Valóban követendő példakép vagyunk?

Különböző külföldi sajtóorgánumokban már hetekkel ezelőtt megjelent az a nézet, hogy Iraknak demokratikus rendszere megteremtésében hazánkat és a többi szocialista országot kellene mintának, követendő példának tekintenie. Egy pillanatig elfogott a hazafias büszkeség: na végre – mondogattam magamban –, csak észrevették már Nyugaton is, milyen kiválóak vagyunk. Hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el irredenta nótákat énekelni. Lelkesedésembe azonban becsapott a villám, amikor arról értesültem, hogy a Kereszténydemokrata Internacionálé elmarasztalt bennünket a demokratikus jogok korlátozása miatt, és ehhez a véleményhez csatlakozott az Európai Néppárt elnöke is. Igaza lehet azoknak, akik állítják: ezek a külföldi kritikák nem az országot, hanem a kormányt illetik. A kormányt azonban a nép választja, így a felelősség kis ördöge azóta is motoszkál bennem: tavaly áprilisban véletlenül (!) nem rossz négyzetbe húztuk be azt a mindent eldöntő ikszet?
1. Olvasva a nemzetközi szervezetek kifogásait, jó érzéssel állapítottam meg, hogy sok mindenről azért mégsem tudnak. Nem jutott a fülükbe például, hogy milyen állapotok uralkodnak az Oktatási Minisztériumban, ahol már a negyedik főtisztviselőtől kellett sajátságos üzleti manipulációja miatt megválni, és ez ideig még a miniszternek sem sikerült megnyugtatóan tisztáznia magát bonyolult ingatlanvásárlásai ügyében. Annak a politikusnak, akit a rendszerváltozás időszakában megnyerő karaktere, tiszta múltja és képességei alapján hazánk majdani miniszterelnökének gondoltunk. Aki azonban, mindnyájunknak nagy csalódást okozva, megváltoztatta nézetrendszerét, és – kezdeti hezitálása ellenére – csatlakozott az ’56-ban a barikád rossz oldalán álló politikus kormányához. Akit korábbi pártelnökének magatartása és véleménye sem gátolt meg abban, hogy egy másik, betűvel-számmal „megbélyegzett” (MSZMP-) MSZP-s kiválóság kormányában dolgozzék. A jelentés szerencsénkre arról sem szólt, hogy a miniszter úr – nemzetközi és hazai szokásokat felrúgva – barátjának, politikai tanácsadójának egy kutatóintézet létesítéséhez 230 milliós támogatást nyújtott, anélkül, hogy azt a szakmai grémiumok megvitatták, támogatták volna. Demokratikusnak semmiképpen nem tekintett döntésében eltekintett attól is, hogy barátja eddigi tudományos tevékenysége alapján nem tartozik a kutatók élvonalához, és attól is, hogy tárcájának kutatás-fejlesztési keretét ugyanebben az évben drámailag csökkentették. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy miniszter úr párttársai, elvbarátai az 1990–94-es időszakhoz hasonlóan, 1998–2002 között is telekürtölték a világot a hazai szélsőséges, antiszemita mozgalmak, nézetek erősödősével, a fasiszta veszély rémképével, jól tudván, hogy az ezeknek a véleményeknek helyt adó nyugati országokban ezen a területen sokkal roszszabb a helyzet. Hogy ezekhez képest hazánk tulajdonképpen a béke szigete, ahol nem robbantgatnak, nem gyújtják fel a külföldiek házait, ahol nincsenek fegyveres vallási fanatikusok. A miniszter úr elvbarátai viszont elvárták, hogy egy radikális kisebbség ténykedései miatt az egész ország lakossága naponta mea culpázzék, hamut szórva fejére vezekeljen, és ismerje el szabadelvű kritikusainak éleslátását, magasabbrendűségét.
