Nemrégiben két egyívású, egy alomból való politikus, Nastase román és Medgyessy magyar miniszterelnök közös vadászaton vett részt a Hortobágyon.
A tőkésrécék és az új barbarizmus
Az ilyen elvtársi, kommunista-arisztokrata, kommunista-dzsentri vadászatoknak mindig azonos a forgatókönyve. És most sem történt ez másként: kifejezetten erre a célra tenyésztett tőkésrécefalkát tereltek a hobbimészárosok puskacsöve elé, s azok kétezer darabot mindjárt ki is végeztek az állatokból.
A vadászatra tenyésztés úgy zajlik, hogy a tojásból frissen kikelt példányokat azonnal megetetik. Az élelmet az élőhelyül szolgáló tó partjára teszik. Mivel az állatoknak táplálkozás után azonnal inniuk kell, így a partról nyomban beúsznak a tóba, követve ösztöneiket és a biológiai parancsot.
Ezután az élelmet napról napra messzebb helyezik a parttól. Az etetést pedig kolompszóval jelzik az állatoknak. A tőkésrécék (vadkacsák, ludak stb.) egyre nagyobb távolságokat tesznek meg az ennivalóért, és egyre nagyobb távolságokból térnek vissza a tóra.
Mikor kilövésre éretté válnak a példányok, felvirrad a vadászat napja. A kommunista-arisztokráciát, a kommunista-dzsentriket kiültetik a tó partjára, a leshelyre, ahol étel, ital s talán még vörös szőnyeg is várja őket, nehogy összesározzák a lábukat. Majd megszólal a kolomp, s a vadak elindulnak az immáron megfelelő távolságban elhelyezett élelem irányába. Táplálkoznak (ezalatt a kommunista-arisztokrácia, a kommunista-dzsentrik is ezt teszik), majd a tőkésrécék ezrei elindulnak vissza a tóra, hogy igyanak. A félelem természetes és primér ösztönétől megfosztott tenyészpéldányok ezrei felhőként jelennek meg a víz felett. Ekkor a kommunista-arisztokraták, a kommunista-dzsentrik elhajítják a pálinkás- butykosokat, kezük fejével letörlik szájuk széléről a hurkazsírt, s egy kézmozdulattal jelzik a mögöttük felsorakozott töltőknek, hogy kezdődhet a mészárlás.
Nastase és Medgyessy mögött aznap ügyes és szorgalmas puskatöltögető sameszok álltak: a két egyívású, azonos alomból való politikus kétezer – ismételjük meg bátran: kettőezer – tőkésrécét gyilkolt meg rövid idő alatt. Majd megtekintették a terítéket, s nyilván elégedettek voltak teljesítményükkel; egy pillanatig úgy érezték, valami ősi, megfoghatatlan kötelék fűzi őket a vadászok nemes kasztjához, Kittenberger Kálmánhoz, Széchenyi Zsigmondhoz, Fekete Istvánhoz, Hemingway-hez és a fenséges tűz csiholójához… „Az élet rettenetes párbaj, roppant nagy és félelmetes verseny. A sportvadászat az embert szándékosan beavatja e félelmetes misztériumba, ezért van benne valami a vallásos szertartásból és érzületből, mellyel az ember a természet törvényeiben honoló isteni, transzcendens elem előtt hoz áldozatot.”
Talán hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy azok ketten még valami ilyesfélét is éreztek a kettőezer legyilkolt tőkésréce hullája felett, de ez már színtiszta fantázia. A kommunista-arisztokrata, a kommunista-dzsentri sem nem érzelgős, sem nem szentimentális képződmény. A kommunista-arisztokrata, a kommunista-dzsentri bizonyos fokig racionális valami, akit súlyos kisebbrendűségi komplexusok és némi homályos, valójában soha meg nem fogalmazott lelkiismeret-furdalások hajszolnak újabb és újabb bűnbe, gazemberségbe. Így a transzcendenciáról több szó ne essék.
A vad jelenléte, a vad hiánya
„Minden vadász tudja, hogy az állattal folytatott harcában leginkább az állat hiányával kell megküzdenie. (…) a vad jelenléte már önmagában diadal, és csak nagy ritkán bekövetkező jó szerencse. Ám mennyi előzetes erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy ez a szerencsés, villanásszerű pillanat bekövetkezzék! A vadásztechnikák láncolata most, visszamenőleges áttekintésünk során maga is viszszafelé bomlik ki. Ezek mindegyike úgy jelenik meg előttünk, mint vesződséges és fortélyos erőfeszítés annak érdekében, hogy az állatot megjelenésre késztessék, minthogy nyilvánvalóan jellemző rá az, hogy csak úgy magától nincs jelen.”
