Tisztogatás a történelem panteonjában

Amint az várható volt, az SZDSZ kemény magja visszaparancsolta Teleki Pál szobrának ügyében a túlzottan engedékenynek talált Demszky Gábort. Kuncze Gábor, Gusztos Péter és Fodor Gábor tiltakozása után a főpolgármester szombaton bejelentette, hogy felfüggeszti a szobor engedélyezési eljárását és azt javasolja a Teleki-emlékbizottságnak, hogy vonja vissza az emlékmű felállítására vonatkozó kérelmét. Nem meglepő ez a viselkedés annak a pártnak az esetében, amelynek politizálásában mára szinte az egyetlen állandó tényező a magyar történelem totális tagadása, siralomvölgyként történő ábrázolása maradt. Furcsább az, hogy ebbe a kampányba társult az MSZP fővárosi képviselőcsoportja. Amely párt számos vezető politikusa – Szili Katalin vagy Hiller István – a nyilvánosság előtt már többször eljátszott a nemzeti közép irányába tett gesztusok gondolatával. Különösen árulkodó a Teleki-szobor ügyében az oktatási miniszter hallgatása, hiszen neki mint történésznek tudnia kellene, a volt miniszterelnök történelmi szerepének megítélése nem egyszerűsíthető le az emlékmű felállítását ellenzők sommás és differenciálatlan megállapításaira. Hallgatásával a miniszter pontosan a diktatúrákkal szembeni passzivitás ostorozásakor olyannyira nélkülözött civil kurázsi hiányáról tesz tanúságot.
Mielőtt értékelnénk Teleki Pál politikusi pályáját, érdemes leszögezni: Budapesten olyan közgyűlési frakciók vitatják a szoborállítás jogát, amelyeknek Sztálin díszpolgársága vállalható. Emlékezetes, hogy a főváros vezetése azzal indokolta a díszpolgári cím megtartását, hogy a szovjet diktátor immár elválaszthatatlanul Budapest történetének részévé vált. Nos, e logika alapján értelmezhetetlen, hogy – bármilyen szempont alapján is – miért lenne az egykori magyar miniszterelnöknél méltóbb Sztálin a kitüntető címre. Ráadásul az elmúlt évtizedek történelmi kutatásai – magyar nyelven például Gereben Ágnes publikációi – egyértelműen megingatták az egyik utolsó mesterségesen életben tartott szovjet mítoszt, nevezetesen, hogy a bolsevik diktatúra mentes lett volna az antiszemitizmustól. Bebizonyosodott, hogy Moszkva politikájának szerves részét képezte a nyílt zsidóellenesség, az antiszemitizmus, amellyel Sztálin gátlástalanul élt. E tények ismeretében rendkívül nehéz jóhiszeműséget feltételezni mindazok részéről, akiken a szoborterv hallatán kitört a forradalmi akcionizmus. Mindazon politikusoknak, akik feltétlen kényszert éreznek arra, hogy Budapest felszabadulását ünnepeljék, érdemes emlékezetükbe idézni az amerikai történész, Jeffrey Herf kíméletlen megállapítását: „A nagy honvédő háborút egyáltalán nem a zsidóság megmentéséért vívták. ”
Teleki Pál életét adta hazájáért, amikor öngyilkosságával tiltakozott a Magyarországra kényszerített dilemma ellen: német – és várhatóan román – megszállás, vagy a fegyveres semlegesség feladása és hadba lépés a Harmadik Birodalom oldalán. Azok, akiknek ez az önfeláldozás nem elegendő arra, hogy Teleki egy szoborra méltónak találtassék – a múltjában lévő két folt, a polgári jogegyenlőséget korlátozó törvények okán –, a magyar és a világtörténelem panteonjában komoly tisztogatást kívánnak végrehajtani. Még a végén eljutunk odáig, hogy Szent István sem alkalmas példaképnek – nem csak a Koppány-kérdés antidemokratikus kezelése miatt –, mert pusztán a feudalizmust honosította meg ahelyett, hogy a polgári demokráciát vezette volna be. Vagy miként vélekedjünk Nagy Imréről, aki élete legnagyobb részét egy bűnös eszme, egy gyilkos rezsim szolgálatában töltötte? Hiszen ha elfogadjuk Ungváry Krisztiánnak a sajtóban publikált érvelését, amely szerint nem mindegy, hogy ki miként antifasiszta, akkor bizony az ’56-os forradalom miniszterelnökének sem jár szobor, hiszen ő sem volt a mai értelemben vett demokrata. (Csak néhány életrajzi adat: 1945. november 15-től 1946. március 20-ig belügyminiszter, 1952. január 5-től november 14-ig begyűjtési miniszter, majd miniszterelnök-helyettes. 