2. Mielőtt azonban demokratikus átalakulásunk tapasztalatait átadnánk az iraki népnek, érdemes a diktatúráink különbözőségeire rámutatni. A mi önkényuralmunkat nem közülünk kinőtt őrült teremtette, hanem egy külföldi megszálló hadsereg hozta létre – Magyarországon született, de túlnyomórészt idegen országban idegen érdekeket szolgáló feladatra kiképzett emberekből álló – maroknyi csoport közreműködésével. A szocializmust, a népi demokrácia fedőnévvel illetett önkényuralmat az ország népe nem kívánta, és ’56-ban óriási véráldozatot hozott a szabadság kivívására. A mi esetünkben azonban nem a diktatúra felszámolására, hanem szabadságtörekvésünk elfojtására küldtek idegen hadsereget. Ma már tudjuk, hogy semmi esélyünk nem volt a szabadságra, hiszen a háborúk után számunkra meghagyott kicsinyke föld nincs telítve sem folyékony, sem szilárd arannyal. Tagadhatatlan, hogy a megtorlások után hazánkban is megszaporodott azok száma, akik a hatalom szolgálatába álltak, kevesebben meggyőződésből, többen külső és belső kényszer hatására, és néhányan (?) – legyünk jóhiszeműek – talán karrierizmusból, a gyorsabb előrejutás érdekében. Az álmok azonban mindig valóra válnak: a külső patronálás megszűnése után a diktatúra egyik pillanatról a másikra köddé vált. Hagyatékától azonban sokáig nem tudunk megszabadulni, nem beszélve a diktatúra tábornokairól és tisztjeiről.
3. Vizsgáljuk meg ezután kissé közelebbről, miben kellene követnie bennünket az iraki népnek és miben nem. Erős kételyeim vannak, hogy példaként szolgálhatnánk vagyonunk, értékeink eladásában, elkótyavetyélésében. Nem tagadva a külföldi befektetések jelentőségét, nem hiszem, hogy az átmeneti gazdasági nehézségek áthidalására, kölcsöneik törlesztésére az lenne számukra a legkedvezőbb út, ha az ég világon mindent eladnak, olajkincseiktől kezdve a legfontosabb szolgáltatásig, természetesen a lehető legolcsóbban. Ezen az úton természetesen kiválthatják a nyugati tőkés csoportok, pontosabban az általuk fizetett lobbisták, politikusok elismerését, de hát ennél vannak fontosabb szempontok is. Mindenképpen tartózkodjanak a kultúrát különösen szerető bankelnököktől. Előfordulhat ugyanis, hogy a betétesek pénzével nagyvonalúan gazdálkodó, egyébként természetesen kiváló bankelnökök, csupán (?) ingyen színházjegyek osztogatásával – egyéb okokra még gondolni se merek –, százmilliárdos hiányt képesek összehozni, ami azért nem kis teljesítmény. Mivel a bankok csődjét – függetlenül a tulajdonosoktól – a végén úgyis az iraki népnek kell megfizetnie, mindenképpen gondoskodjanak gazdálkodásuk ellenőrzéséről. A nemzeti bank élére olyan szakembert nevezzenek ki, aki munkájával nemcsak a nemzetközi pénzvilág elismerését vívja ki, hanem a hazai bankok felügyeletével is törődik, és még időben megakadályozza a csődhöz vezető pénzügyi gazdálkodást. Tartózkodjanak olyan pénzügyminisztertől is, aki az egyetemek támogatásának csökkentésekor Burundira hivatkozik, ahol „egyetemek nincsenek, de azért jól megvannak”, már azért is, mert ott időnként esetleg egészen másként bánnak a korlátozásokat bevezető pénzügyminiszterekkel.
