Visegrád, Róma és az európai alkotmány

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a magyar kormányzat valóban komolyan gondolta/gondolja a nemzeti és etnikai kisebbségek jogai rögzítésének igényét az Európai Unió alkotmányos szerződésében. Szkeptikus vagyok a visegrádi négyek jövőjével, az unió más tagállamainak – ebben az esetben már mind a huszonötünkről mint tagállamokról van szó, hiszen az alkotmány tervezetét közösen kell elfogadnunk – fogadókészségével ezzel a magyarság számára oly fontos kérdéssel kapcsolatban is. Az uniós tagállamok vezetői véleményének tükrében az is kérdésesnek tűnik, hogy valóban megfelelően értelmezi-e a kormányzat és a magyar diplomácia Magyarország érdekeit; valóban szüksége van-e az Európai Bizottságban egy saját biztosra az országnak, és képes lesz-e egyáltalán az a biztos, már amennyiben az unió meghatározó tagállamainak ellenkezésén egy ilyen nagymérvű változtatást sikerül keresztülvinni, érdemben szerepet játszani a bizottsági döntések során.
A napokban lezajlott római kormányközi konferencia célja az európai konvent által kidolgozott és a nyár folyamán Theszaloníkiben előterjesztett javaslat megvitatása, illetve az egyéni igények és fenntartások hivatalos közlése volt. A legkülönbözőbb kérdésekben rendszeresen megosztott régi és a szárnyaikat próbálgató új tagállamok egy olyan dokumentum elfogadása előtt állnak, amely az unió és a tagállamok jövőjét a következő évtizedekre alapjaiban meghatározza. Éppen ezen okból lenne létfontosságú, hogy Magyarország is az Európai Unió keretein belül minden lehetséges módot kiaknázzon, hogy nemzeti érdekeit érvényesítse az alkotmányos szerződés végleges formájában.
A konvent munkáját végigkövető vitából, illetve a konferencia kezdete előtt a puhatolódzó, partnerkereső találkozások során három fő kérdéskör alakult ki. Az új, folyamatos elnöki tisztségnek, az Európai Bizottság méretének és felépítésének, valamint a Európai Tanács szavazati súlyainak kérdései.
A megosztottság persze színes, mint általában, hiszen az unióban a tagállamok részéről gyakori a saját érdekek követése, és ezek nem azonos összetételűek az egyes országok esetében. A kereszténység, illetve a keresztény értékek szerepeltetése az alkotmány szövegében például olyannyira nem tekinthető központi problémának, hogy az unió tagállamai között zajló vita folyamán jelentősen háttérbe szorult a korábban említett kérdésekkel szemben. Ennek ellenére azonban a konferencián felszólaló egyes állam- és kormányfők az igazán megosztó vitapontok megemlítése mellett fontosnak tartották felemlítését. Mások azonban, mint például a hazánkat képviselő Medgyessy Péter, eltekintettek ettől.
Komoly figyelmeztetés viszont számunkra, hogy Franciaország és Németország, akik érdekeiket, elképzeléseiket leginkább érvényesíteni tudták a konvent munkája során, ragaszkodnak a hosszú vitafolyamat során kidolgozott változathoz. Joschka Fischer német külügyminiszter a konferenciát megelőzően egyenesen azt nyilatkozta, hogy bárki is nyitja meg a konferenciát, viselnie kell a felelősséget annak lezárásáért is. Mintegy ennek a kijelentésnek a szellemében az unió minisztertanácsában birtokolt szavazatainak számához körömszakadtával ragaszkodó, lakosságszáma alapján közepesnek nevezhető, ám az unió átlagához képest elmaradottabb és ezért nagymértékben a támogatások haszonélvezőinek tekinthető Lengyelországot (belépte után) és Spanyolországot burkolt fenyegetések érték a francia–német tandem részéről, amelyben utaltak a támogatások és az alkotmány általuk elfogadhatónak tartott formájának összefüggéseire.
Az utolsó utáni pillanatban próbálkozott miniszterelnökünk a nemzeti kisebbségi jogok kérdésének felvetésével Prágában, a visegrádi négyek konferenciáján, olyan hagyományos partnerek között, akiknek reakciója nem csupán számomra volt enyhén szólva előre látható elutasítás. Igaz, hogy egyértelműen Mikulás Dzurinda szlovák kormányfőn kívül senki nem nyilatkozott, az, hogy résztvevőknek kialakult véleményük sem volt a témáról, azt jelzi számomra, hogy nem szerepel a külpolitikai prioritásaik között. Leszek Miller lengyel kormányfő szerint a csehek például nem is foglalkoztak ezzel a témával. Dzurinda, mint az várható volt, osztja a konvent elnökének, Valéry Giscard d’Estaingnek a véleményét, és az alkotmány részét képező általános emberi jogok felsorolásának szintjét elégségesnek tartja.
Mindezek után nem okozhatott komoly meglepetést, hogy a konferencián felszólaló magyar miniszterelnök kisebbségi jogokról szóló javaslatával egyedül maradt. A nagyobb régi tagállamok és az újak képviselői is leginkább a jelentősebbnek tartott három-négy kérdéskör köré csoportosították mondanivalójukat.
A visegrádi fiaskóval kapcsolatban jogosan vetődik fel a kérdés: vajon a diplomáciai előkészítés hiányzott-e, vagy egyszerűen csak nem a megfelelő helyen és időben próbáltunk partnereket találni a kisebbségi jogok kérdésének támogatásához? Egy olyan kérdésnek a támogatásához, amelynek a sikeres keresztülviteléhez minden valószínűség szerint már túl késő van.
A hazánkhoz szavazati értelemben nagyon is hasonló Belgium miniszterelnöke, más hasonló méretű és a fenti kérdésekben hasonlóképp érintett országokkal ellentétben, azonos véleményen van francia és német tagtársaival. Guy Verhofstadt a konferencia előtt pár nappal elhangzott nyilatkozata szerint a további tárgyalás már csak időpocsékolás lenne, hiszen a felvetéseket és egyéni igényeket a szerződéstervezet kidolgozásának folyamata során már kellőképpen megvitatták. Ugyanakkor egy nemrégiben megjelent interjújában igyekszik a szerződés kompromiszszumaként kialkudott Európai Bizottság taglétszámának kérdésében a „kerékkötőket” figyelmeztetni arra a tényre, hogy a bizottság által is képviselt alternatíva, azaz az egy ország – egy biztos elv nem feltétlenül jelentené a döntéshozatal – tehát a döntések befolyásolási lehetőségének – egyenlő megosztását.
A kijelentés mindenképpen megfontolás tárgyát kell, hogy képezze minden olyan régi és leendő tagállam számára, amely komoly hangsúlyt helyez az Európai Bizottság és ezáltal a közösség működőképességének fenntartására. Sokkal valószínűbb, hogy a hazai választók számára pozitív üzenetet hordozó lehetséges eredmény az azt szorgalmazó kisebb országok számára hosszú távon inkább veszteséggel, a befolyás csökkenésével járna, mintsem annak befolyásolási lehetőségének megőrzésével.
Az unió történelme során nem a miénk lesz az első csatlakozás, bár ez a hullám minden eddiginél nagyságrendekkel nagyobb és több konfliktust hoz magával. Az Európai Unió más tagállamaihoz képest a gazdaságilag hasonlóan hátrányos helyzetű államok tapasztalataiból, az általuk elkövetett hibákból nem lenne olyan nehéz tanulni egy keveset. A lecke azonban, amelyet a magyar külpolitikának, amennyiben a jövőben szándékában áll a nemzet érdekeit uniós szinten érvényesíteni, ideje lenne már megtanulnia, hogy az Európai Unióban a nemzeti érdekek érvényesítéséhez a koalíciók nem csak és kizárólag regionális alapon szerveződnek.
A szerző egyetemi hallgató (BKÁE, nemzetközi kapcsolatok szak, EU-szakirány)