Egy szál szegfű Antall József sírján

A szocialista nemzeti közmegegyezés több évtizedes hagyománya jegyében Lendvai Ildikó felvetette, hogy Antall József halálának tízéves évfordulóján a Magyar Köztársaság miniszterelnökei együtt koszorúzzák meg a néhai miniszterelnök sírját. A javaslat hamvába holtnak látszik, mert Boross Péter már kifogásolta a kezdeményezés módját: háttérben folyó egyeztetéssel kellett volna kitapogatni, hogy megvan-e mindenkiben a szándék a közös fellépésre. Antall utódja végül is azzal hárította a megtiszteltetést, hogy Medgyessy Péterrel és Horn Gyulával együtt koszorúzzon, hogy az MSZP-nek joga és lehetősége van virágot elhelyezni Antall József sírján. Boross egy konzervatív úriember – rá jellemző – diplomatikus modorában tette szóvá Lendvai diplomáciai tapintatlanságát, ezért nem tudni, lelke mélyén valójában milyen sérelmek mondattak vele nemet.
Boross Péter Antall József személyi környezetéhez tartozott, bizalmi embereinek egyike volt, ezért osztoznia kellett az Antallt övező, ellenzéki körökből szított gyűlöletben. Mondjuk ki nyíltan: Antall Józsefet sokan gyűlölték, mert meggyűlöltették velük. Torgyán József és Csurka István többször volt ugyan vitriolos glosszák és zsigeri gúnyolódás tárgya, de Antall volt az, akit szívből gyűlöltek. Azért, mert Antall jelentette akkor a polgári és keresztény Magyarország megvalósításának reális esélyét. Antall volt az igazi ellenfél, ellenség, a nemes vad, akihez képest mindenki más csak apróvadnak számított. Tölgyessy Péternek is Antall József miatt kellett megbuknia az SZDSZ-ben, és Orbán Viktor körül is Antall József miatt fogyott el a levegő. Tölgyessy és Orbán, Antall és az MDF következetes ellenzékének (Tölgyessy olykor könyörtelen bírálójának) számított, de mindketten azért lettek kegyvesztettek, mert egyaránt veszélyesnek érezték a posztkommunista erők politikai rehabilitálását, és ezért szükségesnek tartottak Antall jobbközép vonalával egy akár minimális kiegyezést. Boross Péter a megmondhatója, hogy ha nem így lett volna, akkor már 1994 őszén, a választási vereség után, az ellenzék vezető pártjává avanzsált MDF-nek nem lett volna természetes a Fidesszel összefogni a polgári oldal integrálására… Antall József, Boross Péter és Orbán Viktor a posztkommunista térnyeréssel szembeni egyetlen életképes alternatívát, a polgári alternatívát képviselték. Ezért gyűlölték és gyűlölik őket. Antallt, Borosst és Orbánt.
A posztkommunista erők egyetlen esélye az egyetlen életképes riválisuknak, a polgári alternatívának a semlegesítésére, ha a jobboldalon a radikálisok és szélsőségesek nyernek teret, vagy a jobbközepet szélre tudják kitolni azzal, hogy a szélsőségektől irtózó társadalmi többséget meggyőzik: a polgári alternatíva képviselői valójában szélsőjobboldaliak. Ezért beszélt Grósz Károly a fehérterrorról a hírhedt sportcsarnoki beszédében, ezért lett Orbán Viktor a Nagy Imre-temetésen mondott beszéde miatt Orbán Ui (Hitler), ezért mondták a még antikommunista szabad demokratákra, hogy szélsőjobboldaliak. És ugyanezen okból lett Antall József gőgös „úri” jobboldali, aki lenézi az embereket, és a Horthy-rendszert akarja restaurálni. Nagybirtokkal, cselédekkel, különítményekkel és zsidótörvényekkel. Hol kimondva, hol kimondatlanul Antall József lett a két világháború közötti „úri fasizmus” megtestesítője, aki a nyilas és neonáci Csurka István forgatókönyvét hajtja végre. Antallnak megadatott, hogy – mint később Orbánnak – fogcsikorgatva tűrje a posztkommunista antifasizmus dialektikus ellentmondásait. Ha nem tetszett, amit csinált, Imrédy mintájú úri fasisztát faragtak belőle, majd ha a helyzet úgy kívánta, elvárták tőle, hogy határolódjon el az MDF nyilasaitól. Orbánra a posztkommunisták 1998-as megbuktatásáért már Mussolini, Hitler, Sztálin és Néro szerepét is kiosztották, és a mai napig folyamatosan vádolják antiszemitizmussal és szélsőjobboldali radikalizmussal, miközben nap mint nap elhatárolódást várnak el tőle. Folyamatos ideológiai nyomás alatt azért tartják, hogy közmegegyezés keretében hódoljon Medgyessy Péter européer nagysága előtt, mert a hivatalban lévő miniszterelnöknek szüksége van ellenfeleinek elismerésére és az általuk nyújtott legitimitásra. A miniszterelnök ezért bornírt módon Deák Ferenccel takarózik, miközben a történelmi analógia szerint ő lenne Ferenc József, és a történelmi tény az, hogy Deák ugyan kiegyezett a rendszerváltásra kényszerült Habsburg-házzal, de az uralkodó koronázásán tudatosan nem vett részt. Nem hódolt neki, nem legitimálta őt a tekintélyével.
Éppen Lendvai Ildikó, a közös koszorúzás szószólója volt az, aki őrült sztálinista diktátorhoz hasonlította Orbánt a Hetek című, szabad demokratákhoz közel álló lapban (2002. április 12.). Nem sokkal azelőtt, hogy Kovács László meg a Magyar ATV-ben (a kampánycsendet megelőző utolsó este) Adolf Hitlerrel állította párhuzamba Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt ellenfelét a televízióban. Igen, valóban, Medgyessy Péter nem mondott ilyen csúnyákat Orbánról. Ő csak szakértelem volt. Az ideológiai piszkos munkát mások végezték el. Medgyessy csak szép csendben besöpörte annak gyümölcseit.
És most Lendvai Ildikó azt szeretné, hogy Medgyessy Péter egy „őrült sztálinista diktátorral”, egy „magyar führerrel” helyezzen el koszorút Antall József sírján.
Egy társaságban Boross Péterrel, akiről a baloldalon máig meg vannak győződve arról, hogy belügyminiszterként szervezte a Kossuth térre azokat a neonáci szkinhedeket, akik belefojtották a szót Göncz Árpádba. Az antifasiszta mítosz szerint a köztársasági elnököt valójában kifütyülő tüntetők Antall különítményesei, rohamosztagosai voltak. Egy évvel korábban a Mai Napban a 2002-es választások után közszolgálativá lett Pallagi Ferenc írta Antall másik bizalmi emberéről, Kónya Imréről, hogy lőni, akasztani, bebörtönözni és vészbíráskodni akar, mint Kádár vagy a 19-es különítményesek. Boross Péterről a posztkommunista suttogó propaganda ráadásul a legotrombább hazugságokat terjesztette, amit csak az Orbán elleni hadjárat tudott felülmúlni. 1994-ben Horn Gyula volt az Európa-ellenes és szélsőjobboldali Boross Péterről és az MDF-ről szóló mitológia haszonélvezője, azonban ő maga is kivette részét Borossék lejáratásából. Közúti balesete után egy kongresszusi beszédében azt sejtette, hogy elődei a felelősek azért, mert kezét és lábát eltörték. De gerincünket nem törhetik el – figyelmeztetett Horn, majd Orbán miniszterelnöksége alatt azzal állt elő, hogy Vancsik Zoltánnak, a közúti balesetben elhunyt szocialista politikusnak talán azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott…
És most Lendvai Ildikó azt szeretné, hogy Medgyessy Péter politikai gyilkosságok megrendelőivel helyezzen el koszorút Antall József sírján.
A közös koszorúzás ötletével Lendvai Ildikó és az MSZP átlépett egy újabb Rubicont. Az MSZP önlegitimációs stratégiájának szerves része a részvétel az örökösödési harcokban. Az MSZP egyszerre tud örököse lenni a Kádárék által is meggyalázott magyar szociáldemokráciának, a Kádár-korszak haladó hagyományainak és eredményeinek, Nagy Imrének és ’56-nak, és hát Deák Ferencnek. Kéthly Anna és Peyer Károly kisajátítása még kudarcot szenvedett. A szocialista nemzeti közmegegyezés szerint kultivált Antall József szimbolikus annektálására és posztumusz ideológiai asszimilálására a lojális sajtó megelőző próbálgatásai után most tesznek kísérletet. És talán nemsokára kiderül, hogy Bethlen István, Teleki Pál vagy Tisza István politikusi nagysága, bölcsessége és européer kulturáltsága is Medgyessy Péterével mérhető, de legalábbis Orbán Viktoréval semmiképpen sem.
