A Magyar Nemzet december 22-i számában olvashattuk, hogy milyen felháborodást keltett a németországi Sonntagsblattban megjelent írás az állítólagos korábbi magyarországi németellenes politikáról. Ez a cikk nem csupán azért felháborító, mert a mártír politikus Bajcsy-Zsilinszky Endrét „németzabálónak” tünteti fel, hanem a valóságot meghamisítva ír a magyar kormányzat kisebbségi politikájáról, ami – az írás szerint – a kisebbségek beolvasztására törekszik még a jelenben is. Például azt hozza fel, hogy a pilisvörösvári német nemzetiségű általános iskolában az ómagyar rovásírást is tanítják…
A Sonntagsblatt állításaival szemben közismert, hogy a hitlerizmus szellemisége elterjedt a hazai németség körében. Ennek volt a következménye, hogy a győztes hatalmak utasítására a német kisebbség tízezreit a Szovjetunió lágereibe hurcolták. Ami pedig a hazai németséggel szemben alkalmazott politikát illeti, álljon itt a fiatal Antall József visszaemlékezése apjáról. Ugyanis az idősebb Antall Teleki Pál miniszterelnöksége alatt a Belügyminisztérium IX. ügyosztályának lett a vezetője, ami számára kezdettől fogva egyben a titkos diplomácia fontos posztját jelentette. Idősebb Antall József elsősorban a menekültüggyel foglalkozott, de nem csupán a lengyelek ügyével. Állandó kapcsolatot létesített a lengyel emigráns kormányon kívül az illetékes szövetséges hatalmakkal és a nemzeti ellenállási mozgalmakkal a zsidó, francia, olasz, orosz és más nemzetiségű menekültek befogadása érdekében. Mindezért természetesen 1944. március 19-e, a német megszállás után a Gestapo letartóztatta, de 1945 után, az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásakor előbb a Tildy-, majd a Nagy Ferenc-kormány tagja lett. Mígnem őt is elérte a kisgazdapárti politikusokkal szemben alkalmazott Rákosi-féle szalámitaktika.
Idősebb Antall Józsefnek a német kisebbséggel szemben gyakorolt politikájáról a fia visszaemlékezésében olvashatunk, amelyet Radics Péter közölt Antall József: Interjú és korrajz című munkájában az alábbiakban: „A visszacsatolás után apámmal végigjártam Kárpátalját és Erdélyt, mert hivatala szerint ott is meg kellett szerveznie a szociális ellátást. Elmentem vele akkor is, amikor ezrével jöttek kibombázott német gyerekek Magyarországra, és el kellett őket helyeznie – rendszerint olyan helyekre, erdélyi szászokhoz vagy magyarországi svábokhoz, ahol nem voltak nyelvi nehézségek. Emlékszem, sok helyen ez mégis problémát okozott, mert a magyarországi németek nagyon vallásosak voltak, a Hitlerjugendben nevelt vagy náci érzelmű családokból jött gyerekek viszont a Krisztus-képekre azt mondták, hogy mit keres itt ez a zsidó. Ma már kevesen tudják, hogy mennyire ateista és mennyire keresztényellenes volt a nácizmus. Én gyerekfejjel hallhattam olyan beszélgetéseket, hogy falvak bírói tiltakoztak a német gyerekek odahelyezése ellen, mert Krisztust leszedték az iskolában, ahol el voltak szállásolva.
Apám nagy gyerekbarát volt, a fiának érezte a német gyerekeket is, a lengyeleket is. Nagyon sok barátom volt a balatonboglári lengyel gimnázium diákjai között, de végigjártam a franciák, 1943 után pedig a badoglionista olaszok táborait is. Elmentem apámmal politikai gyűlésekre is…”
A fenti alapvető forrásanyagot még számtalan levéltári forrásanyag egészíti ki, amelyekből kiderül, hogy a közép-európai régióban egyedül a magyar kormányzatok bántak humánusan a német kisebbséggel.
A szerző történész
