A hazaárulásról

A mit a régi görögök nem tudtak az emberről, azt nem is nagyon érdemes tudni az emberről.
Volt egy régi görög, Szophoklésznek hívták. Drámaíró volt. Egyik drámájának címe és főhőse is egyben Antigoné.
Ebben a drámában feltétetik az egyik alapkérdés: mi a magasabb rendű? Az emberi törvények, avagy az örök isteni törvények? Mai, profán nyelvre lefordítva, felette áll-e az emberi törvénykezés az örök és általános erkölcsi alapelveknek?
Antigoné konfliktusa mindössze ennyi: a zsarnok Kreón megtiltja, hogy eltemessék azokat, akik ellene harcoltak. Antigoné testvére Kreón, a zsarnok ellen harcolt, és meghalt. Teteme ott hever elrettentő példaként a porban, temetetlenül, mert a zsarnokok mindig kedvelik az ilyesféle látványos elrettentéseket.
Antigoné ellene szegül Kreón parancsának, mert az örök isteni törvény parancsa az, hogy a halottnak meg kell adni a végtisztességet. Ez az örök és általános érvényű erkölcsi alapelv.
Kreón halállal bünteti Antigonét, amiért szembeszállt ővele.
Minimum Szophoklész óta tudja mindenki, hogy Antigoné oldalán áll az igazság.
Elméletileg Szophoklész és az antikvitás óta ilyesféle dolgokról nem kellene vitázni.
Amióta vagyunk, ilyesmikről vitázunk mégis…
Csak temetetlen halottainkból megírhatnánk a történelmünket.
Az aradi tizenhárom teste a sáncárokban. S egy lidérces, néma szekérút az éjszakában. Desewffy Arisztid porhüvelyét lopják haza Margonyára…
1849. október 6. Egy golyó a fejbe, kettő a mellkasba. Hiába kísérelt meg öngyilkosságot gróf Batthyány Lajos előző éjszaka a cellájában, életben tartották, hogy nyilvánosan kivégezhessék. Tetemét a Rókus-kórház hullaházába szállítják, s szigorú a parancs: a hullaház többi halottjával együtt névtelen tömegsírba kell földelni. Szántóffy Antal józsefvárosi plébános és Dank Agáp ferences tartományfőnök azonban ellopják a mártír miniszterelnök földi maradványait, és az éj leple alatt a józsefvárosi plébánia temetőjében eltemetik…
Életével játszott Desewffy Arisztid családja, életével játszott Szántóffy Antal és Dank Agáp. Mert Kreón is, Antigoné is örök.
Aztán jöttek a magyar leventék, és elpusztultak a Donnál. Évtizedekig gondolni sem volt szabad rájuk.
És ötvenhat hőseit, mártírjait is névtelen, jeltelen sírba kaparták, arccal a föld felé, összedrótozva – mert a materialista zsarnokságnak is kellett a szakrális gyalázkodás. S ki szeretteit kutatta a 301-es parcellában, ha az életét nem is, de egzisztenciáját, nyugalmát, szabadságát veszélyeztette…
1956. november 4-e.
Bejönnek az oroszok.
Akad, aki hívja őket: Kádár János.
Ez a hazaárulás de jure és de facto aktusa.
Nem mentség, hogy az oroszok feltehetőleg jöttek volna hívás nélkül is. Ezzel csak a rossz lelkiismeretűek magyarázkodnak, akik szerint mindig mindenre van mentség.
„Btk. 144. § – Hazaárulás.
Az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást súlyos hátrányt okozva, állami szolgálat vagy hivatalos megbízás felhasználásával, háború idején, külföldi fegyveres erők behívásával vagy igénybevételével követik el. Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Kádár János hazaáruló volt.
Ha megéri, börtönben kéne ülnie. Legalább neki börtönben kéne ülnie.
Különös morális probléma azonban, hogy Kádár János rendszerének fenntartói, működtetői és haszonélvezői milyen megítélés alá essenek. Sőt, a morális probléma még ennél is mélyebb: megjavulhat-e egy eleve erkölcstelen, immorális, hazaárulásban fogant rendszer? Ugyanis Kádár rendszeréről közkeletű az a vélekedés véleményformáló körökben, hogy volt a gyilkos és hazaáruló Kádár János, aztán volt a „gulyáskommunizmus” Kádár Jánosa, s a kettő között hatalmas a különbség, így a kettőt nem lehet egységesen megítélni.
Mivel a mi korunk a cinizmus kora, s ellensége az elvont moralizálásnak, közelítsük meg máshonnan a dolgot: tegyük fel, hogy egy ember kiirtja a családját. Asszonyt, gyereket, mindenkit. S mivel tökéletes bűncselekményt hajt végre, tettére nem derül fény, s így értelemszerűen megússza a büntetést. Új családot alapít, példás apa, köztiszteletben álló személyiség, aki makulátlanul éli le hátralévő életét. Majd a halálos ágyán bevallja, mit követett el, feltárja a szörnyű bűnt, meg is mutatja áldozatai sírját.