Antall József korrekt kapcsolatot tudott tartani politikai ellenfeleivel, de mélységesen irtózott a posztkommunista politikai kultúra jelenségeitől és megnyilvánulásaitól. 1956 utáni alámerülése és a Kádár-korszak kibekkelése is részben kivonulás volt. Menekülés a mindennapokat és a közgondolkodást bekebelező kommunista politikai kultúra elől. Antall egyáltalán nem volt tökéletes, még ha eddigi és újsütetű hívei azt terjesztik is róla egy Antall-kultusz szellemében, de sértenénk is emlékét, ha hibátlannak tartanánk őt. Antall József szuverén személyiség volt. Nem adta meg liberális és baloldali ellenfeleinek a lehetőséget és az örömöt, hogy úgy politizáljon, ahogy azt elvárják tőle. Belülről vezérelt személyiségként képes volt akár éles határt húzni, de az elhatárolódás és elhatároltatás posztkommunista politikájától viszolygott. És viszolygott az elvtelenül szimbolikus, mert elvtelenséget szimbolizáló politikától is. Antall konzervatív úriember volt. Tudott tisztelni és tisztelettel adózni, voltak példaképei és eszményei, de nem volt képes konzervatív úriemberségét megtagadni azzal, hogy valaki szellemi örökösének deklarálja magát azért, hogy ezáltal követelményeket támasszon politikai ellenfeleivel szemben. Az egy másik, tőle idegen politikai kultúra rituáléi közé tartozott. Mérgesen hárította el, hogy liberalizmusból kioktassák, de eszébe nem jutott, hogy doktrínákat alkosson, és mindenféle ideológiai minimumokat fabrikáljon politikai ellenfeleinek a miheztartás végett, mint tették volt a liberális minimummal őt sarokba szorítani akaró liberálisok. El tudott menni a végső határig, de nem volt képes rövid távú politikai haszonért elvtelen ideológiai kompromisszumokat kötni. Pedig megtehette volna, a kísértés nagy volt, de kamikaze kormányának első embereként kész volt inkább vállalni a politikai végzetet.
Mondjuk ki nyíltan: Antall Józsefet sokan ezért gyűlölték. A gyűlölet szinte kézzelfogható volt. Gyűlölte őt az akkor ellenzéki lap közismert munkatársa, aki társaságban a legnagyobb lelki nyugalommal beszélt arról, hogy gyűlöli Antallt. (A hasonlatot nem írom le, az már túl menne mindenen.) És gyűlölte őt az ellenzéki egyetemista, mert szerinte Antall annyira gyűlöli az embereket, hogy koszos csizmáját sem törölné beléjük. És gyűlölte őt az a társaság, amelynek egy tagja azzal kommentálta Antall halálhírét a televízió adásának megszakításakor, hogy „végre megdöglött…” Gyűlölték őt, mert meggyűlöltették őt. A politikai és emberi tartásáért.
A gyűlölet az első miniszterelnöki munkanapján megkezdődött. Schäffer Erzsébet az egyik legszebb nekrológban írta, a Nők Lapjában, hogy szemtanúja volt annak, hogy Antall az Országház folyosóján az elfoglaltsága miatt udvariasan a titkárához irányított egy újságírót, aki interjút kért tőle: másnap a legnagyobb példányszámú napilapban Antall rideg és gőgös modoráról lehetett olvasni. Az uszítás nem maradt hatástalan. Kegyetlen volt. Antall Jószef kisebbik fia nyilatkozta utóbb egy szegedi lapban, hogy az 1994-es választási vereség után nem tudott – már halott – édesapja miatt a szakmájában, fotósként elhelyezkedni. Az új helyzetben politikai okokból diszkriminálták őt. A kirekesztés olyan mérvű volt, hogy édesanyja kénytelen volt Antall József barátjának és tisztelőjének, Jacques Chiracnak a segítségét kérni. Chirac aztán szólt Horn Gyulának, hogy tegyenek valamit…
És most Lendvai Ildikó azt szeretné, hogy Medgyessy Péter Horn Gyulával helyezzen el koszorút Antall József sírján.
Göncz Árpád egy kivételes pillanatában azt nyilatkozta Horthy Miklós temetésének közeledtével: „Nem megyek, nem mehetek el Horthy Miklós temetésére, de hadd tegyem hozzá, ha Kenderesen járok, elhelyezek egy szál virágot ennek a bátor és tisztességes embernek a sírján, akinek politikájával nem azonosulok, de azt is tudom, élete tragikus sorsú volt” (Kurír, 1993. augusztus). Antall József, az alkotmányos konzervativizmus meggyőződéses és megrögzött híve nagyon súlyos, alkotmányos és politikai konfliktusokba keveredett Göncz Árpáddal. Személyes kapcsolatuk is megroppant. A politikai és emberi tartásáért gyűlölt Antall Józsefben volt annyi tartás halála előtt, hogy kikösse: a köztársasági elnök ne vegyen részt a temetésén. Ha volt – az utókor számára tanulságos – politikai végrendelete, hát ez az volt. Elvtelen kompromisszumot halála miatt, halála árán sem tudott kötni. És nem adta meg a lehetőséget, hogy mások, ellenfelei, politikai hasznot húzzanak a halála miatti szimbolikus politikából. Nem tudni, hogy Göncz Árpád volt-e Horthy Miklós vagy Antall József sírjánál. Ha volt, egy szál virágot talán vitt magával.
Medgyessy Péternek, Deák Ferenc legújabb szellemi örökösének is megadatik a lehetőség, hogy akár Lendvai Ildikó társaságában egy szál virágot elhelyezzen – vagy hajnalok hajnalán elhelyeztessen – Deák Ferenc őszinte tisztelőjének, a Magyar Köztársaság első miniszterelnökének a sírjára. Aki bátor és tisztességes ember volt, és akinek politikájával minden bizonnyal nem azonosulnak, de élete bizony nem csak gyógyíthatatlan betegsége miatt volt tragikus.

A szerző politológus