De mi lesz a bécsi cukrászdával?

Noha tíz hónap múlva Magyarország teljes jogú tagja lesz az Európai Uniónak, a témáról szóló központi tájékoztatási kampány teljesen leállt. Eltűntek már a bécsi cukrászdanyitás esélyeit, illetve a párizsi grafikusképzést népszerűsítő plakátok az épületekről, és a postaládákban se találhatók már az integrációval foglalkozó ingyenes füzetecskék. Ha valaki megkérdez egy átlagembert ebben az országban, hogyan készül az uniós csatlakozásra, általában azt a választ kapja, nem tervez semmi különösebbet, minden mehet tovább a maga útján.
Miközben tehát a kormány szinte minden területen – egészségügy, oktatásügy, mezőgazdaság, szakszervezetek, Magyar Nemzeti Bank, közszféra, önkormányzatok – frontot nyitott, valamint egyoldalúan és pillanatnyi érdekeinek megfelelően kezeli az országos megdöbbenést kiváltó ügyeket (Paks, Szász Károly megveretése), a magyar társadalom többsége felkészületlenül várja az uniós csatlakozást. Leszámítva a hozzáértőket, valószínűleg kevesen tudják Magyarországon, mi is lesz itt 2004-től. A gondot az okozza, s itt érhető tetten a kormányzat felelőssége, hogy nincsenek személyes információk az EU-ról, illetve a népszavazásig tartó kampány során a kellemetlen kérdéseket egyszerűen a szőnyeg alá söpörték – helyettük merőben infantilis témákat helyezett fókuszba a központi kommunikáció.
Aki azt reméli, hogy az EU-s tagság folyamatos pénzesővel, a bőség és a jólét beköszöntével jár majd, az valószínűleg csalódni fog, mert a belső gondjaival, lassuló gazdaságával küzdő közösség vezető politikusai már most arra figyelmeztetik a kandidáló jelölteket, hogy uniós áldásra egyelőre ne is számítsanak. Tény, Brüsszel eltérő mértékben támogatni fogja ugyan a tagállamok fejlesztési elképzeléseit, ám a pályáztatási-pályázási rendszer kiismerésének is kemény tanulóideje van. Görögországnak például tíz évébe tellett, míg végre profitálni tudott a tagságból.
Az érem másik oldala: Magyarországon a belépés után valószínűleg emelkedni fog az árszint. Tehát drágulni fognak az ingatlanok, az energia, az élelmiszer, emelkednek a dohányárak, s tönkremehet az amúgy is túltermelési és értékesítési válsággal küzdő tejtermelők egy része, a marketing nélküli borgazdaságok pedig az utolsó jó évüknek tekinthetik a 2003-as esztendőt; őket a francia és az olasz konkurencia küldheti padlóra. Míg a tejágazatban húszezerre becsülik a felkészületlen gazdák számát, addig az Iposz szerint 60-70 ezer kisvállalkozó húzhatja le a rolót. Más érdekképviselet 200-300 ezerre becsüli azon cégek számát, amelyeknek legkésőbb a teljes jogú tagság jövő májusi elnyerése után abba kell hagyniuk a termelést. Állítólag ezekről a kedvezőtlen folyamatokról állami pénzen hatástanulmányok készültek, de kérdés, miért nem tudnak erről semmit az érintett ágazatok.
Ugyancsak fejfájást fog okozni a környezetvédelmi normák betartása. Hazánkban csaknem minden település határában illegális hulladéklerakó szennyez, viszont Brüsszel a szelektív rendszer kiépítésére csupán 2005-ig adott határidőt. Hogy milyen pénzből valósul meg a szeméttelepek felszámolása, illetve az új struktúra kiépítése, egyelőre talány. Az önkormányzatoknak azonban arra is fel kell készülniük, hogy az EU-tagsággal járó drágulás miatt kispénzűek serege fordul majd a polgármesteri hivatalokhoz segélyért. Az említett kiragadott példák rámutatnak arra, hogy nincsenek konkrét információk az uniós csatlakozás közvetlen hatásairól, és a baloldali kormány által rózsaszínnek feltüntetett dicsőséges jövő csakhamar felelőtlen handabandázásnak bizonyulhat.
Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy borítékoljuk: a cukrászdanyitogató kormány valószínűleg belebukik az uniós csatlakozásba. Ez rendjén is van. De mi lesz az országgal?