Egyik kedvenc témája a kormányváltás óta a szocialista–szabad demokrata koalíciónak az Orbán-kormány Oroszország-politikájának bírálata. Az alaphangot még tavaly nyáron Kovács László pártelnök és külügyminiszter adta meg, aki szerint kármentést kellett végezni a külpolitikában, s „rendbe kellett tenni” – egyebek mellett – a magyar–orosz kapcsolatokat is.
Az Orbán-kormány külügyminisztériumának közigazgatási államtitkáraként nem hagyhatom válasz nélkül azokat az állításokat, amelyek szerint az előző kabinet idején csak alacsony szinten folyt a kapcsolattartás, az Orbán-kormány ellenezte az orosz tőkebefektetéseket Magyarországon, s mélypontra vitte a kétoldalú kapcsolatokat.
A négy év alatt valóban nem volt csúcstalálkozó, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem folyt diplomáciai és kormányzati párbeszéd. Évente megtartotta ülését a kormányközi vegyes bizottság, a külügyminiszterek rendszeresen találkoztak, s élénk volt például a gazdasági vagy a mezőgazdasági miniszterek közötti kapcsolat is.
A csúcstalálkozók elmaradása az orosz politikai taktikázás következménye volt. Az Orbán-kormány hivatali ideje alatt sem a magyar miniszterelnöknek, sem a köztársasági elnöknek nem volt érvényes oroszországi meghívása, miközben Vlagyimir Putyin miniszterelnökként érvényes magyarországi meghívással rendelkezett, amelyet elnökké választása után is megerősítettünk.
Meghívtuk Mihail Kaszjanovot is, akinek 2001-re tervezett látogatását az utolsó pillanatban az orosz fél mondta le. A lemondás oka két – lényegében nem nagy horderejű – kérdés volt. Az egyik a MiG–29-esekre tett orosz nagyfelújítási javaslat, amelyet nem tudtunk elfogadni, mivel át akartunk térni a nyugati katonai technikára. Katonai jellegű volt a másik ok is: az orosz fél kormányszintű haditechnikai megállapodás kötését javasolta, miközben két, katonai termékek forgalmazására szakosodott vállalat megállapodása is elég lett volna. A kompromisszum jegyében a tárcaközi megállapodásra készen álltunk, partnereinket azonban ez nem elégítette ki. Az utóbbi kérdésben talán gesztust tehettünk volna, hiszen nem volt igazi tétje.
A belpolitikai célzatú megnyilatkozások az 1998–2002 közötti orosz–magyar kapcsolatokról szólva szívesen megfeledkeznek az akkori nemzetközi környezetről, a NATO bővítéséről, a jugoszláviai (koszovói) válságról és az 1998-as oroszországi pénzügyi válságról.
1998-ban, az Orbán-kormány megalakulásakor az egyik legfontosabb nemzetközi kérdés a NATO bővítése volt. Ez akkor sokkal nagyobb orosz ellenállásba ütközött, mint később a bővítés második köre, s meghatározta Oroszország viszonyát a három tagjelölttel. A bővítés megtörténte után Oroszország a sértődöttség pozíciójából politizált, s igyekezett az új tagállamok feje fölött átnyúlva közvetlenül a NATO-val, illetve a nagy tagállamokkal megállapodni biztonságpolitikai kérdésekben. A három új tagállammal e területen szinte leállította a párbeszédet.
Még ennél is jobban megnehezítette kétoldalú kapcsolatainkat a koszovói válság. Ne felejtsük el: a NATO-akció két héttel Magyarország felvétele után volt. Két szempontból is érintettek voltunk: egyrészt Jugoszláviával szomszédos új NATO-országként kellett eleget tennünk szövetségesi kötelezettségeinknek, másrészt olyan országként, amelynek kisebbsége él Jugoszlávia északi részében. Ebben a helyzetben tesztelt bennünket az orosz kormány, amikor – nem csekély provokatív szándékkal – nemzetközi embargó alá eső humanitárius segélyszállítmányt kívánt az új NATO-tagállam területén a testvéri Jugoszláviába eljuttatni. A magyar kormány a konvoj ENSZ-embargó alá eső részét – a páncélozott szállítójárműveket, a szokatlanul nagy mennyiségű üzemanyagot – nem engedhette át területén. Az orosz propagandagépezet figyelmen kívül hagyta, hogy a szállítmány – az embargós termékek kivételével – a magyar közigazgatási szervek segédletével eljutott Jugoszláviába, és előre eltervezett módon össztüzet zúdított Magyarországra az orosz pátriárka által személyesen megáldott szállítmány feltartóztatása miatt. Az orosz diplomácia – tudatosan feszültséget gerjesztve – nemzetközi válságot vetített rá kétoldalú kapcsolatainkra.
Az 1998 augusztusi pénzügyi, majd gazdasági válság kereskedelmi téren vetette vissza kapcsolatainkat. Az orosz cégek fizetésképtelenséget jelentettek be, s a magyar vállalatok előtt ismét a kilencvenes években már megismert kérdés állt: növeljék-e kintlévőségeiket bizonytalan orosz fizetési készség esetén is, vagy mentsék a menthetőt? Nincsenek átfogó adataink (a vállalati titok miatt), de azt bizton állíthatjuk, hogy a magyar cégek több száz millió dolláros veszteséget könyvelhettek el ebben az időben. Csak kevés tőkeerős cég engedhette meg magának, hogy fizetésképtelenség esetén is fenntartsa oroszországi szállításait. E válságból csak 2001 körül tudtunk előre lépni, s ezért kerülhetett sor a gazdasági nemzeti kiállításra is csak 2002-ben.
