Alig akadt kormánypárti politikus, aki az EU-népszavazás előtt ne hozta volna föl példának Írországot (nem a szigorú katolikus hagyományok miatt) mint sikeres EU-tagot modellként Magyarország számára. Írországhoz a gazdasági sikerek mellett azonban valami más is hozzátartozik, amiről a kampányban nem esett szó: a sziget újraegyesítésért harcoló Ír Köztársasági Hadsereg.
Az IRA a brit unionistákkal együtt az 1960-as évek óta közel 3200 élet kioltásáért felel. A Michael McKevitt vezette Valódi IRA omagh-i bombamerényletének 1998-ban például egyszerre 29 ember esett áldozatul. Kovács talán ilyesmikre is gondol, amikor európai szabályokról beszél? Vajon európai szabályok vezérelték az IRA-t, amikor többször megkísérelte meggyilkolni a brit miniszterelnököket, vagy például amikor játszótéren játszó gyerekeket robbantott fel? Igazán sajnálatos, hogy Medgyessy és Kovács tárgyalóasztalához nem Michael McKevitt vagy Gerry Adams ült. Bizonyára jobban árasztották volna az EU atmoszféráját, mint Kovács Miklós. Ugyanakkor az is biztos, hogy más hangnemben tárgyaltak volna, mint Markó Béla.
Bármennyire is szomorú: Európában a fegyverek is a politikai eszközök közé tartoznak. A hatvanas években, amikor megfeneklettek a tárgyalások a Gruber–De Gasperi autonómiatervezet teljesítéséről, még Dél-Tirolban is a robbanóanyaghoz nyúltak. Christoph Pan professzor a Népszabadságnak 1994 októberében adott interjújában a következőket mondta: „Személy szerint nem támogatom az erőszakot, de utólag úgy tűnik, a holtpontról való elmozduláshoz szükség volt ezekre az akciókra.”
Kovács László persze mindezt jól tudja. Tudja, hogy a kisebbségi önrendelkezési jogok megtagadása nem egy esetben radikalizálódáshoz vezetett. Mégis, pontosan az igazi európai szabályok – autonómia, nyelvi egyenjogúsítás – azok, amiket tudatosan elhallgat. Márpedig a hallgatás, halogatás, a kis lépések taktikája egyszer a határon túli magyar közösségeken belül is hasonlóan komoly belső feszültséghez, radikalizálódáshoz vezethet.
Ma a dél-tiroliak egyébként teljes nyelvi egyenjogúságban, autonómiában élnek. Ahogy a jóval békésebb finnországi svédek is, akik kisebbségi jogaik eléréséhez kizárólag demokratikus eszközöket vettek igénybe. Érdek-képviseleti szervük, a Finnországi Svéd Parlament (Svenska Finlands Folkting) megalakulásakor, 1919 májusában területi autonómiát, önálló oktatási rendszert, a svéd kultúra támogatását, svéd nyelvű katonai egységeket, kétnyelvű államot követelt – sikerrel. Európai szabályok szerint. Ezek azok az európai szabályok, amikhez az észak-schwesligi (Dánia) tanyavilágban élő németekről gondoskodó könyvtárbuszok éppúgy hozzátartoznak, mint a svájci alkotmány 116. cikkelyének módosítása a rétoromán nyelv védelme érdekében. (Svájc gesztusa azért is kedves, mert a rétorománoknak nincs anyaországuk, amely segítségükre sietne.) De az autonómiával 1948 óta rendelkező dán terület, a Feröer-szigetek is európai szabályok szerint működik: saját bélyegeket bocsát ki, saját pénze, lobogója és útlevele van. A Finnországhoz tartozó, szintén szigorú európai szabályok szerint működő Aland-szigetcsoport pedig az EU-ba való belépésről önálló népszavazást tartott.
De másképp tegyük fel a kérdést: vajon a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek hogyan reagáltak volna egy, a magyarhoz hasonló státustörvény kínálta lehetőségekre? Beérték volna évente néhány alkalommal kedvezményes utazással anyaországukban, esetleg egy három hónapos svédországi, illetve ausztriai munkavállalással? Bizonyára nem. Hiszen demokratikus hagyományú országok lakóiként nyilván tisztában vannak jogaikkal. Például azzal, hogy minden embernek joga van otthon érezni magát a szülőföldjén. Ehhez pedig a kisebbségek számára bizony önrendelkezési jogok szükségesek. Azt, hogy az autonómia és nyelvi egyenjogúsítás Európában szokványos, csak olyanok nem képesek megérteni, akik évtizedeken át antidemokratikus szellemiséget szívtak magukba.
„A kulturális-nemzeti autonómia egy nemzetben egyesíti a proletariátust és a burzsoáziát, s különválasztja a különböző nemzetek proletáriátusát” – hívja fel a figyelmet Lenin. Itelmen, izsor, jukagir, enyec, ket, ulcsa, udehe, tofa, orocs, nganaszan – hogy csak néhányat soroljunk fel a szovjet politika által majdnem vagy teljesen eltüntetett népekből. Ha nem az ő példájukat akarjuk követni, itt az idő letérnünk a lenini vágányról, és a valódi európai szabályok nyomán haladni. Új célokat kell magunk elé tűzni: teljes nyelvi egyenjogúsítást, kisebbségi önrendelkezést, autonómiát – vagyis olyan jogokat, amelyekkel a legtöbb európai kisebbség rendelkezik. Egyébként mitől lesz közös ez az Európa, ahol a különböző etnikai kisebbségek számára nem azonosak az esélyek a megmaradásra?
A szerző egyetemi hallgató
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