1953. július 4. és 1955. április 18. között miniszterelnök.) Még ha a többiekhez, Rákosihoz, Gerőhöz, Farkashoz képest kevesebb bűn terhelte is a lelkét. Nagy Imrét is életének utolsó időszaka érdemesíti az emlékezésre, az a tény, hogy a forradalmat követő megtorlások idején sem tagadta meg 1956-ot. Nem volt hajlandó a sztálinista pártban megszokott rituális önkritikát gyakorolni és ellenforradalomnak nevezni a nemzet szabadságharcát. Azt sem ártana tisztázni, hogy mi legyen például a közelmúltban Budapesten felállított Churchill-szobor jövője. Hiszen az egykori brit miniszterelnöknek sohasem okozott erkölcsi skrupulusokat a rasszista szélsőjobbal való összefogás. Nem véletlenül javasolta 1955-ben a toryk választási jelszavául, hogy „Őrizzük meg Britanniát fehérnek! ” S számos megnyilatkozása mai fejjel egyértelműen antiszemitának minősül, például az Illustrated Sunday Herald 1920. február 8-i számában megjelent, Bolsevizmus a cionizmus ellen című, Küzdelem a zsidó nép lelkéért alcímű írása.
Ezek után érdemes közelebbről szemügyre venni azt a két eseményt, amelyre a Teleki-szobor felállításának ellenzői hivatkoznak. Az egyik ilyen az első miniszterelnöksége idején elfogadott, hosszadalmas című „1920. évi XXV. Törvénycikk a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaság-tudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról”. A 3. § szerint a (beiratkozási) engedély megadásánál többek között arra is figyelemmel kell lenni, „… hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenc tized részét”. E törvénycikk – még ha nem is mondja ki expressis verbis – felfüggesztette a hazai polgári fejlődés egyik legértékesebb hagyományát, amely a zsidóságban, a katolikusokhoz és protestánsokhoz hasonlóan, a magyar nép egyik felekezetét látta. S mely biztosította a dualizmus korának politikai stabilitását és gazdasági növekedését adó kiegyezést a történelmi arisztokrácia és a szabad pályákon mozgó magyar zsidóság között. A fenti törvény megítélésénél azonban érdemes pár szót vesztegetni elfogadásának körülményeire, arra a tényre, hogy 1920 egy kegyetlenül megcsonkított, polgárháborús viszonyokat éppen maga mögött hagyó ország konszolidációjának első esztendeje. Amikor még élénken él a bolsevik diktatúra és az ellenforradalom kilengéseinek emléke, amikor az emberben és anyagban borzalmas veszteségeket szenvedett országot a megszálló román csapatok kíméletlenül kifosztják, magukkal hurcolva az ország nemzeti vagyonának mintegy harmadát. Amikor az irreális határmegvonások és a szomszédok blokádja közepette öszszeomlik az ország gazdasága, s a frontokról és hadifogságból hazatérők százezreinek kellett volna kenyeret adni. Számos, 1914-ben hazafias lelkesültségében katonai szolgálatra jelentkezett egyetemi hallgató követelte, hogy tanulmányait folytathassa, s ne olyanok kapjanak diplomát, akik a hátországban voltak. Az egykoron 20 milliós országra méretezett igazgatási apparátust és értelmiséget tovább duzzasztották a megszállt területekről százezer számra elűzött magyarok, főként hivatalnokok, tisztviselők. Ne feledjük, akkoriban bevett dolognak számított a világháborút követő dekonjunktúrában a kisebbségek rovására történő kezelés, amit például új szomszédaink kíméletlenül gyakoroltak a