Nincs alapja annak a vádnak sem, hogy az Orbán-kormány általában ellenezte az orosz tőke magyarországi térnyerését. Olyannyira nem, hogy a mostani kormány is ugyanazt mondja, amit mi képviseltünk: üdvözöljük a magyarországi befektetéseket, bárhonnan is érkeznek, de meg kell felelniük az átláthatóság elvének, valamint a hazai és a nemzetközi jogi normáknak. Idézzük föl, mikor jelent meg „az orosz tőkét diszkrimináló magyar kormányzati politika” vádja! A BorsodChem privatizációjánál, amikor az ír Milford cég jelentkezett vásárlási szándékkal, s kiderült, hogy a SZIBUR leányvállalatáról van szó. Az Orbán-kormány – a mai kormánnyal ellentétben – nem volt érdekelt a stratégiai ágazatok privatizációjában, abban, hogy egyes ágazatokban külföldi cégek meghatározó pozíciót szerezzenek, s ezért beavatkozott, amikor ugyanez a SZIBUR erre a szerepre tört a TVK-t felvásárolni akaró szándékával. Hogy az átláthatóságot és a jogkövetést követelve mennyire igazunk volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az orosz hatóságok hamarosan eljárást indítottak – oroszországi viselt dolgai miatt – a vállalat ellen, letartóztatásba helyezve a cég vezetőit.
Mi készítettük elő a moszkvai magyar napokat, amelyeken gazdasági kiállítást, filmfesztivált, gasztronómiai napokat tartottak. Martonyi János a Külügyminisztérium kereskedelemfejlesztési célelőirányzatából 600 millió forintot biztosított a sikeres bemutatkozásra. Szervezési nehézségekkel magyarázható csupán, hogy a magyar napok rendezvénye már 2002 szeptemberében, az új kormány hivatalba lépése után volt.
Örvendetes, hogy 2002 decemberében megvalósult a miniszterelnöki találkozó. Az aláírt megállapodásokat – a már említett haditechnikai kormányközi megállapodás kivételével – még az előző kormány készítette elő. Kapcsolataink, ha lassan is, de fejlődnek. Ám nem ismert a magyar kormány elképzelése a magyar–orosz gazdasági kapcsolatok alakításáról. A stratégiai ágazatok privatizációjában való orosz részvételt most sem tudjuk elfogadni, mert általában ellenezzük e törekvést, bárhonnan érkezzenek is a befektetők.
A csúcsszintű politikai találkozók után pedig továbbra is megmarad a kérdés: milyen eredményt hoztak e találkozók számunkra? Sikerül-e növelni exportunkat, javítva kereskedelmi mérlegünket? Az előző kormány alatt elindított két fontos gazdasági projekttel rosszul sáfárkodott a Medgyessy-kormány. A hírek szerint ugyanis kútba esett a korábban jól előkészített Tusino-plaza terve, amelyet a Transelektro, illetve a Kaluga megyei mintafarm terve, amelyet pedig az Agroinvest hozott volna létre. Ehelyett pályáztatás nélkül oroszországi lakásépítésbe fogott – állítólag hárommillió forint tőkével és közel százmillió eurós hitellel, valamint magyar kormánygaranciával – egy eddig ismeretlen magyarországi konzorcium. Az átláthatóság elvét és a pályáztatás gyakorlatát a magyarországi exportőrök esetében is érvényesíteni kellene, mert még rossz emlékű érdek-összefonódások jutnak eszünkbe.
S végezetül szólnunk kell megoldatlan problémáinkról. A hadisírgondozás terén már annak is örülnünk kellett, hogy – megalázó módon – a Voronyezs megyei Rudkinóban nem politikai, hanem csak államigazgatási-szakmai részvétellel avathattuk fel a Don-kanyarban elesett honfitársaink emlékművét. Miközben a Szabadság téri orosz emlékmű visszaállításánál magas szintű politikai jelenlétet biztosítottunk. Arról sincs hír, hogy Kaszjanov budapesti látogatásán felvetettük volna az e téren jogosan igényelt viszonosság kérdését, mert mindkét országban a magyar fél állja a sírgondozás költségeit.
Műkincsügyben pedig egyértelmű visszalépés történt. Az orosz miniszterelnök budapesti javaslata, amely szerint alakítsunk egy újabb közös bizottságot a kérdés tanulmányozására, aligha értékelhető másként. (Létezik ugyanis kétoldalú vegyes bizottság, ám az orosz fél 1997 óta nem hajlandó ennek összehívására.) S még csak nem is általában az elhurcolt magyar műkincsekről folytatunk konkrét tárgyalásokat, hanem csakis a sárospataki könyvtár könyveiről, amelyeket egyébként az orosz kormánynak a vonatkozó orosz műkincstörvény szerint is vissza kellene szolgáltatnia.
Az orosz–magyar kapcsolatok magyar szempontból is sikeres továbbépítése nem könnyű feladat. Ezeket nem szabad pártpolitikai propagandacéloknak alárendelni és ezáltal megoldásukat veszélyeztetni.
A szerző a Külügyminisztérium volt közigazgatási államtitkára
origo.hu
Megszólalt a rendőrség a halálra gázolt kétéves kislány ügyében
