Új moralisták, farizeusok (23. rész)

Először 1993-ban jártam ott. Dehogyis foglalkoztam a vízumkérő lappal, csak töltöttem ki boldogan a körülbelül három oldalt, s fennakadás nélkül válaszoltam a bőröm színét firtató kérdésre (color?). Írtam be boldogan, hogy „white”, s éreztem, ebből nem származik majd hátrányom.
Egy ilyen vízumkérő lappal úgy száz esztendőre kijátszanánk magunkat az Európai Unióból – ami persze több szempontból is értelmezhetetlen kijelentés. Egyfelől azért, mert Romániát már négy év múlva felveszik, amely tény erősen megkérdőjelezi az unió elkötelezettségét az emberi jogok iránt. Másfelől az EU nem száz, de harminc év múlva már a múlté lesz, mivel a hanyatlás végi Római Birodalom morális és társadalmi válságának minden tünetét felsorakoztató művelt világ jelenlegi állapota ezt valószínűsíti.
Rohanunk az új középkorba. S az új középkor el fogja hozni a nemzeti reneszánszot, le fog számolni a tőkés világgazdasággal, s annak felépítményével, a globalizációval.

„Üdvöm helyett én biz a
gyönyörrel törődöm:
lelki halott, féltem és
ápolom a bőröm.”

Üdvöm helyett én biz a gyönyörrel törődöm – írják a goliardok a XII. században. Aztán eltelik kilencszáz esztendő, megjárjuk az utat Istentől ördögig, az egyéntől a tömegig s vissza, majd Ginsberg ódát ír a végbeléhez, amely „örömmel befogad mindent”, egyebek mellett még kólásüveget is… Ginsberg is szabad. No, akkor hát ment-e a könyvek által a világ elébb?
A média azt sugallja, hogy egy fantasztikus, intelligens világ vesz körül bennünket. Intelligensek a krémeink. A liposzómák behatolnak bőrünk legmélyebb rétegeibe, s megakadályozzák, hogy öregek legyünk. Egy civilizáció hanyatlásának biztos jele, ha tagjai elhiszik, hogy fölötte állnak időnek, elmúlásnak, teremtésnek és Teremtőnek.
A mosóporaink is intelligensek. A mi mosóporaink aktív részecskéi behatolnak ruhánk szöveteibe, ott megkülönböztetik egymástól a fagyit és a pacalt, s eszerint fejtik ki jótékony hatásukat. Már semminek érezzük magunkat intelligens mosópor, fejét három irányba mozgató intelligens fogkefe, bifidus esensis-tartalmú joghurt (már ivólé változatban is), intelligens fejfájás-csillapítók, gazdaságos hashajtó (ó, Uramisten), egyedülálló formulájú öblítők és intelligens autócsodák nélkül.
Egy okos ember a minap kiszámolta, hogy egy intelligens autócsodában ülve a reggeli és délutáni csúcsforgalomban háromszor annyi idő alatt jutnak el a polgárok A pontból B pontba, mint a XVIII. század végén…

Robinson Crusoe és Péntek
Robinson volt az első, aki a maga erejéből úrrá lett a körülményeken. Az elképzelhetetlen, rettenetes körülményeken. Ezer halálon. Robinson a polgárerény. Robinson a felsőbbrendű. Még Pénteket is magához szelídíti. Robinson az új ember, akit nem gyermekregénynek szántak, hanem a jövő emberének, a példának. A feltörekvő és győzedelmeskedő harmadik rend fiának. Örök győztesnek. De mit hozott az örök győztes? Mit kaptunk Robinsontól? Kezdetnek mindjárt a Felvilágosodást. „(…) Hát igen: elhatározták, hogy a vallásos lakosságot máról holnapra szabadelvűvé, a paraszti és kispolgári társadalmat bürokratává alakítják át – és erről az érintetteknek még csak véleményét sem óhajtották kikérni.”