zsidó és nem zsidó magyarokkal és németekkel szemben. Olyan közhangulatban, amikor 1920-ban a jobboldali szimpátiákkal aligha vádolható Jászi Oszkár a szellemi élet vezető pozícióiban a zsidóság számbeli túltengéséről beszélt, aligha vitatható, hogy a Teleki-kormány csak a rossz és igazságtalan, vagy a még rosszabb és igaztalanabb megoldások között válogathatott. Ezzel – az általuk is elismerten rossz és ideiglenesnek szánt törvénnyel – próbálta meg a Teleki-kormány kifogni a szelet az ország összeomlásáért és tanácsköztársaságért a zsidóságot kollektíven felelőssé tevő szélsőségesek vitorláiból. (Azzal egyébként a korabeli magyar politikai elit tisztában volt: Magyarországon nem lehet és nem is szabad a hazafias zsidóság nélkül és ellenére politizálni. Nem véletlenül volt 1919-es budapesti bevonulása után Horthy Miklós egyik első tárgyalópartnere Weiss Manfréd.) Ezt a megoldást ugyan lehet elméleti alapon kritizálni, de itt ismét érdemes hazánkat két, sokak által mintaként állított demokráciával összevetni. Egyrészt emlékezetünkbe idézhetjük, hogy mekkora sokkot okozott Franciaországnak a Poroszországgal vívott 1870–71-es háború elvesztése és a német többségű Elzász és Lotharingia elcsatolása. E sokkból keletkezett Európa első fasiszta szervezete, az Action Francaise. Másrészt az Egyesült Államok déli területein szinte csak polgárháborús eszközökkel, egyes területek katonai és rendőri megszállásával lehetett keresztülvinni az 1860–70-es esztendőkben a rabszolgaság, majd száz évvel később a zsidókkal és feketékkel szembeni faji diszkrimináció felszámolását.
A Teleki Pállal kapcsolatos fenntartások látszólag „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikkhez kapcsolódnak, valójában azonban a Trianon utáni Magyarország alapvető kérdését érintik. Nevezetesen azt a problémát, hogy mekkora a csonka ország bel- és külpolitikai mozgástere, ha a XX. század két legördögibb diktatúrája, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió készült összecsapni. Érdemes feltenni a kérdést: volt-e valódi alternatívája Teleki Pál „fegyveres semlegességnek nevezett” koncepciójának, amely, ameddig csak lehetséges, a világégéstől távol kívánta tartani Magyarországot? S amellyel akaratlanul is együtt járt az egyik, a térségünket befolyásoló nagyhatalommal, a rasszizmust ideológiai exportcikknek is tekintő Harmadik Birodalommal szembeni gesztusok megtétele is. Ne feledjük, Telekinek abban a politikai erőtérben kellett tenni a dolgát, amelyet a Wilhelm Keitel tábornagynak tulajdonított anekdota szerint az jellemzett, hogy Magyarország katonai megszállása 12, legfeljebb 24 óra. Amikor a német haderő gyakorlatilag három hét alatt végzett Lengyelországgal, s hat hét alatt az akkor legerősebbnek tartott szárazföldi haderővel rendelkezőnek tartott Franciaországgal. Amikor a francia vereséget követően a szorult helyzetben lévő London felajánlotta Moszkvának a Közép- és Kelet-Európa feletti befolyást.
Mindezt mérlegelve kellett volna a főváros vezetésének Teleki Pál szobráról döntenie. Tény, hogy Teleki korának gyermeke volt, számos megnyilatkozása, okfejtése mai füllel taszítónak tűnik. Sajnos azonban a teljes politikusi életút figyelembevétele helyett ellenzői durván leegyszerűsítették tevékenységének történelmi környezetét. (Ungváry Krisztián odáig ment, hogy azt állította, Teleki valóban elítélendő szavaiban és cselekedeteiben téves volna „német nyomást” feltételezni.) Teleki Pál csakugyan ellentmondásos életútja kiválóan példázza azokat a kíméletlen kényszereket, amelyekkel szinte Mohács óta kénytelen volt a magyar politika számolni.

A szerző történész