A Big Brother igazsága

A Regio című, negyedévenként megjelenő periodika legújabb számában Kende Péter A késő modern államnemzet címen írt tanulmányt. Kende tanulmányának második felében arra a kérdésre kapunk választ, hogy a különböző nemzetmeghatározásoknak milyen konzekvenciái vannak a magyar politikára. Kende szerint a „magyar nacionalizmus teoretikusai és szószólói abban a hiszemben élnek, hogy a XXI. század ugyanúgy a »nemzetek« százada lesz, mint a két előző volt, s hogy ilyeténképpen a magyar állam előtt minden mást megelőző feladatként a Trianon (stb.) által szétszabdalt magyar nemzet egyesítése áll”.
A gondolatmenetben Kende nem tesz különbséget a nacionalizmus és a sovinizmus fogalma között. Feltételezem, sőt biztos vagyok benne, hogy ezen „nacionalista erők” nagyobbik fele tisztában van azzal, hogy Európa egyesülésével meghaladottá válik a határok tologatása, tisztában van azzal, hogy – Ukrajnát leszámítva – a Kárpát-medence országai belátható időn belül integrálódnak az Európai Unióba. Revízióról a XXI. században tehát a magyar nacionalizmus nagyobbik fele nem beszél, egyszerűen nem beszélhet, mivel tudja, hogy mindez idejétmúlt, szinte már-már anakronisztikus gondolat, amire nincs is szükség, mert Európa egyesülése, a régiók társadalma erre a fájó sebre gyógyírt talál, még ha a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom terén nem is lesz változás. Éppen ezért véleményem szerint a magyar nemzetpolitikának elsősorban a gazdaságpolitikára kellene igen nagy hangsúlyt fektetnie, s ki kellene használnia az elmúlt tíz évben a szomszédos országokkal szemben szerzett előnyét a tőkefelhalmozás és az infrastruktúra területén. Magyarán: pillanatnyi helyzeti és gazdasági előnyét kihasználva gazdasági beruházásokat, földfelvásárlást stb. kellene eszközölnie a Kárpát-medencében, hogy majdan a teljes térség uniós csatlakozása után jelen legyen, és munkát tudjon adni a nincstelen, munka nélkül tengődő magyaroknak, megállítani, esetleg visszájára fordítani a jelen pillanatban a magyarság körében tapasztalható katasztrofális demográfiai mutatókat. Mivel erről már számos tanulmány készült, s mert Kendének sem áll szándékában tanulmányában e kérdéssel kapcsolatban programot vagy utópiát felvázolni, azt én sem teszem. Inkább megkérdőjelezem azt az állítást, miszerint „84 évvel az erdélyi, felvidéki és a délvidéki országrészek leszakadása után kétségbe vonható, hogy a Kárpát-medence magyarul beszélő lakosai még mindig valamennyien ugyanabba a »nemzetbe« sorolhatók, mint az anyaország állampolgárai”.
Először is: Trianonban Magyarország területének kétharmada nem leszakadt, hanem elszakították. Másodszor: vajon Magyarország ezeréves kontinuitását, nemzeti létét a mai állam területe biztosította? Mert bizony Trianontól kétszer hoszszabb ideig éppen az a Felvidék és Erdély biztosította ezt, amit 1920-ban úgy leszeltek, mint kenyérről a héjat. Harmadszor: a magyarul beszélő lakosok fogalma a pár évtizeddel ezelőtti tézist juttatja eszembe, amikor arról lehetett hallani, hogy Erdélyben magyarul beszélő románok élnek. Negyedszer: kétségtelen, hogy az impériumváltás elsősorban az értelmiségi, hivatalnoki réteget sújtotta, illetve hogy az egy erőszakos, állami impulzusok által generált modernizációellenes folyamat volt, amely tudatosan lefejezte a határokon túlra került magyar társadalmakat. Kétségtelen, hogy ezeknél a magyar társadalmaknál jelentős a szórványosodás, a katasztrofális demográfiai mutatók számaránya. De magyarságukat, a nemzethez való tartozásukat megkérdőjelezni mégiscsak túlzás, sértő. Ötödször: az állampolgárságra való hivatkozás, ami az utóbbi időben, úgy látszik, etalonnak számít, ugyancsak sántít, mivel bizony ezen területek „magyarul beszélő lakosait” éppen az állampolgárságra való hivatkozással küldték előszeretettel a Piave és a Don partjaihoz, akik közül bizony sokan ott is hagyták a fogukat.
Ugyancsak az állampolgárságra való hivatkozással ártatlan százezreket üldöztek el otthonukból, lőttek agyon a Kárpátok lábainál vagy a vérrel áztatott bácskai földön. Ez sem volt olyan régen, 1944 tele bizony őket is sújtotta, még akkor is, ha erről sokak szerint fölösleges beszélni. Ők nem a mi áldozataink, ők nem a mi véreink? Vagy ők csak magyarul beszélő románok, szlovákok, ukránok, szerbek? Mert bizony kétségtelen, hogy ilyen téren is van különbség a „nemzetbe sorolhatók” között, amit ők nap mint nap meg is tapasztalhatnak vagy a határon, vagy a magyar bürokrácia hírhedt útvesztőiben, vagy keserves mindennapjaikban a „leszakadt területeken”. Kende Péter a határon túli magyarokat a kísérleti nyulakhoz hasonlítja, amikor úgy véli, hogy „egy részük még családilag is összekeveredett a szlovákokkal, románokkal stb.”. (A délvidéki, kárpátaljai magyarok ezek szerint a stb. megtisztelő kategóriába tartoznak.) Vajon mekkora botrány lenne abból, ha a Magyar Köztársaság állampolgárainak egyik vagy másik nációjához tartozó részére mondanák azt, hogy keveredtek, esetleg, hogy a stb. kategória címét érdemlik?
„(…) Különösen az elmúlt 12-15 év politikai és kulturális fejleményeit figyelembe véve joggal föltehető az a kérdés, hogy: a) a 2002. évi (kis) magyar társadalom ugyanaz-e, mint amelyből a határon túliak 1918-ban kiszakadtak (a válasz nyilvánvalóan nem); b) egyáltalában egységes »nemzet«-e még ez a társadalom, pontosabban: illik-e még rá a nemzetfogalom a maga múlt századi értelmében” – kérdez és válaszol is Kende egy nagy nemmel. Ezek szerint a nemzet fogalmába – nyugati liberális felfogást követve – csupán az tartozik, aki állampolgársággal rendelkezik, a többiek szóra sem érdemesek, felesleges velük foglalkozni.
Kit érdekel, hogy a magyarul beszélő szlovákok, románok, ukránok, szerbek közül bizony több százezren görnyednek azért, hogy gyermeküket Magyarországon taníttathassák, hogy a tandíjat kifizethessék, hogy az itt megkeresett jövedelemből a magyar államnak, míg a szülőföldön megkeresettből ott adóznak, hogy az itteni kórházi ellátásért százezreket fizetnek, hogy megtakarított pénzüket inkább magyar bankba viszik, s hogy azt is inkább ott költik el, s többé nem viszik ki…? Ez senkit sem érdekel, kár vele foglalkozni. Elvégre ukrán, román, szlovák, szerb, sőt stb. állampolgárok. És a magyar lumpenproletárnak (mert ő bizony magyar állampolgár) sem kell félnie, hogy elveszik tőle a munkát, amit amúgy se végezne el, mert elvégre ő csak kapni szeret.
Mindez arra emlékeztet, mint amikor a szabadságharc leverése után, de a kiegyezés előtt a magyar közvélemény annak örült, hogy az osztrák sereg itt vagy ott csatát vesztett. De hogy azokban az osztrák seregekben zalai, somogyi magyar parasztok szolgáltak és véreztek el a csatatéren, az már senkit nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy ezek közül a magyarul beszélő románok, ukránok, szerbek, szlovákok és stb.-k között sokan nap mint nap sírva fakadnak, amikor a magyar himnuszt hallják, és emiatt elég sokukat akár meg is verik.
„Az 1989 utáni Magyarország – az én megítélésem szerint – úton van afelé, hogy a késő modern fogalmak szerint politikai nemzetté váljék, s amint fentebb láttatni igyekeztem, e fogalomban a hangsúly a »politikain«, vagyis az állampolgári közösségben van, nem pedig a 19. századi (francia vagy német) értelemben vett nemzeten.” Kende Péter meglátásában van némi igazság. Big Brother igazsága. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ebből a dadaista, polgárpukkasztó politikai nemzetből a magyar állampolgárok millióinak jobbik fele – politikai felfogásától függetlenül – nem kér.

A szerző a szabadkai Hét Nap munkatársa