A forintválság ma még csak a politika válsága

Az utca embere bizonyára növekvő értetlenséggel figyeli mindazt, ami a forint körül zajlik. Nem is azt, ami történik, hanem inkább a drámai híreket, állításokat, cáfolatokat és kommentárokat. Amit ugyanis lát, az egyelőre nem olyan sok. A forintunk gyengébb, mint volt két hete, s ha így marad, akkor tényleg többe kerül majd a külföldi út, megdrágulnak az elektronikai cikkek és az autók, meg persze felviszik a benzin árát. Az, hogy a jegybanki alapkamat meredeken megnőtt, csak távoli hír. Azonban a bankok betéti kamatainak azonnali megemelése már azt is érinti, aki amúgy a nemzetgazdasági mutatókkal nem sokat törődik, a hitelkamatok emelkedése pedig húsba vág azoknál, akik nem rögzített vagy kedvezményes kamatláb mellett jutottak kölcsönpénzhez, vagy most vennének fel hitelt beruházásukhoz, készletnöveléshez.
Mint minden változásnak, ennek is vannak, lehetnek nyertesei. A kivitelből élők például örülhetnek, hogy az exportbevételük minden dollárjáért most nem 210 forintot kapnak, hanem 225-öt, egy euró 265-270 forintot ér, nem pedig csak 240-et, mint az év elején. Emlékszünk: amikor a forint devizapiaci árfolyama valóban erős lett a múlt év végén, az idei esztendő kezdetén, nagyvállalati vezetők a közvéleményhez és a kormányhoz fordultak segítségért, bepanaszolva a Magyar Nemzeti Bank politikáját és személyesen annak vezetőjét, sőt lemondását követelték. A kormányfő és a pénzügyminisztere egyetértett a panaszokkal, maguk is a gyengébb forintot tartva jónak, az exportáló vállalatokra tekintettel. Most megkaptuk a forintgyengülést – és mégis válságról, a politika hitelvesztéséről, a miniszter menesztéséről, a még el sem fogadott jövő évi költségvetés azonnali átdolgozásának szükségességéről szólnak a nyilatkozatok. Miért akkora baj hát, ha nem 240 forintot adnak egy euróért? Mitől tartunk ott, hogy a forint történelmének legnagyobb kríziséről szólhatnak kommentárok?
Az események megértéséhez érdemes felidézni: hazánk roppant államadóssággal lépett a rendszerváltozásba, és bár a külső eladósodás egy évtized alatt arányát tekintve mérséklődött, ám az adósság még mindig tetemes, sőt az utóbbi két évben rohamosan megnőtt. Ha az államháztartás deficites – márpedig hosszú évek óta az –, az állami adósságpapírokat a hazai bankokon, magánszemélyeken, vállalkozásokon kívül a külföldi pénzalapnak is ajánlják. Az államkötvények harmada van talán külföldi kézben (a tőzsdei részvényeknek pedig háromnegyede).
Az a válság, amely november végén a forint körül kitört, pontosan azzal indult, hogy a külföldi nagybankok nem siettek behozni valutájukat, hogy azt forintra átváltva állampapírba fektessék nálunk; ellenkezőleg, a tárcájukban lévő állampapírokat kezdték eladni, a kapott forintot pedig kivitték. A forint árfolyama hirtelen esni kezdett. A nemzeti bank döntéshozó tanácsa másnap reggel rendkívüli ülésén, a pénzügyminiszter jelenlétében a jegybank irányadó kamatát három százalékkal felemelte, 9,5 százalékról 12,5 százalékra. Az MNB azt tette, amit tennie kellett, ha a forint árfolyamának erősítése a cél, hiszen az ő ügyfeleinek (a bankoknak) a jegybanki kamatemelés azt üzente: még érdemesebb forintot venni és forintban tartani a likvid tőkét. Európai viszonylatban mesés ez a percent. Nyugat-Európában, az eurózónán belül például csak két százalék az Európai Központi Bank által meghirdetett hasonló irányadó kamat.
Nálunk azonban a piac nem nyugodott meg, ellenkezőleg. A rá következő héten idegesen ugrált az árfolyam. A magyar államadósság finanszírozásáért felelős szervezet néhány esetben nem volt képes elhelyezni a pénzpiacon a felkínált állampapírokat, mert a pénztulajdonosok nem voltak hajlandók fölös forintjukat – vagy a külföldiek esetén: befektetendő dollárjukat, eurójukat – kölcsönadni a magyar állam fizetési ígérete fejében. Vagy ha igen, akkor csak a korábbinál jóval nagyobb kamatláb mellett. Az év elején az államadósságot hatszázalékos kamat mellett hitelezték, most egy évre akár 13 százalékot is elvárnak a pénztulajdonosok.