Ez volna a vadászat lényege.
Hajlamosak vagyunk azt hinni – s erre Ortega is rámutat –, hogy az emberi nem történelmében, s különösen a történelem előtti állapotban voltak olyan időszakok, amikor a vad számolatlanul állt a tökéletlen állat, az ember rendelkezésére. De ez nincsen így. Az ősember barlangrajzai, amelyeken misztikus erővel igyekezett birtokba venni és elejteni a vadat, éppen azt bizonyítják, hogy vadban már akkor is hiányt szenvedett a természetből kiköltözni készülő prehisztorikus ember. Különben miért töltött volna annyi időt azzal, hogy segítségül hívja a misztériumot?
A hortobágyi tőkésrécék lemészárlása szöges ellentéte mindannak, amit összefoglalóan vadászatnak lehet nevezni. A hortobágyi tőkésrécék elmúlásának furcsa fénytörésében pedig pőrén és a maga rettenetes valójában áll előttünk a kommunista-arisztokrácia, a kommunista-dzsentri egész lényege, minden elviselhetetlensége, puszta létezésének nehezen és egyre nehezebben tolerálható valósága.
A nagy elődök
A nagy elődök sorát nyissuk meg Ceausescuval. Legyen okunk erre az, hogy az olténiai cipészsegédnél mélyebb bugyra nincs a kommunizmus nevű huszadik századi betegségnek.
A Kárpátok géniusza legjobban medvére szeretett vadászni.
Ezért aztán egész iparága lett Romániában annak, hogy a medvéket valahogyan odacsalogassák Nicolae puskacsöve elé.
Egész éven át döghússal etették az állatokat a fűtött, minden kényelemmel felszerelt leshely közelében. A medve, rákapván a könnyű táplálékra, levetkőzte természetét, ahogy a helybéliek mondták – mondják –: „vérmedve” lett belőle, s az ember közelébe szokott. Aztán felvirradt a nagy nap, a négyelemis dühöngő elmebeteget beültették a lesbe, oda rakták orra elé a dögöt, jött a mackó, akinek éppen csak célkereszt nem volt az oldalára festve; a kártékony állat lőtt, a nemes vad elesett, jöhetett az áldomás… Erdély-szerte ma is láthatóak a hobbimészárlás következményei: a kétembernyi magas, kihegyezett vaskerítések, amelyek távol tartják a húsra rászokott medvéket a falvaktól.
A kommunista vircsaft másik nagy vadásza Leonyid Brezsnyev. Már lógott belőle mindenütt a katéter, de még osztogatta az elvtársi nyelveseket, és vadászgatott. Éppen úgy, mint ma Nastase és Medgyessy. S előszeretettel vadászgatott véle a legendásan puritán, grízestészta-zabáló fiumei cselédivadék és gyilkos: Kádár János. Ám a műfaj kétségkívül koronázatlan királya Czinege Lajos vezérezredes, a Magyar Néphadsereg első embere, a kaszópusztai hóhér. Ő volt az, aki helikopterről, géppuskával vadászgatott, aztán berúgott és békésen elszunyókált a saját testnedveiben.
Mindezen nem is túl távoli emlékeket fölelevenítve megkerülhetetlen a kérdés: miért vonzódott és vonzódik oly különösen a vadászathoz a kommunista-arisztokrácia, a kommunista-dzsentri?
Vadászat és forradalom
„A nép valamennyi forradalomban mindig azzal kezdte, hogy átugrott a vadaskertek kerítésén, avagy ledöntötte azokat, és a társadalmi igazságosság nevében kezdetét vette a nyúl- és fogolyvadászat. S mindez azután, hogy a forradalmi sajtó a vezércikkekben éveken át ostorozta az arisztokratákat, mondván, annyira léhűtők, hogy vadásznak.”
Hát ezért…
Mert a nép legalább életvitelében, szórakozásában mindig a felette lévőkkel szeretett volna azonosulni. A forradalmas korokban, persze. „Az ellenkező előjelű, vagyis nem forradalmi korokban, melyek, elkerülve az álnok utópiákat, elfogadták a dolgokat olyanoknak, amilyenek, a vadászat nemcsak mindenki által tiszteletben tartott kiváltság volt, hanem az alávetettek egyenesen megkövetelték a felül levőktől annak gyakorlását, mivel a vadászatban – különösen annak olyan magasabb rendű formáiban, mint amilyen a vadászat nagyvadra, a solymászat vagy a nagyvadakra való hajtóvadászat – szigorú fegyelmet láttak s megfelelő alkalmat arra, hogy bemutassák a bátorságot, a kitartást és a derekasságot, melyek az igazi előkelők tulajdonságai.”
A beteg huszadik század ezzel szemben forradalmas kor volt. S legbetegebb része, a fél évszázadot megnyomorító kommunizmus energiái nagy részét arra fordította, hogy leszámoljon a múlttal (végképp eltörölni), s meggyűlöltessen mindent, ami hagyományos és arisztokrata. A vadászatnak viszont természetesen az arisztokrácia tudott hódolni leginkább. „Az emberek mely osztályát tartotta legkevésbé uralma alatt a munka? Mely osztály tudta magát legkönnyebben a boldogságnak szentelni? Nyilvánvaló, hogy ez az osztály az arisztokrácia. Persze az arisztokratáknak is megvolt a maguk munkája, gyakran valamennyi közül a legnehezebb: a háború, a kormányzással járó felelősség, saját javaik felügyelete. Csak a degenerált arisztokraták nem dolgoztak, ám a teljes semmittevés nem tartott sokáig, mivel a degenerált arisztokratákat rövid időn belül elsöpörték.”
Ez alól egyetlen kivétel van: a huszadik századon eluralkodó, s magát a huszonegyedik századba sikeresen átmentő, eleve degenerált kommunista-arisztokrácia.
Ez a degenerált arisztokrácia, a kommunista-dzsentri híjával van mindennek, ami értékesnek tekinthető, s leginkább híjával van a bátorságnak, a kitartásnak és a derekasságnak.
Ettől is lesz annyira furcsa, ettől is lesz nyomban bűn, amikor a permanens forradalom, a világmegváltás és a proletárdiktatúra hirdetői az igazi arisztokrácia legnemesebb hagyományát, a vadászatot mímelik. Hiszen az igazi vadászat sok mindent megkövetel az embertől: „Állandó tréningben kell maradni, el kell tudni viselni a legnagyobb fáradságot, szembe kell nézni a veszéllyel. A vadászat egész morált foglal magába, mégpedig annak legmintaszerűbb formájában. A vadász ugyanis, aki magáévá teszi a sportszerű morált, a legnagyobb magányban teljesíti annak parancsolatait; nincs más tanúja, közönsége, csak a hegycsúcsok, az elmosódó felhők, komor tekintetű tölgyek, reszkető ciprusok és a kóbor vad. A vadászat ily módon a szerzetesi élet reguláival, illetve a katonai szabályzattal rokonítható.”
Fenti mondatok elolvasása és megértése után képzeljük magunk elé Ceausescu, Brezsnyev, Czinege, Nastase és Medgyessy vadászatait. Amelyek nemcsak az arisztokratizmust, a bátorságot, a kitartást, a derekasságot, a tisztességet nélkülözik, de még a puszta aktivitást is. A kommunista-arisztokrácia, a kommunista-dzsentri még akkor is képes növelni ülepén a zsírréteget, amikor vadászik.
Miért nem vadász a kommunista-arisztokrácia, a kommunista-dzsentri? Mert nincsen neki semmije, csak ideológiája.