Nos, milyen megítélés alá esik ez az ember ebben a pillanatban? Azt mondja a társadalom, hogy az illető olyannyira makulátlan életet élt, s annyira köztiszteletben álló személyiség volt, hogy bűne már nem esik a szokásos megítélés alá, ezért felejtsük el, és bocsássunk meg neki, béke poraira – vagy azt mondja a társadalom, hogy ez a tett zárójelbe tesz minden további cselekedetet, s az illetőt mint gyermek- és asszonygyilkost őrzi meg a kollektív emlékezet?
Hajlok rá, hogy inkább az utóbbi a valószínűbb.
Ám a kollektív emlékezet igen különös dolgokra képes egyéb esetekben. Kádár János hazaárulásának és gyilkosságának bűne először is nem volt titok. Nyilvánosan, mindenki számára érthetően, igazi zsarnokként követte el mindkettőt. 1956. november
4-én nem volt talán nála jobban gyűlölt magyar a világon. S innen, ebből a státusból vált minden idők egyik legnépszerűbb politikusává. S a kettő között ott feszül egész rendszere, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kegyessége, a „gulyáskommunizmus„ arcpirító „jóléte”, s a „krumplileves legyen krumplileves” hihetetlen mélységű ostobasága.
Innen nézve a kollektív emlékezet nem egyéb, mint szörnyűséges, demoralizáló csapda, az örök isteni vagy az örök érvényű és általános erkölcsi parancsok meggyalázása, de legalábbis zárójelbe tétele.
Továbbá, csak el kell gondolkodni azon is egyszer, hogy a gulyáskommunizmus mit jelentett ennek az országnak. Először is abból a szempontból, hogy amennyiben egy zsarnokság ideig-óráig fenn tud tartani egy viszonylag elfogadható életszínvonalat, akkor ez megbocsáthatóvá, sőt megbocsátandóvá teszi-e a bűnt, amiben fogant? Ha megkorbácsol a kéz, majd megetet, akkor hálás kézcsókra vagyok-e kötelezve… Antik görögül: maradt-e az emberben valami az isteni lényegből, avagy létezésünk puszta célja a zabálás? (A meleg sör, a hideg virsli, a nadrágszíjparcella, rajta a kimustrált Ikarus busz, ablakain csipkefüggönnyel, körülötte félig földbe ásott és szép színesre festett autógumikkal – hogy ragadjunk le a kádári „jólét” attribútumainál…)
S ennél a pontnál mindjárt meg is vizsgálhatjuk a kádári aranykort egy másik szempontból is: nevezetesen, mihez képest volt jólét Kádár rendszere, s ez a jólét milyen jövőt rejtett magában?
Nos, Kádár gulyáskommunizmusa a szocialista tábor, a volt szocialista világrend többi fegyenctelepéhez viszonyítva volt jólét. Mondjuk az elképesztő szovjet-orosz muzsiksorshoz vagy a leírhatatlan romániai állapotokhoz képest Kádár Magyarországa valóban maga volt a paradicsom. S ezt ügyesen ki is használta a rendszer, hivatalos és suttogó propagandában egyaránt. Ekkor születtek például azok a „viccek”, hogy „a románok életszínvonala tavasztól ötven százalékkal nőni fog, ugyanis eddig fáztak és éheztek, de tavasztól már csak éhezni fognak” – haha… S ekkor terjedt el – igenis a legalja népesség között – az a közkeletű vélekedés, hogy „micsoda szerencsénk van nekünk, amiért nem kell eltartanunk azt a kétmillió erdélyi cigányt is” – értve ezalatt Erdély nyomorgó, kiszolgáltatott, s egész Európa szégyenére Ceausescunak prédául odavetett magyarokat; pontosan ennek a mentalitásnak egyenes következménye a tavalyi, 23 millió román beözönlésével való riogatás, amelyet oly célszerűen vett elő az Iliescu-kampányában a magyar kártyát, az MSZP kampányában a román kártyát előhúzó amorális Ron Werber. S a 23 millió románt tökéletes beleéléssel adta elő Kádár-rendszerének három egykori vazallusa, a régi vicceken és régi suttogó propagandákon felnőtt három apparatcsik: Horn, Kovács és Medgyessy. És szintúgy a Kádár-kor terméke a lumpenproletariátus körében szilárd meggyőződéssé kövesedő aljasság, miszerint a „lengyelek azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni”. Ezzel sikerült felváltani az évszázadokon át tartó lengyel–magyar két jó barát hagyományát – vagyis a kollektív emlékezetben megőrzött és áthagyományozott pozitívumot lecserélték egy ocsmány hazugságra, csak azért, hogy ne vállaljon szolidaritást a magyarság a Szolidaritással…
Kádár rendszere tehát a még szörnyűségesebb rendszerekhez képest volt jólét – ráadásul annak a jólétnek az ország teljes tönkretétele volt az ára. De erről később…
Mert most kell visszatérnünk a másik alapkérdésünkhöz: milyen megítélés alá essenek Kádár rendszerének fenntartói, működtetői és haszonélvezői?
E kérdés feltevésekor azonnal megszólal a rossz lelkiismeret kórusa: aki élt, dolgozott, tette a dolgát, csak nem vonható felelősségre a Kádár-kor bűneiért sem formálisan, sem pedig morálisan.
Ez igaz, de senki nem beszél azokról, akik éltek, dolgoztak, tették a dolgukat. Még a párttagság sem esik a kérdés hatálya alá, hiszen az a tény, hogy bizonyos pozíciókat kizárólag párttagság útján lehetett betölteni, szintúgy nem az alávetetteket minősíti, hanem a rendszert magát.
De a kérdés ettől még kérdés marad – sőt, ettől válik kiváltképpen azzá. Tehát: például elítélhető-e a hazaárulás bűnében vagy legalábbis a bűnpártolás bűnében az, aki Kádár-rendszerének miniszterelnök-helyettese, pénzügyminisztere, s az állampárt legszűkebb döntéshozó testületének, az MSZMP KB-nak volt a tagja? Részese-e a bűnnek az, aki még a pártállam titkos ügynöki megbízatását is vállalta? Hiába is fűz ehhez utóbb elképesztően hazug magyarázatokat.
Ha tény az, hogy Kádár rendszerének alfája és ómegája ’56 meggyalázása, ellenforradalomként való megbélyegzése; ha tény az, hogy a gyilkosságokat és az szovjet-oroszok behívásának aktusát pedig elkerülhetetlen történelmi szükségszerűségnek, mi több, hőstettnek állították be, nos, akkor ennek a rendszernek minden fenntartója és működtetője részese az eredendő bűnnek. Ez alól nem lehet kibújni semmilyen magyarázkodással. Ellenkező esetben ugyanis vagy az nem igaz, hogy Kádár János hazaáruló volt, vagy az nem igaz, hogy a rendszerváltás óta azzal kezdődik a köztársaság alkotmánya, hogy 1956 forradalom volt és szabadságharc.
Ellenkező esetben akasszuk szögre József Attila credóját: „nem szolgálok nyomorító hatalmakat…”
Ellenkező esetben akasszuk szögre Bayer Ottmárné, született Lipták Magdolna credóját is: „Ameddig lószar van, kisfiam, addig veréb is van…”
Ellenkező esetben ne tegyünk soha többé úgy, mintha a rendszerváltásnak bizonyos morális ügyek és magatartások felülbírálata is dolga lett volna. Akkor mondassék ki, hogy a rendszerváltás célja pusztán a zabálás új formáinak megteremtése volt (Big Brother, Való Világ, Majka, Pongó, Mónika-show, Tschibo – a legtöbb mi adható, intelligens mosóporok, fogkefék és krémek, idilli elhülyülés, Szindbád, a hajós elvetődik a lótuszevők földjére és ott is marad…).
S ím, itt áll máris előttünk a legutolsó kérdés: mi volt tehát az ára a Kádár-kor jólétének? Avagy: elmarasztalható-e a hazaárulás bűnében az, aki tönkretette gazdaságilag Magyarországot? Aki felhalmozta Európa legnagyobb államadósságát, pusztán azért, hogy a kádári diktatúra agóniáját még néhány esztendeig meghosszabbítsa? Aki azért hagyott súlyos terheket még dédunokáinkra is, hogy jusson pénzt olyasmikre, mint a tengizi beruházás meg az angolai és kubai fegyverkezés? Aki tudva tudta, hogy a felvett súlyos milliárdok semmi egyéb célt nem szolgálnak, mint azt, hogy ne legyen forradalom és éhséglázadás – aki tehát a saját jól felfogott érdekében tette kétségessé a jövőt…
Nem érdekelnek a „hazaárulózás” és a „kommunistázás” egyéb vonatkozásai, az arról folyó vita, hogy meddig terjed a véleménynyilvánítás szabadsága, és mikortól kell védeni a személyiségi jogokat. Csak ezek a kérdések érdekelnek. Csak az számít, amitől Antigoné hordozza magában az örök isteni lényeget, az örök és egyetemes érvényű morális parancsolatokat.
A többi: mellébeszélés.
S még valamit: aki a kétségbevonhatatlan legitimációval (szabad választás) kívánja kétségbe vonni fenti kérdések jogosságát, s így kívánja zárójelbe tenni az örök érvényű dolgokat, az emlékezzen: Adolf Hitlert hatalomra jutásakor a német nemzet nyolcvan százaléka istenként imádta, Adolf Hitler legitimációjához sem férhetett kétség.
Ráadásul ez sem a németek bűne volt. Hanem a büszke és farizeus Európáé. Az égbekiáltóan igazságtalan békeszerződés, a németek megalázása és feneketlen nyomorba taszítása tette naggyá a Führert. No és persze a hazug, ám tökéletes propaganda.
Ennyit általánosságban a kollektív emlékezetről és a legitimációról. És a hazaárulásról, persze…