Ez volt a mi speciális jozefinista kényszer-felvilágosodásunk. Éljen a kalapos király! De ne legyen büszke senki sem: nem csak a miénk volt ennyire felemelő…
És a kertek alatt beköszöntött a materializmus is. Jött La Mettrie Gépembere. La Mettrie levezette, hogy az emberek sem egyebek, mint bonyolult gépezetek. Ünnepelték a szerzőt, fátyolos tekintetű szabadelvűek látták meg benne a jövő ígéretét. Majd megérkezett Condillac, és kifejtette, hogy minden, amit teszünk, minden gondolatunk és érzésünk az önszeretetből ered – ez az egyetlen mozgatórugó az univerzumban. Helvetius pedig levezette ebből az elméletből, hogy az emberi erkölcs törvényeit kizárólag az érdek határozza meg. Íme az új ember. Sőt: az Új Ember. Érzelem egyenlő önszeretet, erkölcs egyenlő érdek. És még csak az 1770-es években járunk. Hol van még Marx Károly (az emberiség mozgatórugója, hogy zabálni akar), és hol vannak a mai liberálisok (a szabadságot muszáj mindig tágítani); még a nagy francia forradalomnak nevezett elmebaj is csak eztán fog kitörni…

Liberalizmus: zsarnokság;
még több liberalizmus: még több zsarnokság
„A zsarnokság olykor egészen lázító módon avatkozik be a magánéletbe, de beavatkozásai szeszélyesek és alkalomszerűek; a demokrácia által gyakorolt elnyomás rendszerint kevésbé vérlázító, de sokkal elvszerűbb és általánosabb. Ha e kettő találkozik, akkor a szabadság utolsó nyoma is eltűnik.”
A demokrácia elnyomása elvszerűbb és általánosabb? Micsoda paradoxon. Micsoda istentelen gondolat. Mit is jelenthet egyáltalán?
„A nép sohasem akar szabadságot – először is, mert semmilyen fogalma sincsen róla, másodszor pedig mert semmit sem tudna kezdeni vele. (…) Az emberiség döntő többségét (…) sem nevelés, sem bölcselet nem tanította meg arra, hogy szabad legyen, ezért a legsivárabb unalom szállná meg, ha nem terelnék el figyelmét kényszerintézkedések ezrei önmagáról és belső ürességéről. Mondjuk csak azt egy rakodómunkásnak, boltossegédnek, tornatanárnak vagy postásnak, hogy mostantól szabadon rendelkezik egész idejével és személyével – vagy búskomorság lepi el, vagy csirkefogó lesz belőle. De ami még fontosabb: majd mindig megfeledkeznek arról, hogy a kormányzás úgynevezett szabadelvűbb formái az egyént többnyire korlátozzák szabadságában. A tizenhetedik és tizennyolcadik század abszolutizmusa idején a polgár súlya a közéletben szinte nulla volt, magánélete viszont olyan kedélyes, békés és háborítatlan atmoszférában telt, amilyet mi már elképzelni is alig tudunk; a tizenkilencedik század alkotmányos monarchiája alatt ugyan politikai jogokat kapott, ám egyszersmind nyakába sózták az általános hadkötelezettséget is – ez pedig minden kétséget kizáróan messze nagyobb rabszolgaság, mint a korábbi idők bárminemű despotizmusa.(…) Ám a történelem menete az, hogy az alkotmányos monarchia maga is még szabadabb államformáknak ad helyet: végképp eltávolítják a zsarnokot, s a nép maga veszi kezébe a kormányzást. Ennek viszont majd’ mindig az a következménye, hogy az élet, amely eddig csak a katonaság ideje alatt viselte a fegyház jellegét, most már egészében is kényszerzubbonnyá válik. A szabad néphatalom egyszerűen mindenbe beleavatkozik: kiméri, hány négyzetméteren lakhat az állampolgár, és hány szem babot főzhet meg egy-egy ebédre; ellenőrzi, mennyi fényt fogyaszt, hány pár csizmát nyűhet el, hogyan és meddig közlekedhet, s ha csak lehet, ellenőrzés alá vonja szaporodását is; bevallott vagy bevallatlan eszménye, hogy az emberi társadalomból internátust csináljon; a legékesebb bizonyítékot éppen a jakobinus diktatúra szolgáltatja. Egyetlen államforma sem képes annyi esztelenséget és annyi erőszakot elkövetni, mint a demokratikus, mert egyedül ő van szükségszerűen meggyőződve tévedhetetlenségéről, szentségéről és feltétlen legitimitásáról. (…) A szuverén nép hatalmát viszont mindenfajta önkorlátozás alól felmenti egy ördögi circulus vitiosus: neki van igaza, mert ő a közakarat, és ő a közakarat, mert neki van igaza.”
Tökélyre vittük az ördögi circulus vitiosust...
Mert időközben a nép tényleg elhitte, hogy a kakas szavára kezd virradni. S tetejébe elhiszi, hogy ő a kakas. A kis vörös kakas… S e hitében meggyőződve azt tesz vele az új világrend, amit csak akar. Az új világrend pedig nem akar mást, csak a mindent. A Mindent – hogy felidézzük kicsit a Nagy Haragos, Ady Endre modorát, aki ma Párizst gyűlölné, és nem muszájból térne vissza Érdmindszentre. ( Ezt persze csak én gondolom, de hadd gondoljam, hiszen ilyesféle gondolatok teremtik meg a szabadság illúzióját…)
Azt mondja az új világrend: csak neked, csak ma, csak itt valóságshow. És Pongó, Majka, Zsanett letolja a nadrágját, vécézik egy gyönyörűt – csak neked, csak ma, csak itt… És remegő izgalommal, felcsigázva várjuk, hiszen az a miénk…
Azt mondja az új világrend: fogyassz tömegárut, tömegcikket; járj bevásárlóközpontokba, mert a kicsike szatócsboltok ideje lejárt, kicsikének lenni nem gazdaságos. És mi tömegcikket fogyasztunk és bevásárlóközpontokba járunk. Eközben az új világrend fenntartói és haszonélvezői méretre szabatnak néhány múltból itt felejtett öreg mesternél; kézzel varrott, méregdrága cipőt csináltatnak a nem gazdaságos cipésznél; mivelünk hamburgert zabáltatnak, miközben ők nem sajnálnak semmi pénzt valami jóféle házi kosztra, ezeréves technológiával és szívvel készített sajtra, húsra, kenyérre…
Azt mondja az új világrend: gyere a városba, élj panelben, koncentrálódj, sűrűsödj, termelj, fogyassz, a falu ideje is lejárt, nem gazdaságos, halálra ítélt, nem modern, oda posta sem kell, vasút sem kell, iskola sem kell – gyere hamar, vár a metropolis, légy proletár, légy kiszolgáltatott. Eközben az új világrend fenntartói és haszonélvezői vidéki kúriáikba menekülnek, vastag, erős falakkal, magánhadseregekkel veszik körül magukat, irtózattal kerülik el a városokat, ahová száműzték azokat, akik fenntartják, amit nem kéne fenntartani…
Azt mondja az új világrend: megreformáljuk az oktatást. Ne biflázz, ne szenvedj, ne sanyargasd, ne gyötörd magad. Gyere az új iskolába, keveredj mindenkivel, ha túl tehetséges és szorgalmas vagy, majd mi hozzáhülyítünk az átlaghoz, az átlag alattihoz, ne akarj mindent tudni, majd mi megmondjuk, mi a hasznos tudás, ne tisztelj tekintélyt, akaratot, erőt, tanítót, történelmet, hagyományt, köpj az egészre, legyél szabad, legyél fogyasztó… Eközben az új világrend fenntartói és haszonélvezői méregdrága magániskolákba járatják gyerekeiket, ahol kötelező az egyenruha(!), vas a fegyelem, irtózatos a szigor, poroszosan zord és követelő a tanár, és meg kell tanulni mindent – hiszen tovább kell adni az új világrend fenntartásának képességét és lehetőségét…
Azt mondja az új világrend: a nemzet a múlté – eközben a nagy, az erős nemzetek tűzzel-vassal verik bele új generációik fejébe, lelkébe a nemzeti büszkeséget és az összetartozást. S már jöhet is a gyarmatosítás. A gyarmatosítás új neve: tőkés világgazdaság…

Adózz, mondja az állam
Adózz! – mondja az állam, adózz, mert sokba kerülsz.
Aztán bezárja az iskolákat. „Mert kevés a gyerek” – szól az indoklás, s ha kevés, hát az a kevés járjon gyerekgyárakba.
Adózz! – mondja az állam, hogy meggyógyítsalak. Aztán bezárja a kórházakat, összevonja őket, s mivel az adónk nem jó semmire, hát éppen most vonja be a gyógyításba a magántőkét. Adózunk, hogy az állam meggyógyítson, aztán majd kifizetjük a magántőkét is.
Adózz! – mondja az állam, mert egy csomó szolgáltatást csak az adódból tudok finanszírozni. Aztán bezárja a falusi postákat. Minek posta a magyar parasztnak… Majd jön hetente egyszer a postaautó… Adózz! – mondja az állam, hogy tudjál utazni. Aztán megszünteti a vasútvonalakat az aprófalvakba. Adózz! – mondja az állam, hogy építhessek neked utat. Aztán ez az állam nem épít nekünk autópályát (se)…
Adózz! – mondja az állam, hogy megvédhesselek. Aztán ez az állam összevereti rendőreivel a tüntetőket, feljelent(et) mindenkit, aki gyanús; ennek az államnak a rendőrfőnöke besúgó-jelentéseket írogatott azokban a boldog hetvenes években. Ennek az államnak a regnálása idején valakik valakiknek a megbízásából adatokat gyűjtögetnek az egyik legfőbb közjogi méltóságról (legfőbb ügyész), továbbá egy független intézmény vezetőjéről (PSZÁF-elnök), majd ezek az adatok felbukkannak ennek az államnak egyik alkalmazottjánál (Keller elvtárs, aki egyre inkább hasonlít jellemben Marat-ra, csak hiányzik belőle a bűnnek a heroizmusa), és felbukkannak ennek az államnak fizetett (tehát független) újságírójánál (Juszt László, hobbimészáros); aztán az adatok felbukkannak a nyilvánosságban is, jól időzítve, csepegtetve, interpellációkban és kanális környéki tévéműsorokban, majd megverik a PSZÁF elnökét, a példátlan és elképesztő inzultus után fény derül egy elképesztő ügyre, amelynek szálai az állami pénzekhez, kétes befektetésekhez és még kétesebb befektetőkhöz vezetnek.
Mesélj, Keller, mi van még a tarsolyodban? És neked, Juszt? Van még néhány aktátok, mi? Erről-arról… Magánélet, egyebek…
Bizony-bizony, sokszor leírtuk, hogy ez a hálózat kormánya, és nem is tudtuk, mit jelent. Most végre tudjuk, elvtársak…
Már csak azt nem tudjuk, miért fizetünk adót...

Amerika! Amerika!
II. Katalin Oroszország trónjára ült, majd uralkodása alatt Lengyelországot háromszor is felosztották. Illetve elosztották. A poroszok, Habsburgok és oroszok között. Lengyelországnak vége lett, ám a kor semmilyen megrendülést sem érzett emiatt. Az a kor (miért is olyan ismerős?) a kozmopolitaság kora volt. S kozmopolitaságban akkor a németek jártak élen.
„A hazaszeretet nekem nem mond semmit, legfeljebb ha hősies gyöngeséget látok benne, melyet nagyon szívesen nélkülözök.”
Lessing szavai ezek…
„Ha találunk egy helyet a világon, ahol javainkkal nyugodtan élhetünk, földet, amely táplál, és házat, mely födelet ad – nincs-e ott a hazánk? Nem hiányzik-e mindez százaknak és ezreknek minden államban? S az ilyenek boldogan élnek eme szűkösségben? Minek hát a hasztalan törekvés egy olyan érzelemre, mely csak bizonyos népeknél, bizonyos időpontokban, s ott is meganynyi, szerencsésen találkozó körülmény eredményeként születhetett meg, születhetik meg ma is? A rómaiak patriotizmusa? Isten mentsen meg az ilyen küklopszi szüleménytől! Nem találnánk többé széket, hogy leülhessünk, sem ágyat, hogy lefekhessünk.”
Goethe vélekedett így…
„A hazafias érdek csak az éretlen nemzeteket, a világ ifjúságát tarthatja kézben; szegényes, kicsinyes eszmény egy nemzetnek írni; filozófus szellem számára ez a határ teljesen elviselhetetlen.”
Ezt 1789. október 13-án írta Schiller Körnernek.
A franciák ekkor már ezt énekelték:
„Előre ország népe harcba, ma diadal vár, hív hazád…”
Érdekes, ugye?
A francia enciklopédisták, az egész francia felvilágosodás azon munkálkodott, hogy a racionalitás börtönébe zárja a szellemet, kiöljön minden transzcendenciát a lélekből, meghurcolja a tekintélyt és a hagyományt, megalkossa a gépember koncepcióját, az új erkölcs alapjává az önérdeket tegye – majd a jakobinusok mindezek után egy eszmével tudták harcba szólítani a népet: „…hív hazád!”
A világon újra a kozmopolitaság hódít. Nagy nemzetek felosztásának, megszállásának idejét éljük, de mindez szinte semmilyen tiltakozásba sem ütközik. Ma mindenkinek meg kell nyílnia, ki kell tárulkoznia, befogadóvá kell válnia – kozmopolitizmus, multikulturalitás, nemzetekfölöttiség, hagyományok elvetése és kiröhögése, ez a modern, s ez korrekt politikailag.
Két kivétel van: Amerika és Izrael.
Izraelben nem élhetsz, csak ha zsidó vagy.
Zsidó iskolába nem járhatsz Budapesten, csak ha zsidó vagy. Amerikában pedig a bőröd színe után érdeklődnek, ha be akarsz utazni. Újabban pedig behívnak a követségre egy hosszú elbeszélgetésre, s ujjlenyomatot is vesznek tőled, továbbá megvizsgálják a járásodat(!), mert a járás egyénre szabott, s az alapján könnyen azonosítható vagy.
Amerikából most utasítottak ki tizenháromezer muzulmánt, vád, tárgyalás nélkül, fellebbezési lehetőség nélkül.
Amerika oda vonul be a világon, ahová akar.
S ha ellenállásba ütközik, akkor természetesen terroristák állnak vele szemben, akik viszont törvényen kívül állnak. (Lásd még az afgán foglyokkal szembeni bánásmódot Guantanamón…) Ha Irakban támadás éri a megszállókat, csak a terrorizmusról harsog a sajtó. Hát akkor hol vannak már a partizánok, kérem szépen? Ha az Egyesült Államok szállja meg a hazámat éppen, akkor kötelező jó pofát vágni hozzá és frissen szedett virágokkal hajigálózni? (Így kellett viseltetni negyven esztendőn át a megszálló szovjetekkel szemben is…)
„Amerika ma már nem egy demokrácia, hanem egy Birodalom módjára viselkedik. Ezért osztja meg tudatosan Európát is, »divide et impera«, mivel a Birodalom nem szereti, ha egy másik Birodalommal találja magát szemben, nevezzék ezt akár Európának is. Pedig már az első amerikai elnök, George Washington – amidőn 1799-ben búcsút vett az amerikai néptől – azt mondotta: Maradjunk távol az európai politikától. (…)
A hidegháború után különös helyzet állt elő a világban, amennyiben Oroszország fokozatosan amerikanizálódik, az Egyesült Államok pedig fokozatosan bolsevizálódik. (…) Korunkban – a világuralom szimbólumaként – amerikai Bábel épül. Az Istennel dacoló emberek a torony építését – reményeink szerint –, az egész emberiség ellenében, ezúttal sem lesznek képesek befejezni. Az álmot látó Jákob égig érő lajtorjáján viszont föl-le járnak az angyalok, s csak az ég felé lehet kitörni.
Álmodjunk mi is…”
Álmodjunk bizony. Azt álmodjuk először, hogy nem vagyunk kozmopoliták. És akkor arra fogunk felébredni, hogy ismét egészségesek, ismét nacionalisták vagyunk.
A többi menni fog magától is…