4. A gazdaságinál sokkal komplexebb a politika megítélése. Nyitott kérdés, hogy azok a nyugati politikusok, közírók, akik az iraki népnek követendő példának ajánlanak bennünket, tisztában vannak-e azzal, hogy nálunk és néhány más országban a hatalom ismét azok kezébe került, akik annak idején a diktatúra működtetői voltak. Az, hogy létezésének utolsó szakaszában ez már „puha” volt, a lényegen nem változtat. Igaza van Esterházy Péternek, aki egyik írásában kifejtette, hogy a „puha diktatúra is diktatúra”. (Mindez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a most megdöntött iraki diktatúrát egy szintre hoznám a nyolcvanas években általunk élvezett (?) gulyáskommunizmussal.) Ennek fényében az irakiaknak adott tanács valójában azt jelenti, hogy az ország vezetését előbb vagy utóbb vissza kellene juttatni azok kezébe, akiktől – elég keservesen – megszabadították az országot? Az ő esetükben ez azért könnyebben megvalósítható, mivel a megdöntött rendszer vezetői sohasem szolgáltak idegen érdekeket, pártjukat annak idején nem egy megszálló hadsereg ültette a nép nyakára. Következésképpen működésük egyetlen fázisában sem vádolhatják őket, hogy egy másik ország érdekeit, célkitűzéseit szolgálták. Hasonlóan a volt szocialista országok állampártjainak politikusaihoz, ők is hajlani fognak arra, hogy a már korábban is bebizonyított (?) szakértelmüket hasznosítsák, és – ha már mindenképpen „muszáj” – az irányító hatalmat néhány éven belül ismét átvegyék. Az is kiderülhet, hogy Szaddám politikusai, miniszterei és főkatonái (is) valójában mind demokraták voltak, a bennük szunnyadó demokratikus érzések – rendszerük teljes bukása után – mindenképpen felszínre fognak kerülni.
5. Amennyiben ez a helyzet következik be, néhány tanácsot adhatunk az iraki népnek. Ha egy mód van rá, lehetőleg ne bízzák meg miniszterelnöki tisztséggel azokat a polgártársaikat, akik valamikor részt vettek az iraki nép felkelésének, szabadságvágyának leverésében, még akkor sem, ha esetleg ma már néhány nyugati politikus dicséri megújulási készségüket. Ehelyett próbálják őket bocsánatkérésre késztetni, vegyék tudomásul, hogy gyarló emberek vagyunk, rövid életünkben ki kisebb, ki nagyobb hibát követ el. Adjanak nekik szép nyugdíjat, hagyják őket, hogy kipihenjék a haza javára (?) tett fáradalmaikat. A társadalmi béke érdekében arra különösen vigyázzanak, hogy politikusaik korábbi ténykedéseit egy szóval se említsék. Ne beszéljenek arról, ne szembesítsék őket azzal, hogy valamikor egy elnyomó rendszer hívei voltak, hogy hazug eszméket hirdettek, hogy csírájában elfojtották a szólásszabadságot. Higgyék el nekik, hogy korábbi magas pozícióikban valójában a diktatúra ellen tevékenykedtek, ez különösen érvényes azokra a funkcionáriusokra, akik esetleg éppen a titkosszolgálatnak voltak jeles ügynökei. Olyan kérdéseket pedig teljesen fölösleges boncolgatni, hogy demokratikus érzelmeik miért nem jutottak korábban érvényre, miért csatlakoztak a diktatúra gépezetéhez, miért nem álltak ellen a hatalom csábításának, a gyors karriert kínáló lehetőségeknek. Hogy éreznek-e bármiféle felelősségét a szabadságjogok korlátozásáért és más, a lakosságot ért súlyosabb méltánytalanságokért. Amennyiben a régi beidegzéseik időnként mégis érvényre jutnak, és vétenek a demokrácia szabályai ellen, ezt semmiképpen ne tegyék szóvá. Már azért sem, mert azt azonnal úgy fogják beállítani, hogy a kritika az iraki népet, az országot illette és nem az ő ténykedésüket.
Persze van egy másik lehetőség is: ne fogadják meg a külföldi tanácsokat, ne tekintsék országunkat példaképnek, ne kövessenek bennünket. A majdani szabad választáson a kormányrudat ne az erkölcsi hitelükben némiképp megkopott korábbi politikusok, hanem a tiszta múltú emberek kezébe adják. Akik – tapasztalataink szerint – a demokráciát hatékonyabban és eredményesebben képesek építeni, mint a diktatúra politikai iskoláját kijárt, így a demokrácia útvesztőiben nehezebben eligazodó régi politikusok.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja