Emlékezés egy régi fenyőfára

Ünnep volt az a karácsony is. Reggel még nem tudtuk, hogy estére megadjuk a módját. Fát szerezni délig nem sikerült, kenyeret is alig, mákot, diót még október elején vettünk, arra nem volt gond. Apám délután hazajött két, nagyon féloldalas, nagyon ritkás fenyővel, inkább ágaknak tűntek, mint fának. Elkeseredtem. De apám megmutatta, hogyan lehet összeilleszteni, összekötözni a kettőt, és lett belőle egyetlen fa. Vékony fúróval átfúrta a törzsüket, rézdrótot fűzött át, s azt összesodorta. Már a látványtól is jobb kedvünk lett. Nagyanyám kötényt kötött, és diadalmasan kijelentette – no nem, azt azért nem, hogy lesz magyar újjászületés, hanem csak azt, hogy lesz szaloncukor. Anyám csak nézett. De hát hogyan? Hol kapni? Csak bízzátok rám, mondta a nagymama, és a konyhába hívott segíteni. Varázsolt valami egészen különös cukormasszát, amelyet a gyúródeszkán szétöntött, majd mikor megdermedt, összevágta. Kicsiny, négyszögletes darabokra. Selyempapírba csomagoltuk őket, és cérnát kötöttünk rá, hogy föl lehessen aggatni.
A maradék cukormasszába éppen beleragadtam csuklóig, amikor dörömbölést hallottunk a ház kapuján. Függönyök libbentek a világos ablakokon. Nem ment le senki a házból. Ünnep volt, akit az emberek szívesen láttak, az ekkor már rég az asztaluknál ült.
A dörömbölést megszoktuk, így kopogtak a szovjet katonák, vagy ha siettek, akkor belőttek a csukott kapun.
Mi őket nem hívtuk, s eldöntötte az összes lakó, hogy ezen az estén legalább a kaput zárva tartjuk.
Ha már az országot nem lehetett.
Szomszédunkra egy héttel korábban rálőttek a Marx mozinál. De most a dörömbölés egy idő múlva megszűnt.
Karácsony volt. A magyarok karácsonya.
Apám faragott egy kis babaházat, azt tette a fa alá. A magunk módján boldogok voltunk.
Mindenki a maga módján boldog.
Egyetlen osztálytársamnak sem volt olyan gyönyörű faháza, mint nekem. Még az ajtaját is nyitni lehetett, a kilincs egy domborúfejű facsavar volt, belülre képeslapot ragasztott apám. Tábori lap volt Aknaszlatináról, ahol annak idején virágesővel várták a magyar nők a magyar honvédeket.
Most erre a képeslapra is szükség volt. Az volt az én ajándékom rejtekén: egy anyámnak írott lap Aknaszlatináról, amikor én még csak egy szerelmes gondolat lehettem.
Egy kék csillag volt a fa tetején, két könyöklő angyallal, csillogó szalaggal. Nem hazudtuk magunknak azt, hogy nem szeretjük az üvegdíszeket. De nem volt fontos, hogy nálunk nincsen csillogó gömbbé szélesülő fenyőcsúcs. Szerettem a festett angyalkákat a kék csillagon. Háború előtti dísz volt az is, mint szinte minden tárgy, ami az életünket egy kicsit szebbnek marasztalta. A gyertyákat félve gyújtottuk meg: azok igazi gyertyák voltak, igazi fenyőn, igazi tűz égett. Tudtuk, hogy veszélyes.
Az életünk is veszélyes volt.
De azért igazi karácsony volt az is, mint a többi. És nem múlik el egyetlen karácsony sem, hogy ne jutna eszembe: egyszer, valamikor, két karácsonyfánk is volt. A kettő persze nem ért föl egy igazival, de mert összeillesztettük, egy volt az mégis.
És szép volt, mert benne volt a hitünk és az akaratunk. És szép volt azért is, mert nem hittük el, hogy két féloldalas fát csak félrelökni lehet. Belevittük a vágyunkat, hogy egy legyen.
És ahogy a házban mások is, eldöntöttük, hogy ha dörömbölnek a kapun, mi akkor is gyertyát gyújtunk. A család minden tagja fölváltva vigyázott arra, hogy a láng ne kapjon a fenyőgallyakba. Mert elég volt a kiégett házakból, a fölgyújtott kirakatokból. Elég volt a halálból.
Hol a nagymamám, hol a testvérem, hol anyám, apám, hol pedig én: valaki mindig a szobában, a láng mellett maradt.
Negyvenhét év telt el azóta, és én ma is cérnával kötözöm a szaloncukrot. Eltart egy ideig, igaz, de jó dolog. Lányom egészen kicsi kora óta lelkesen vagdossa a megfelelő méretű cérnadarabokat. Csomózás közben jókat lehet beszélgetni, lehet tervezgetni, mit sütünk estére.
És lehet emlékezni a régi karácsonyokra. Az akaratra, hogy ami magában kedvünket szegő féloldalasság, lehangoló töredék (egy fél fenyőfa, egy fél ország), az hittel összeillesztve szép és igazi is lehet.