Először is: ők elfogadták, hogy az abszolút első fajhoz, az emberhez tartoznak, és hiszik, hogy semmi sem áll felettük. S nemcsak emberként nem ismernek semmi nagyszerűt önmaguk felett, hanem kommunista emberként teszik ugyanezt (vö.: mi kommunisták különös anyagból vagyunk gyúrva…); ők abban nőttek fel, hogy az ember dolga leigázni a természetet (vö.: a szibériai folyók folyásirányának megfordítása); nos, amikor ez az élőlény „vadászni” indul, akkor nyomban rémálommá változik minden…
„Mármost ahhoz, hogy ez a vadászatnak nevezett, jól körülhatárolható esemény bekövetkezhessen, szükséges az, hogy a kiszemelt áldozatnak is meg legyen a chance-a, hogy – legalábbis elvben – el tudja kerülni azt, hogy zsákmányul essen; másként szólva legalábbis megfelelő hatékonyságú eszközökkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy egérutat nyerjen, hiszen a vadászat éppen azoknak az erőfeszítéseknek és megpróbáltatásoknak a sorozata, melyeket a vadásznak latba kell vetnie, hogy megfelelő gyakorisággal úrrá legyen a zsákmánynak kiszemelt állat eszközein. Ha mindez nem létezne, ha a zsákmány alacsonyabb rendűsége abszolút lenne, akkor a vadásztevékenység nem bontakozhatna ki, vagy, ami ugyanaz, a vadászat különös jellege megszűnne létezni. (…) A vadászatban mint sportban tehát az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű ember voltáról. Ebben áll vele egylényegű eleganciája. Ahelyett, hogy megtenné mindazt, melynek megtételére képes, az ember gátat szab határtalan képességeinek, és utánozni kezdi a természetet, vagyis szabad elhatározásából visszahátrál, visszalép a természeti létbe. (…) Nos hát, pontosan ez a vadászat: két ösztönrendszer párviadala, összecsapása. Ehhez azonban az szükséges, hogy ezek az ösztönök – nemcsak a ragadozó, hanem a préda ösztönei – szabadon működhessenek. Az ösztönöknek ezt a zsákmányként kiszemelt állat részéről megnyilvánuló szabad működését neveztem a vad játékterének. Ha ez megszűnik, akkor megszűnik vele együtt az a tipikus zoológiai tény is, amit vadászatnak nevezünk. E játéktérben, melyet egyrészről a természet, másrészről az ember sportszerű akarata biztosít, a vad megfelelő körülmények között élhet ahhoz, hogy ösztöneinek rugói szabadon működhessenek.”
Nos, vajon milyen ösztöne működik a döggel etetett medvének? Milyen sansza van a szarvasnak Czinegével szemben? És a tőkésrécének Medgyessyvel szemben? Semmilyen… Viszont a tőkésrécével szemben ott áll Medgyessy és Nastase, a kommunista-arisztokrácia, a kommunista-dzsentri legalantasabb ösztöne: birtokba kell vennem mindent, mert én vagyok erre kiszemelve, mert ez nekem történelmi jogom; nincsen bennem semmi kiválóság, sem bátorság, sem kitartás, sem derekasság; még osztályáruló is vagyok, még a családi ezüsttel is eldicsekedtem; én vagyok a meggyőződés nélküli, a személyiség nélküli ember, a kívülről vezérelt, a stréber, mint Robespierre, de még az igazi bűnhöz is gyáva voltam, mindig; az a jussom, hogy képességeim és jellemem alapján soha nem lenne jussom semmihez; ezért vagyok képtelenül hitvány, kapzsi, szervilis, megalkuvó, játéka mindenféle szélnek… Tönkretettem és tönkreteszem az országot, de legmélyebb meggyőződésem, hogy minden az enyém, jogom van mindenhez – és csak nekem, nekünk van jogunk… Kommunista-dzsentri vagyok: soha nem fogom számba venni a puskacsövet, hiszen azt játszom el, azt hagyom elbitangolni, ami soha nem volt az enyém, amihez nincsen semmi közöm; most éppen vadászok…
A vadászat folytatódik
„Pontosan abban a mértékben ahogyan a fegyverek egyre inkább hatékonnyá váltak, az ember korlátokat szabott magának a vaddal szemben, hagyott neki is játékteret, hogy ne tegye túlságosan egyenlőtlenné vadász és zsákmánya viszonyát, hiszen ha e viszony bizonyos határait áthágja, akkor a vadászat lényegi mivoltát semmisíti meg, és puszta mészárlássá, irtóhadjárattá változtatja azt.”
Ez történt Hortobágyon.
Aztán Medgyessy, a hobbimészáros hazaérkezett, s a vadászat folytatódik. A Medgyessyk természetes közegében, ugyanezekkel az eszközökkel – a társadalom ellen, s a társadalom bizonyos nagyvadjai ellen.
(Jegyzetek: Valamennyi idézet Ortega Elmélkedés a vadászatról című művéből való. B. Zs.)
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
