok és akkádok utódait bombázza bele éppen a jóba egy ostoba világhatalom a közel ülő szemű kis texasi parancsára, a nagy üzlet reményében – de mi csendben vagyunk.
Még szerencse, hogy a világon mindenütt milliók törnek-zúznak az utcákon. Helyettünk is. Hogy véletlenül se fogjunk kezet és béküljünk össze a lelkiismeretünkkel…
Spengler doktor búcsúzik
„Térjünk vissza szűkebb feladatunkhoz; morfológiailag ebből a perspektívából kell meghatároznunk a nyugat-európai és amerikai helyzetet – elsősorban 1800 és 2000 között. Rögzítenünk kell e korszaknak a nyugati összkultúrában elfoglalt kronológiai helyét, életrajzi szakaszként felfogott értelmét – amely valamilyen formában minden egyes kultúrában szükségképpen fellelhető –, politikai, művészi, szellemi és társadalmi formanyelvének organikus és szimbolikus jelentőségét.
Egy összehasonlító vizsgálódás alapján az adódik, hogy e korszak »egyidejű« a hellenizmussal, s különösképpen az pillanatnyi csúcspontja – a világháború –, ami tulajdonképpen a hellenisztikus korból a római korba való átmenetnek felel meg. A rómaiak – ez a mély valóságérzékkel felruházott, a szellem sziporkáit nélkülöző, barbár, fegyelmezett, praktikus, protestáns, poroszos nép – számunkra, akik rá vagyunk utalva az összehasonlításokra, egyben mindig saját jövőnk megértésének kulcsát is kezünkbe adják. Görögök és rómaiak – az ő példájuk által különül el egymástól az a sors, ami számunkra már végbement, attól, ami még előttünk áll. Az »ókori« világban ugyanis már régebben is láthattunk és látnunk is kellett volna egy olyan fejlődési tendenciát, mely egyúttal tökéletes mása a nyugat-európai fejlődésnek; a felszín minden apró részletében különbözik ugyan tőle, ama benső törekvés szempontjából azonban, amely e nagy organizmust a beteljesedés felé hajtja, tökéletesen azonos vele. Pontról pontra saját valóságunk állandó alteregóját találhattuk volna meg benne, kezdve a »trójai háborútól« és a keresztes hadjáratoktól, Homéroszon és a Nibelung-éneken, a dór művészeten és a gótikán, a dionüszoszi mozgalmon és a reneszánszon, Polükleitoszon és Sebastian Bachon, Athénon és Párizson, Arisztotelészen és Kanton, Alexandroszon és Napóleonon át egészen a mindkét kultúrát egyaránt jellemző világvárosi korszakig és imperializmusig.”
Haladunk a beteljesedés felé.
Az pedig még sokáig is eltarthat akár. Egy vagy két emberöltőig is. De mi egy vagy két emberöltő a történelemben? Bagdadban most sikoltanak félelmükben azok a kisgyerekek, azok a csecsemők, akik majd nagy, radikális és véres nemet fognak mondani a rothadó Nyugatra. A nyugati utcákon most törnek-zúznak, akik nemet mondanak. A közel ülő szemű kis texasi lerohanhatta volna Irakot másnap, szeptember 12-én. Igaza akkor sem lett volna, de a Nyugatot, a fényességes Nyugatot nem osztotta volna meg. Így ezt is sikerült elérnie.
Vajon a közel ülő szemű kis texasi lesz Romulus Augustulus? Vagy valamelyik unokája? Annyira mindegy, Istenem, annyira mindegy… Így vagy úgy, még egy darabig elbíbelődünk az intelligens mosóporaink, krémeink, bombáink és gusztustalan, hazug, aljas háborúink között.
De: „The end of the western civilization is closer than it appears in the mirror of the world-media”.
Ezt kéne belegravírozni a lelkünkbe.
És megtalálni végre önmagunkat a sok hazudott, ostoba másság között…