A magyar kormányzat az elmúlt két esztendőben tovább duzzasztotta az amúgy is nagy államadósságot; azt azonban a pénztulajdonosok a legutóbbi időkig hajlandók voltak finanszírozni. Mi, hazai lakosok megtakarításaink egy részét kincstárjegybe, államkötvénybe fektettük, nyugdíjbiztosítási megtakarításaink is részben állampapírba vándorolnak. De az év során a lakásépítések, autóvásárlások nekilendülésével a lakossági megtakarítások elapadtak. A vállalkozások pedig csak addig tartják állampapírban a fölös pénzüket, amíg nem kezdenek beruházásba, készletnövelésbe. A külföldi pénzalapok eleinte lelkesen vettek magyar állampapírt (szép kövér hozam mellett), mert bíztak abban, hogy hazánk a többi jelölttel együtt hamarosan EU-tagország lesz, és onnan számítva néhány éven belül belép az eurózónába. Akkor a forint megszűnik, és így minden tartozást és követelést valamikor (a magyar kormány és a jegybank közös szándéka szerint 2007 legvégén) átszámítanak euróra.
Nos, talán éppen itt van a valutaválság legkézenfekvőbb oka: a 2008 januári dátum sokak szemében hiteltelenné vált. Megismerték az Országgyűlés előtt fekvő jövő évi költségvetést, és túl nagynak találták az abban előirányzott 650 milliárd forintnyi újabb államháztartási deficitet. Nem csekély összeg ez: a jövő évre várható nemzeti jövedelem csaknem négy százalékára rúg a beígért hiány. S ez csak a terv: az utóbbi két évben a tényleges deficit jóval felülmúlta a tervezett számokat. Ha eddig erélytelen, sodródó és költekező volt a Medgyessy-kormány, miért váltana át feszesebb gazdálkodásra – kérdezhetik a banki elemzők.
A forinteladásokat követő árfolyamgyengülés kényes helyzetbe hozta a jegybankot. A gyengébb forint meglódíthatja az árakat, éppen akkor, amikor a 2004-re előterjesztett költségvetés amúgy is az ideinél nagyobb inflációt hoz: hat százalékot meghaladó mértékben nőnek majd az árak, főként az áfakulcsok emelése és a magasabb kulcs alá való átsorolások következtében. Ha erre még további áremelkedés rakódik rá az importcikkek árdrágulása miatt, olyan pénzromlás lép fel jövőre, ahonnan lehetetlen levinni a fogyasztói árindexet 2006-ra arra a szintre, ami a rá következő évben (2007 során) megmért adatok szerint hazánkat jogosulttá tenné az eurózónába való belépésre. Egyébként az államháztartás hiányát sem lesz könnyű az unió által megkövetelt szintre (a nemzeti össztermék három százaléka alá) lenyomni, hiszen a mérési esztendő a 2006-os költségvetési év lenne.
Ez pedig ugyebár választási év. Elképzelhető-e a Medgyessy-kormánytól, hogy éppen az országgyűlési választások előtti hónapokban, 2005 végén terjesszen be feszes költségvetést? Éppen akkor tartsák féken a közszféra béreit, a nyugdíjakat? Csak azért, hogy a deficit a háromszázalékos érték alatt maradjon, és az infláció az éves két és fél százalékot ne haladja meg? Ha akarnák, se biztos, hogy sikerülne. De lehet, hogy a 2008 januárra vonatkozó bejelentés éppúgy improvizálás, kósza ötlet volt, mint oly sok minden az elmúlt másfél évben, a jóléti rendszerváltozástól kezdve az Európa-terven át a jóléti állam kimúlásának bejelentéséig.
Ha ide eljut a gondolatsorban egy frankfurti vagy londoni elemző, gyorsan felülvizsgálja fél évvel ezelőtti befektetési döntését. A forintkamat ugyan jóval nagyobb, mint bárhol máshol a nyugati pénzpiacokon, de bizony az ötéves magyar állampapírba tett pénzét a lejáratkor talán mégsem euróban kapja vissza…
Hirtelen kezdenek számítani a magyar tényadatok. A gazdaság ugyan nő, de üteme elmarad jövőre a világgazdaság prognosztizált bővülésétől. A külkereskedelmi mérleg hiánya és a folyó fizetési mérleg deficitje rekordarányokat ért el már eddig is. Az államháztartás deficitje jövőre az optimista kormányzati tervek szerint is gyorsabban nő, mint a gazdaság, azaz 2004-ben is folytatódna a gazdaság eladósodása. Egy nagy autógyár nem ide akar települni. És ehhez jönnek a belső csatazajok: a kormány átlátszó machinációkkal készül elmozdítani a pénzügyi szervezetek felügyeletének elnökét; felmentették a Központi Statisztikai Hivatal elnökét, és szeretnék lemondásra késztetni a jegybank elnökét. Jó tudni: az unió országaiban ezek az intézmények nagy tekintélynek örvendenek, az ellenük irányuló kormánytámadásnak roppant rossz a visszhangja.
Ez a válság tehát nem a magyar gazdaság krízise – eddig. Az állampapírpiacon indult, és most még csupán a kormányzati politika válsága. Fizetőeszközünk esetleges megroppanása azonban mindenkit érintene. Ha nem születnek hamarosan itthon és külföldön egyaránt megnyugtatónak érzett döntések, elsodorhatják az események az utca emberét, aki ma még leginkább az ünnepi költekezéssel van elfoglalva.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár